Franz Kafka: Levelek Milenához

Milena Jesenská (1896-1944), a Milena-levelek címzettje a világháborút követő általános szegénység idején került kapcsolatba Franz Kafkával: elbeszéléseit fordította csehre.

A szakmai érdeklődést hamarosan személyes kapcsolat, később szerelem váltotta fel. A levelezésből csak az egyik fél – Kafka – sorait ismerjük, de számos jel utal arra, hogy Milena (civilben újságíró, műfordító), nem volt akárki, hanem tündöklő, erős személyiség, aki az 1920-as és 1930-as években a prágai művészvilág körülrajongott, delejes vonzású alakja volt. Egyszerre múzsa, ugyanakkor alkotó is, akit nem véletlen említettek egy sorban Lou Saloméval, Isadora Duncannel, Alma Mahlerrel. Magáról egyszer így nyilatkozik Max Brodnak: “egészséges nő vagyok, rendszeres házasságot akartam, de ez lehetetlen volt Kafkával, ő ezt megértette”.

A politikai baloldalból a szovjet tapasztalatok nyomán kiábrándult, de főleg Csehszlovákia nácik általi lerohanása után segítette a cseheket és a zsidókat: hamarosan börtönbe és Ravensbrückbe került. Itt ismerkedett meg Margarete Buber-Neumannal (egy ideig Martin Buber menyével), érzelemmel telített kapcsolatukat még a láger hierarchiája is tiszteletben tartotta. Grete írta meg Milena élettörténetét, tőle tudjuk, hogy barátnőjének minden percét a protest határozta meg: sosem csinálta azt, amit kellett, nem menetelt, nem állt rendesen, nem sietett, amikor kellett, minden gesztusa azt fejezte ki, hogy “szabad nő vagyok”. 1944 nyarán megbetegedett, legyengült és a táborban meghalt. De legendája tovább élt, az argentin zeneszerző, Alberto Ginastera Milena címmel kantátát írt a Milena-levelek nyomán, angol, amerikai, francia dalszerzők, énekesek írtak róluk vagy csak róla dalokat.

Kafkának Milenához írt leveleiből néhányat Franz Kafka halálának centenáriuma alkalmából közöl a Szombat. (Rácz Péter)

 *

 [Meran, 1920. május 30.]

Mi a helyzet, Milena, az emberismeretével? Néha már kételkedtem benne, például amikor Werfelről írt, szeretet is volt abban, sőt talán csak szeretet, de félreértésen alapuló, és ha eltekintünk mindattól, ami valójában Werfel, és csak a kövérségét illető szemrehányást tartjuk meg (amelyet egyébként jogosulatlannak érzek, Werfelt évről évre szebbnek és szeretetreméltóbbnak látom, persze csak futólag találkozom vele), hát nem tudja, hogy csak a kövérek bizalomra méltók? Csak ezekben a vastag falú edényekben fő minden puhára, csak a légtérnek ezek a kapitalistái védettek, amennyire emberileg lehetséges, a gondoktól és a tébolytól, csak ők foglalkozhatnak nyugodtan a feladatukkal, és mint valamelyikük egyszer mondta, csakis ők alkalmazhatók az egész földön mint tulajdonképpeni földi lakosok, mert északon melegítenek, délen pedig árnyékot adnak. (Ez persze föl is cserélhető, de akkor nem igaz.)

