Gábor Marianne emléktáblát avattak

Április 26-án emléktábla került a Városliget fasor 40. számú ház falára. Gábor Marianne festőművész – aki 105 éve született – itt élt és alkotott férjével, a költő, műfordító és publicista Rónai Mihály Andrással. 1944 áprilisában kötöttek házasságot, és ugyanabban az évben veszítették el szüleiket a vészkorszakban.

Monori Marika, a hagyaték gondozója, az ünnepség bevezetőjében köszönetet mondott mindazoknak az intézményeknek és személyeknek, akik segítettek az emléktábla létrehozásában. Elmondta: ritkaságnak számít, hogy magyar művész alkotásait olyan képtárban őrizzék, mint az Uffizi. A nyolc éves kislány festményeit Kernstok Károly és Szép Ernő is jelentősnek ítélték. Első komoly tárlata 1938-ban egybeesett az első zsidótörvénnyel, 1942-ben a Nemzeti Szalonban állított ki, és még 1944 januárjában is volt kiállítása a Tamás Galériában. 1948-at követően képeit a nagyközönség tíz éven keresztül nem láthatta, mert alkotásai „polgárinak” minősültek. Nagy sikereit a 60–80-as évek hozták meg idehaza és külföldön (Olaszország, Franciaország, Németország). Még megérhette, hogy 2014-ben az Uffizi önarckép múzeumából képeit hazahozták, és kiállították.

Miyazaki Jun, Terézváros alpolgármestere arról szólt, hogy legtöbbünk szorosan kapcsolódik a helyhez, ahol élünk. ĺgy volt ez Gábor Marianne esetében is, aki a kerületben született és – külföldi útjait leszámítva – hosszú életét töltötte. A politika is fölismerte a kulturális légkör jelentőségét; bizonyíték erre, hogy a művész 2019-ben posztumusz „Terézváros díszpolgára” címben részesült, és a mostani emléktábla avatás.

Fináli Gábor, a Hunyadi téri Ohel Avraham (Ábrahám sátra) zsinagóga rabbija elmondta, hogy ő a Holokauszt túlélők immár harmadik nemzedékének képviselőjeként rója le tiszteletét; abban az évben született, amikor Gábor Marianne a Magyar Nemzeti Galériában szerepelt alkotásaival (1977). Sajnálja, hogy nem sikerült személyesen találkozniuk. Megemlékezett Becálelről, az első zsidó művészről, a pusztai sátor megtervezőjétől és megalkotójáról. Érdekes nyelvi vonatkozásokra mutatott rá, a művészet és omen szavak rokonságára a héberben, vagy arra, hogy a Soá jelentése: baljóslatú felleg az égen. A művész munkásságával ismerkedve feltárult előtte a család szoros kapcsolata a zsidósággal és a magyarsággal: a dédapa cadik (csodarabbi), az anyai nagyszülő Kossuth és Petőfi rézmetszetek készítője, édesapja a magyar verstan megújítója volt.

Az emléktáblát Miyazaki Jun alpolgármester és Fináli rabbi együtt avatták fel.

Monori Marika végül megrázó történetet mondott el azzal kapcsolatban, hogy Gábor Marianne csak élete vége felé érzett magában elég erőt ahhoz, hogy a Holokauszthoz mint témához nyúljon. Az ünnepségen jelen volt egy ilyen képe, öt elhurcolt zsidó portréja, háttérben a dunai uszályokkal, amelyeken a későbbi áldozatokat szállították. Az utolsó tárlaton is szerepelt a kép „Üldözöttek” címmel, Marikának viszont úgy rendelkezett, hogy legközelebb már „Gönyű” címmel állítsák ki, utalással a helyszínre.

Az esemény záróakkordjaként Monori Marika Gábor-grafikákat ajándékozott a jelenlévő alpolgármesternek és Fináli rabbinak.