Flóri Anna: Érkezési oldal

Írta: Flóri Anna - Rovat: Kultúra-Művészetek

A nőnek elképzelése sem volt arról, hol lehet.

Flóri Anna

Abban biztos volt, hogy jó helyen szállt le, volt nála térkép is, de ez most nem segített. Ott állt egy fejlett ország modern városának korszerű pályaudvarán, és el volt veszve. Nem olyan értelemben, ahogy majd másnap, egyszerűen csak nem tudta, merre menjen. Azon a nyelven ugyanis, amelyen ott ki volt írva minden, ő nem beszélt. Jobb híján tulajdonneveket keresett. Tudta, hogy neki Neustrelitzbe kell eljutnia, tehát egy olyan vágányt kell találnia, amely mellett ezt mutatja a digitális kijelző. Vagyis minden rendben, mert csak úgy ötven peront kell végigtalpalnia. Na jó, belátta, hogy muszáj lesz kinyitnia a száját, különben lekési nemhogy a következő, de az aznap induló összes vonatot.

Találomra választott ki valakit. Nem egészen találomra, de azért majdnem. Egy nála jóval alacsonyabb, törékeny testalkatú, feltűnően jól öltözött idős hölgyet szólított meg. Minden valószínűség szerint azért éppen őt, mert az asszony vállára omló, dús, hullámos haja az anyjára emlékeztette. Ő ugyan sokkal rövidebb frizurát hordott már évtizedek óta, de a két hajkorona, az egy volt, ez stimmelt. A kérdést angolul tette föl, mert biztos volt benne, hogy ha már németül nem tud, az angol, az rendben lesz, mert az mindenhol rendben van. Így lett.

Az idős nő, ha nem is folyékonyan, de érthetően válaszolt. Azt mondta, hogy a szerelvény, amelyet keres, épp húsz perc múlva indul arról a vágányról, amely nekik átellenben, ha menetirányban állnak, bal kéz felől a harmadik. Ott tud átmenni, azon az aluljárón, ő maga is arra megy, mehetnek együtt, ha gondolja. A nő hálás volt, zavarában szabadkozott, amiért neki az angolja se olyan jó, amilyennek lennie kellene, és hát németül meg nem tanult soha, franciául kezdett 13 évesen, aztán jött az orosz, de a német, az kimaradt. Az asszony hallgatta, csöndben mosolygott, aztán mikor a nő befejezte, annyit mondott, hogy semmi gondja ne legyen ezzel, mert amikor ő ide került, megszólalni sem tudott, mert nemhogy németül, de egyáltalán semmilyen nyelven nem beszélt. Úgy értse, hogy egyáltalán nem. Képzelheti, milyen kínlódás volt teljesen egyedül életben maradnia egy olyan helyen, ráadásul micsoda időkben, hajaj, ahol egy szelet kenyeret se bírt kérni. Az már más lapra tartozik, mondta, hogy neki egyáltalán nem ez volt a legnagyobb gondja, mert enni még csak kapott, az idő tájt az emberek nem olyanok voltak, mint ma. Azon a lépcsőn kell majd fölmennie, ott szemben, az aluljáró végében, látja, ugye.

Persze, hogy látta, megköszönte, az órájára nézett, aztán a központi kiírótáblára, amelynek sorai úgy pörögtek, mint abban az esőcsinálónak hívott, hengeralakú, műanyagfalú, belül átjárható kazettákra osztott gyerekjátékban a gyöngyszemek, amilyet a lányának vett az indulása előtti utolsó napon, épp azelőtt, hogy fölhívta Festeticset. Szóval a lányára gondolt, őróla a fiai jutottak eszébe, majd Festetics, és miután így szép sorjában végigvett mindenkit, és közben ellenőrizte azt is, hogy tíz perce maradt indulásig, az asszony felé fordult, és megkérdezte tőle, föltarthatja-e még.

Az asszony meglepődött. Kérdően nézett a nőre, és míg várt, kissé összébb húzta magán hosszú, világoskék, kigombolt kabátját. Az apróvirágos kendőt viszont meglazította alatta, és szinte ugyanazzal a mozdulattal, fölülről lefelé haladva, kisimította fehér blúzán a gombsort. A keze fekete szoknyájának korcán állt meg, úgyhogy ha már ott volt, azt is megigazította, láthatóan kissé lötyögött. Harisnyája, nyersszínű, vajpuha csizmája a téli latyakban is makulátlan volt. Meghúzta táskáján a csatot, és mindez nagyjából elég időnek bizonyult ahhoz, hogy a nő összeszedje magát, és egyenesen megkérdezze, honnan és hogyan került oda annak idején.

Halálra volt válva. Annyira hirtelen, a legcsekélyebb átmenet nélkül jutott eszébe minden, annyira meg volt rendülve, és annyira nem tudott mit kezdeni sem saját magával, sem azzal a tudattal, hogy neki mindjárt el kell mennie egy vonattal Neustrelitzbe még akkor is, ha ez a gyönyörű hajú, idős asszony most azt mondja, amit mindennél jobban remélt, annyira képtelen volt ez az egész, hogy a teste föladta. Az élet, amitől nem lehet kívánni, úgy látta jónak, hogy ne előbb, hanem ott és akkor juttassa őt vissza az utolsó normális sábeszig.

Érkezési oldalAz arca eltorzult, és bár a könnyei a szeméből indultak, a nő úgy érezte, hogy a haja tövéből csurognak. Beborították az arcát egészen az állkapcsáig, följebb meg szétfutottak a füléig, onnan beszivárogtak hátra, a tarkójára, és eláztatták a vállát is. Többen odaléptek, kérdezték, segíthetnek-e, legalább is a nő a gesztusokból úgy vette ki, hogy ezt kérdezik, mert érteni nem értette, az idős asszony viszont igen. Beszélt mindenkivel egy-két szót, közben megmozdult a kabátujja, kezével átfogta a nő karját, de az nem derült ki, azért-e, hogy magához húzza, vagy épp távol tartani akarja. A tekintete repdesett ide-oda, mintha még mosolyogni is próbált volna, de az arcán végül inkább valamiféle könyörgés lett. Ha festett, templomi szobrokon lát ilyet az ember, az mondja, üdvözült tekintet.

A nő kétségbeesése alább hagyott. A zsebkendővel, amelyet az idős asszony a kezébe nyomott, megtörölte az arcát és a nyakát. Aztán vakon megkereste azt a sarkát, ahol a hímzett monogramot sejtette, mert abban egészen biztos volt, amikor ezt a zsebkendőt kézbe vette, hogy azon van egy ilyen sarok. Megtalálta, az ujjára hajtotta, és kitörölte a festékfoltot a szeme alól. Még volt három perce indulásig. És az idős nő akkor odalépett, megsimította az arcát, finoman megpaskolta, és azt mondta németül, hogy nem emlékszem. Amnézia. A nő csak ezt a szót értette. És még elérte a vonatot.

Részlet a Magvető Kiadónál az Ünnepi Könyvhétre megjelent regényből

[popup][/popup]