Azután itt van a zsidóság. Azt kérdi tőlem, hogy zsidó vagyok-e, talán csak tréfa ez, talán csak azt kérdi, hogy ahhoz a bizonyos félénk zsidósághoz tartozom-e, mindenesetre Maga mint prágai asszony e tekintetben nem lehet olyan ártatlan, mint például Mathilde, Heine felesége. (Talán nem ismeri ezt a történetet. Úgy vélem, mintha ennél fontosabbat kellene elmesélnem Magának, valamiképpen vitathatatlanul ártok is magamnak, nem a történettel, hanem azzal, hogy elmesélem; de halljon egyszer valami jó kis történetet is tőlem. Meissner, egy német-cseh költő, nem zsidó, meséli el emlékezéseiben. Mathilde folyvást bosszantotta őt németellenes kirohanásaival: a németek szerinte rosszindulatúak, szellemeskedők, önfejűek, szőrszálhasogatók, tolakodók, egyszóval elviselhetetlen népség! “De hiszen maga egyáltalán nem ismeri a németeket − szólalt meg egyszer végre Meissner. – Na de Henry csak német újságírókkal érintkezik, és ezek itt Párizsban mind zsidók.” “Ah − mondta Mathilde −, maga túloz, nem mondom, lehet köztük hébe-hóba egy-egy zsidó is, például Seiffert…” “Nem − mondta Meissner −, ő az egyetlen nem zsidó.” “Hogyan? − kérdezte Mathilde. − Jeitteles például − ez nagy, erős, szőke ember volt − zsidó volna?” “Kétségtelenül” − mondta Meissner. “Hát Bamberger?” “Ő is.” “Arnstein?” “Szintúgy.” Így vették sorra összes ismerősüket. Végül Mathilde bosszúsan így szólt: “Csak a bolondját járatja velem; a végén még el akarja hitetni velem, hogy Kohn is – zsidó, márpedig Kohn Henry egyik unokabátyja, és Henry lutheránus.” Ez ellen Meissner már semmit sem tudott felhozni.) Mindenesetre úgy látszik, Maga nem fél a zsidóságtól. Városaink utolsó vagy utolsó előtti zsidóságára vonatkoztatva ez rejt magában némi hősiességet, és − félre minden tréfával! − ha egy tiszta lány így szól rokonaihoz: “Eresszetek”, és kivonul oda, akkor ez több,  mint amikor az Orléans-i Szűz kivonult a falujából.

Azután szemére vetheti a zsidóknak azt a jellegzetes félénkséget, csakhogy az ilyen általános szemrehányásban több az elméleti emberismeret, mint a gyakorlati, mert először is ez a szemrehányás, korábbi jellemzése szerint, egyáltalán nem érinti a férjét, másodszor, tapasztalataim szerint a legtöbb zsidót nem érinti, harmadszor is csak elszigetelt egyedeket érint, ezeket azonban igen súlyosan, például engem. Az a legfigyelemreméltóbb, hogy a szemrehányás általában nem jogosult. A zsidók bizonytalan helyzete, bizonytalanságuk önmagukban és az emberek között fölöttébb érthetővé tenné, hogy csak azt hihetik a magukénak, amit a kezükben vagy a foguk közt tartanak, továbbá hogy csak a kézzel fogható tulajdon biztosít nekik jogot az életre, és hogy amit egyszer már elvesztettek, azt soha többé nem tudják ismét megszerezni, mivel ez boldogan elúszik tőlük mindörökre. A zsidókat a legvalószínűtlenebb irányokból fenyegeti veszély, vagy a pontosság kedvéért hagyjuk el a veszélyt, és mondjuk ezt: “fenyegeti őket a fenyegetés”. Íme, egy Magához közel eső példa. Megígértem ugyan, hogy hallgatok erről (amikor még alig ismertem Magát), de aggályoskodás nélkül hozom most szóba, mert nem mond Magának semmi újat, megmutatja Magának a rokonok szeretetét, a neveket és a részleteket nem árulom el, mert már nem emlékszem rájuk. Úgy volt, hogy legfiatalabb húgomat egy cseh, egy keresztény veszi feleségül, a férfi egyszer megemlítette ezt a szándékát, hogy zsidó nőt vesz feleségül, a Maga egyik nőrokonának, mire ez így szólt: “Csak azt ne, csak zsidóval ne keljen egybe! Ide figyeljen: a mi Milenánk, stb.”

Hová akartam mindezzel vezetni Magát? Kissé eltévedtem, de ez mit se számít, hiszen talán velem jött, és most mindketten tévelygünk. A Maga fordítása tulajdonképpen azért szép, mert hű (szidjon csak össze emiatt a “hű” miatt, mindent tud, de a leginkább a szidáshoz ért, szeretnék a tanítványa lenni és folyvást hibázni, csak hogy folyton élvezhessem, amint összeszid; ülök az iskolapadban, alig merek fölpillantani, Maga fölém hajol, és folyvást ott cikázik fölöttem a mutatóujja, amellyel nyomatékot ad kifogásainak, nem így van?), tehát mert “hű”, és az az érzésem támad, mintha kézen fogva vezetném magam mögött a történelem föld alatti, komor, alantas, csúnya járataiban, csaknem vég nélkül (ezért vég nélküliek a mondatok, nem jött rá erre?), csaknem vég nélkül (csupán két hónapja, azt mondja?), hogy azután, kiérve a napfényre, remélhetőleg eltűnjön józan esze sugallatára.

