Frédéric Beigbeder: Oona és Salinger
Részlet az Európa Kiadónál most megjelent könyvből:
(Levél a Musso & Frank étterem, 6667 Hollywood Boulevard, Hollywood, California fejléces papírján
1942. május 20.
Kedves Jerry!
Ez egyszer megpróbálok érthetően fogalmazni. Tudod, hogy nehezen mondom ki azt, ami a szívemet nyomja. Írásban talán világosabb lesz, de első olvasásra biztos kegyetlennek érzed majd a levelemet, és ezt borzasztóan sajnálom. Olvasd újra annyiszor, ahányszor kell – olyan gondosan mérlegeltem minden egyes szavát, hogy már kívülről tudom az egészet.
Ne haragudj, amiért nem állok az érzelmeid magaslatán.
Most anyámmal élek Los Angelesben.
Nem kezdem újra az életemet tizenhét évesen, de azért majdnem erről van szó.
Egész egyszerűen most kezdek élni, negyedóra múlva kezdődik az életem.
Érzem, hogy azért járok folyton az eszedben, mert messze vagy, mert félsz, és én is félek, hogy nem értjük egymást.
Pedig valami véget ért közöttünk.
Tudod, hogy csodállak, hogy felkavar az eredetiséged, és nem sajnálok egyetlen percet sem, amit veled töltöttem, pedig sokszor nem hagytál aludni, amikor órákon át olvastad fel hangosan az írásaidat!
Gondolom, te is érzed, hogy köztünk mindennek vége. Ez olyan obvious. Legfeljebb azért nem látod, mert szándékosan elvakítod magad, vagy játszod az ostobát.
Nagyon sajnálom, hogy írásban kell emlékeztetnem erre az amerikai hadsereg egyik hősét. Talán hazudnom kellene a közeledő háború miatt. De már képtelen vagyok erre. Most és veled. Tudod, hogy szörnyű volna, ha ilyet tennék. Nem élhetek tovább úgy, hogy a kapcsolatunk folytatásában reménykedj, miközben arra készülsz, hogy megdöntsd Hitler uralmát.
Ami köztünk volt, az over, Jerry: lehet, hogy irodalmi szempontból nem túl szerencsés ez a mondat, de az igazságot fejezi ki.
Örökre a múltam része maradsz, de nem tartozol a jövőmhöz.
„Közös kincsünk marad a másokkal meg nem osztható múlt.” Ugye tudod, hogy Mrs. Willa Cathernek mindig igaza van? Végre megértettem, mit akar mondani: az, amit átéltünk, sohasem tűnik el. Örökre megmarad, és nem fogom elfelejteni. Megőrzöm a találkozásunkat, a táncainkat, a dalainkat, az olvasmányainkat és az emlékeinket.
De szörnyű így tiszta vizet önteni a pohárba.
Nem akarom, hogy szenvedj, amiért el kellett válnunk Pearl Harbor miatt.
De azt sem akarom, hogy úgy írogass nekem, mintha a jegyesed vagy a menyasszonyod volnék.
Szomorú vagyok. És csúnya, és hülye, és talán… szerelmes valaki másba. Szabadulj meg tőlem, felejtsd el a kis Central Park-i bestiát, az Év romlott Felfedezettjét. Nem vagyok méltó a bátorságodra. Én, az Antiszemita Ír lány (ez vicc volt) rövid életem során most először voltam bátor, hogy megírtam ezt a levelet.
Vigyázzba állok, és azt mondom neked: „Pihenj, felnőhetsz.”
Vigyázz magadra, ne halj meg, ne kockáztass feleslegesen.
Élned kell, hogy nagy amerikai író légy, mint az apám.
Oona
Ui. A Mocambo (L. A.) sokkal unalmasabb, mint a Stork Club (NYC). Ugyanaz a züllöttség, csak a Mocambóban igazi papagájok vannak! Szóval becsszóra semmiről sem maradsz le.
- július
Kedves Oona!
Újságolvasás közben jó és rossz hírt is kaptam felőled.
A jó az, hogy végre érdeklődsz a Plazán kívüli világ iránt. Nagyon fotogén voltál a Life magazinban azon a képen, ahol a Lafayette Hotelben géztekercset készítesz az oroszországi harcokhoz. Láttalak egy samponreklámon is, habfürdőzés közben, és egy úszómedence mellett fürdőruhában, egy fiú nyakába csimpaszkodva. Szép, hogy így fejezed ki a hazaszeretetedet. Ezek a képek mindenesetre színeket varázsoltak az én szürke kaszárnyámba. Röviden összefoglalom, mit tanultam az elmúlt hónapok során: a háborúban nem konfettit szórnak, hanem gránátot. Látod, az életem végső soron hasonlít a tiedre. A lényeg az, hogy ügyesen kell a magasba hajítani a dolgokat, és vigyázni, nehogy alájuk kerüljünk, amikor leesnek.
A rossz hír az a pletyka, mely szerint viszonyod van Charlie Chaplinnel. Felszedsz egy angol vénembert, akinek prosztataproblémái vannak, és kőrisbogárpor-tablettákkal próbál életet lehelni szegény, elhasználódott szerszámába. Az ember nem is tudja, hogy sírjon vagy nevessen-e ilyen szörnyűség hallatán
Tétováztam, lusta voltam. Meg akartam halni a háborúban, de most már nem akarok, mert nem lenne semmi értelme: még csak nem is sajnálnál. Emlékszel, miket mondtunk egymásnak részegen azon az átkozott tengerparti sétányon Point Plaisantben? Te azt mondtad, szép özvegy leszel. De hogy lehetsz az özvegyem, ha feleségül mész valaki máshoz? Ha meghalok, Te nem leszel semmi, és semmire sem fogsz emlékezni. Félreértés ne essék, ez nem leánykérés, hanem pillanatnyi lázadás a közönyöd ellen. Willát idézed, de megfeledkezel a lényegről: „a kincs”, „a másokkal meg nem osztható múlt” örökre eltűnik, amikor a kérdéses személy meghal, az emberek halálával szertefoszlanak az emlékek. Minden egyes halott rakásnyi dolgot töröl az emlékezetünkből.
Jelenleg a légierő katonai repülőiskolájának tiszti iskolásait tanítom a georgiai Bainbridge-ben.
Furcsa, de szívesen magyarázom a fiataloknak, hogyan kell nácit ölni, nagylelkűvé és kedvessé tesz az újoncokkal való foglalkozás.
A végén még gimnáziumi tanár lesz belőlem, javítandó dolgozatokkal, csutkapipával és cvikkerrel. Kellemes érzés, ha az ember felelős másokért, könnyen hozzá lehet szokni. Úgy próbálom megnyugtatni őket, hogy mákonyt ígérek nekik. Azt hiszem, képtelen vagyok elhagyni az iskolát, szeretem ezt a légkört, az ember nem érzi olyan egyedül magát, ugyanakkor bármikor faképnél hagyhatja a többieket, hogy járjon egyet a vidéken. Joggal tartottam tőled, de inkább magamtól kellett volna tartanom.
Most megyek, mert a bundások öngyújtóval lángra lobbantották a fingjukat, és az egyik alaposan megégette a seggét. Láthatod, hogy nagyon veszélyes ez a háború.
Hivatalosan búcsút intek Beverly Hills romlott ír lányának. Te voltál az én mákonyom. Olyan ez az elvonókúra, mint egy amputáció.
Jerry