Intés ez, hogy mára félbeszakítsam, elengedjem mára a szerencsehozó kezet. Holnap újból írok, és megmagyarázom, hogy miért nem megyek Bécsbe, ha jótállhatok magamért, és nem nyugszom, amíg azt nem mondja: igaza van.

A Maga F.- je

Írja, kérem, a címzést kissé olvashatóbban, ha már a borítékban van a levele, akkor már szinte az én tulajdonom, az idegen tulajdonnal pedig gondosabban, több felelősségérzettel bánjon. Tak. [Úgy!] Egyébként pedig az a benyomásom, anélkül, hogy pontosabban meg tudnám fogalmazni, hogy elveszett egy levelem. A zsidók félénksége! Ahelyett, hogy attól félnék, hogy a levelek rendben megérkeznek!

Most még valami butaságot mondok ugyanehhez a dologhoz, vagyis az a butaság, hogy valami általam helyesnek tartott dolgot úgy mondok el, hogy nem vagyok tekintettel arra, árt-e nekem. És aztán Milena a félénkségről beszél, mellbe vág, vagy megkérdezi, mi egyezik a cseh jste žid-ben a mozdulat, illetve a hangzás tekintetében? Nem látja talán, ahogy a „jste” szóban az öklöt visszahúzzák, hogy az […egy szó törölve] izmot megfeszítsék? Aztán pedig a „žid”-ben a jókedvű, tévedhetetlen, előre lendülő ütést? A cseh nyelv gyakran rejt a német fülnek efféle mellékhatásokat. Egyszer megkérdezte például, hogy lehet, hogy itteni tartózkodásomat egy levéltől teszem függővé és rögtön válaszolt is: nechápu. * Egy idegenszerű szó a csehben, ráadásul a Maga nyelvén olyan zord, részvétlen, rideg, fukar és mindenekelőtt faarcú, mint a diótörő két pofája, egymás után háromszor roppan meg az állkapocs a szóban, helyesebben: az első szótag megpróbálja megragadni a diót, nem megy, mire a második szótag egészen nagyra tátja a két pofát: a dió végre beleillik, és a harmadik szótag végre roppant, hallja a fogakat? Különösen ahogy az ajkak véglegesen záródnak a végén, megtilt a másiknak minden további, ezzel ellentétes magyarázatot, ami mindenképpen helyénvaló olykor, például ha a másik úgy fecseg, mint én most. Mire aztán ez a locsogó alak ismét elnézést kérve így szól: Az ember csak locsog, mihelyt végre egy kicsit vidám.

Ma mindenesetre nem jött levél Magától. És amit végül mondani akartam, azt még nem is mondtam. Legközelebb. Szívesen, igazán szívesen hallanék Magától holnap valamit, az utolsó szavak, amelyeket Magától az ajtó becsapása előtt hallottam – iszonyatos minden becsapódó ajtó –, félelmetesek.

*Lehet, hogy a három szótag az apostolok háromféle mozgását jelenti a prágai órán. Megérkezés, megjelenés és mérges távozás.

A Maga F-je

[Meran, 1920. május 31.]

Hétfő

Íme, a tegnap megígért magyarázat:

Nem akarok (Milena, segítsen! Értsen meg többet, mint amennyit mondok!), nem akarok (ez nem dadogás) Bécsbe menni, mert nem bírnám ki lelkileg a megerőltetést. Lelkileg vagyok beteg, a tüdőbetegség csak annyit jelent, hogy lelki betegségem kicsapott a medréből. Olyan beteg vagyok első két eljegyzésem négy, öt éve óta. (Nem tudtam rögtön megmagyarázni magamnak utolsó levelének vidámságát, csak később jutott eszembe a magyarázat, újból és újból elfelejtem: hiszen Maga olyan fiatal, talán még huszonöt éves sincs, csak huszonhárom talán. Én harminchét vagyok, majdnem harmincnyolc, szinte egy kis emberöltővel öregebb, a régi éjszakák és a fejgörcsök majdnem megőszítettek.) Nem akarom Maga előtt kiteregetni a hosszú történetet a részletek valóságos erdőségeivel, amelyektől még mindig félek, mint egy gyerek, de a gyerek felejtőképessége nélkül. A három eljegyzési történetben az volt a közös, hogy mindegyikben bűnös voltam, egészen kétségtelenül bűnös, mindkét lányt boldogtalanná tettem, mégpedig − itt csak az elsőről beszélek, a másodikról nem tudok beszélni, olyan érzékeny, minden szó, a legbarátságosabb is, iszonyatosan bántaná, ezt megértem −, mégpedig csupán azáltal, hogy (bár ha akartam volna, talán feláldozta volna magát) nem tudott tartósabban felvidítani, megnyugtatni, nem tudott határozottá, se házasságra képessé tenni, pedig teljesen önként és ismételten biztosítottam róla, hogy sikerült, és annak ellenére sem, hogy olykor kétségbeesetten szerettem, annak ellenére továbbá, hogy semmit sem találtam kívánatosabbnak, mint a házasságot, önmagában véve. Csaknem öt évig csépeltem őt (vagy, ha úgy tetszik, magamat), csakhogy szerencsére törhetetlen volt, porosz-zsidó keverék, erős, diadalmas keverék. Nem voltam elég erős, mindenesetre neki csak szenvednie kellett, míg én ütöttem és szenvedtem is. (…)

[Meran, 1920. június 3.]

Csütörtök

Látja, Milena, fekszem a nyugszékben, délelőtt, meztelenül, félig a napon, félig árnyékban, egy csaknem álmatlan éjszaka után; hogy is aludhattam volna, mivel – túl könnyű lévén az alváshoz – folyton Maga körül repdestem, és mivel tényleg pont úgy, ahogy Maga is írja ma, megrémültem attól, hogy „mi hullott az ölembe”, ugyanabban az értelemben, ahogy a prófétákról mesélik, gyenge gyerekek voltak (már avagy még, az mindegy is) és hallották, ahogy a hang hívta őket, megrémültek és nem akartak és lábukat megvetették a földön, és idegtépő félelem lett úrrá rajtuk, hiszen már korábban is hallották ezeket a hangokat, és el nem tudták képzelni, honnan vegyül ez a félelmetes hangzás ebbe a szólamba – fülük gyengesége vagy ennek a szólamnak az ereje volt az – és gyerekek lévén nem tudták azt sem, hogy a szólam már győzedelmeskedett és már éppen meghonosodott e beharangozott látnoki félelem által, amely nekik korábban volt, amivel azonban még semmit nem nyilatkoztattak ki prófétaságukból, hiszen a hangot sokan hallják, de hogy értékelik-e, az sem objektív és nagyon kérdéses és a biztonság kedvéért eleve inkább szigorúan tagadandó – így hevertem tehát ott, amikor megjött a két levele.

Azt hiszem, van egy közös sajátosságunk, Milena: oly riadtak és félénkek vagyunk, csaknem minden levél más, csaknem mindegyik retteg a megelőző levéltől és még inkább a várható válaszlevéltől. Maga nem természete szerint az, nem nehéz észre venni, és én, talán még én sem természetem szerint vagyok az, de már szinte a természetemmé vált, csak a kétségbeesésben és legfeljebb még a haragban múlik el, és el ne felejtsük: a félelemben.

Olykor az a benyomásom, hogy van egy szobánk két átellenben lévő ajtóval, mindketten a saját ajtónk kilincsét fogjuk és bármelyikünk szeme rebbenésére a másik az ajtaja mögé kerül, és az egyiknek csak egy szót kell szólnia, a másik már biztosan bezárja maga mögött az ajtót és többé nem látható. Majd persze ismét kinyitja, hiszen ez egy olyan szoba, amelyet nem lehet elhagyni. Ha az egyik ember nem pontosan olyan lenne, mint a másik, nyugodt lenne, láthatóan nem szívesen nézne a másikra, a szobában lassan rendet rakna, mintha az egyik szoba olyan lenne, mint bármely másik, ehelyett pontosan ugyanazt tenné a saját ajtajával, olykor talán mindketten az ajtajuk mögött állnak, és a szép szoba éppen üres.

Gyötrő félreértések támadnak ebből. Milena, panaszkodik néhány levélre, forgatjuk minden irányba és semmi sem hull ki belőle, de, ha nem tévedek, ezek pontosan azok, amelyekben olyan közel voltam Magához, véremben oly szelíden, Magát annyira fékezve, mélyen az erdőben, megpihenve a nyugalomban, hogy az ember tényleg semmi mást nem akar mondani, csak annyit talán, hogy a fákon keresztül odafent látszik az ég, ez minden, és egy óra múlva ugyanazt megismételjük és abban mindenesetre ”ani jediné slovo které by nebylo velmi dobře uváženo” [ nincs egyetlen szó sem, ami nem lenne nagyon alaposan megfontolva]. Nem is tart sokáig, egy pillanatig legfeljebb, és máris megszólalnak az álmatlan éjszaka trombitái.

Gondolja meg azt is, hogyan jutok el Magához, miféle 38 éves utazás van mögöttem (és mivel zsidó vagyok, ez az út is kétszer olyan hosszú), és ha egy látszólag véletlen útkanyarulatban Magát látom, akit sosem reméltem látni, és főleg nem most, ilyen későn, akkor, Milena, nem tudok kiáltani, nem kiált semmi sem bennem, nem is beszélek ezer ostobaságot, nincsenek is bennem ilyenek (eltekintve a többi ostobaságtól, azokkal bőven rendelkezem), és hogy térdeket látok, talán csak amiatt, mert szememhez egészen közel a lábait látom és simogatom őket.

És ne várjon tőlem őszinteséget, Milena. Senki nem várhat tőlem több őszinteséget, mint amennyit én magamtól, és mégis sok minden elkerüli a figyelmemet nyilván, talán semmit nem veszek észre. De ezen a vadászaton nem vidít fel semmilyen buzdítás, ellenkezőleg, ilyenkor egy lépést sem tudok tenni, hirtelen minden hazugság lesz, és az üldözöttek megfojtják a vadászt. Ilyen veszélyes úton járok, Milena. Maga egy fa mellett áll hosszan, fiatal és szép, szemében a világ szenvedése tükröződik. Egyik fától a másikig osonok az árnyékban, félúton vagyok épp, rám kiált, figyelmeztet a veszélyre, bátorítani akar, bizonytalan lépteim megrémítik, játékunk komolyságára emlékeztetnek (engem!) – csődöt mondok, elesek, már fekszem. Nem tudok egyszerre a bensőm borzasztó hangjaira és Magára hallgatni, de tudok rájuk hallgatni, Magában pedig bízni, Magában, mint a világon senki másban.

A Maga F-je

[Meran, 1920. június 11.]

Péntek

A minap ismét Magáról álmodtam, nagy álom volt, de szinte semmire nem emlékszem belőle. Bécsben voltam, erről semmit sem tudok, de aztán Prágába érkeztem, és elfelejtettem a Maga címét, nemcsak az utcát, hanem a várost is, mindent, csak a Schreiber név bukkant fel még valahogyan, de nem tudtam, mit kezdjek vele. Teljességgel elvesztettem tehát Magát. Kétségbeesésemben különféle nagyon ravasz kísérletekbe fogtam, amelyeket azonban, nem tudom, miért, nem hajtottam végre, és amelyek közül csak egyre emlékszem. Felírtam egy borítékra: Milena, és alája: “Kérem, kézbesítsék ezt a levelet, különben az államkincstárt iszonyatos veszteség éri.” Azt reméltem, hogy a Maga megtalálása érdekében ezzel a fenyegetéssel mozgásba hozom a teljes állami apparátust. Ravasz, ugye? Ne vonjon le belőle rovásomra semmilyen következtetést. Csak álmomban vagyok ilyen borzalmas.

[Meran, 1920. június 12.]

Még egyszer szombat

Abba kell hagynunk ezt a levelezgetést, Milena, megkergít bennünket, nem tudjuk, mit írtunk, azt sem, hogy mire válaszolunk, és csak reszkethetünk folyton, hogyan is van mindez. A csehedet nagyon jól értem, hallom hozzá a nevetésed is, beásom magam a leveleidbe a szavaid és a nevetésed közé, és akkor csak a szavakat hallom, és ezenkívül van még a természetem: a félelem.

Hogy akarsz-e még látni a szerda-csütörtöki leveleim után, nem tudom kiszámítani, a Hozzád való kapcsolatomat ismerem (hozzám tartozol, még ha soha többé nem látnálak is). [kb. 11 szó törölve] ismerem ezeket, amennyiben nem a félelem áttekinthetetlen vidékéhez tartoznak, a Te hozzám való viszonyodat viszont egyáltalán nem ismerem, teljesen a félelem körébe tartozik. Nem is ismersz engem, Milena, ismétlem.

Hiszen számomra valami rettenetes, ami történik, beomlik a világom, felépül a világom, figyeld meg, hogy bírod ki mindezt (itt a tegezés rám vonatkozik). A világom beomlása miatt nem panaszkodom, már omladozott, a felépülése miatt annál inkább, az erőtlenségem miatt, a megszületésem miatt panaszkodom, a napfény miatt panaszkodom.

Fordította Eörsi István és Rácz Péter

A Milenának írt levelek teljes terjedelemben megjelennek 2024-ben az Atlantisz Könyvkiadónál.