“Fiaknak boldog édesanyja” II.

Yisachar Shlomo Teichtal pöstyéni rabbi (1885–1945) héber nyelvű naplója a magyarországi Holocaust fontos forrása.

R. Teichtal 1943 elején érkezett Budapestre a közel tízezer szlovákiai zsidó egyikeként, akik az 1942-es deportálások után szöktek át Magyarországra. 1944. március 19. után Pozsonyba menekült, elfogták és a szeredi munkatáborba vitték, majd Auschwitzba deportálták, ahol (más beszámolók szerint a táborból való elszállítás közben a vonaton) megölték. Naplója a nyelvi akadály, illetve az ortodox narratíva iránti érdektelenség miatt is ismeretlen a magyar közönség számára. Korszakos művét, a vallásos cionizmus alapkönyvét, az Em ha-banim szmehá-t máig olvassák.

A naplóírás kezdetének és a pöstyéni zsidó közösség deportálásának ideje egybeesik. R. Teichtal naplóját egy elképzelt történésznek írja, aki számára pontosan kívánja rögzíteni az eseményeket. Máshol így ír: „Mindezt emlékeztetőül írom, hogy az Örökkévaló jámborai – amikor majd jobb időket élünk – emlékezzenek és megtartsák a parancsolatot: »beszéljétek el az [Örökkévaló] csodatetteit«” (Zsolt. 105,2). Hogyan gondolhatta R. Teichtal, hogy a zsidó nép üldözésének krónikája fogja arra késztetni jövőbeli olvasóját, hogy az Örökkévalót dicsérje? Úgy, hogy R. Teichtal felfogásában a zsidó nép szenvedésének elbeszélése a zsidó nép megváltását vetíti előre, hiszen az Örökkévaló nem hagyja, hogy népe elpusztuljon. A megváltáskor teljesedik majd be az Örökkévalót dicsőítő zsoltárvers értelme. A zsidóellenesség mint isteni terv a zsidó hagyományban gyökerező gondolat, Teichtal gondolatmenete a soához kapcsolódó megváltásról több száz éves hagyományt folytat. Értelmezésében a nácizmus a zsidó vallás és a Tóra felszámolására tett kísérlet fegyverrel és propagandával; olyan terv, melyet az Örökkévaló végső soron nem enged majd megvalósítani. A zsidóság elpusztításának éppen zajló kísérletét pedig a Tóra még intenzívebb tanulásával lehet kivédeni.

Teichtalt tehát a zsidó nép és vele együtt a Tóra pusztulásának reális lehetősége ösztönözte arra, hogy új, a cionizmus igazságát felmutató jelentést adjon a tórai és rabbinikus tanításoknak. Korábbi, a cionizmussal szembeni elutasító attitűdjének változását követően, a Tórából és a hagyomány más szövegeiből levezetve meggyőzően képviselte, hogy a megváltás, illetve 1943 Budapestjének kontextusában a nácizmus veszte és a zsidóság túlélésének záloga Cion felépítése. A megváltás akkor érkezik idejében, ha a széttagolt zsidóság összefog, és Eretz Izrael felépítését a zsidóság egésze kellő akarással és tisztelettel végzi el.

A kitérésről

Teichtal naplójából tudjuk, hogy a kitérés jelensége nagy hullámokat vert a pöstyéni ortodox közösségben is, elsősorban azok miatt, akik kitérésük után is részt vettek a zsidó közösség életében. R. Teichtal a közösség rabbijaként szembesült azzal, hogy a zsidóságot névlegesen elhagyó zsidók kitérésük után is a zsidó közösség aktív tagjai maradnak és eljárnak a zsinagógába stb. R. Teichtal naplójában és responsumában (halakhikus kérdésre adott válasz) is élesen elítélte a toyfshein/toyfbrif (’keresztlevél’) vásárlását. Aki nem zsidónak tetteti magát, és a zsidóságát eldobja bármilyen előnyért, akár azért, hogy az életét mentse: istenkáromló, aki a sátánnal szövetkezik, boged ’áruló’. Aki kivonja magát a népére kirótt szenvedés alól, és akár névleg, akár valódi szándékból kitér, az hátráltatja a zsidó nép megváltását, sőt, a saját szenvedését is meghosszabbítja azáltal, hogy a közös sors vállalása helyett az egyéni boldogulás útját keresi. Végső soron R. Teichtal számára a kitérés üzenete egyértelmű: a keresztlevél-vásárlás istenkáromlás, hiszen aki ezt teszi, az az Örökkévalónál nagyobb erő közbenjárását kéri, hogy jobbra forduljon a sora.

Teichtal responsuma a keresztlevél-vásárlásról a Jerusat pleta responsum-kötetben (Budapest, 1946) olvasható: a választ R. Teichtal 1942-ben, még Pöstyénből írta a pozsonyi ortodox hitközség kérdésére válaszolva. Pozsonyban a toyfshein vásárlását azzal szankcionálta a hitközség, hogy nem engedte az akár névleg kikeresztelkedett zsidókat felmenni a Tórához. R. Teichtal azzal kezdte a válaszát, hogy még mielőtt a kitérés tömegessé vált volna, ő maga Maimonidesre hivatkozva amellett érvelt, hogy a zsidóknak kötelességük inkább meghalniuk, minthogy a zsidóságukat akár csak színleg is megtagadják. Vagyis tiltotta a kitérést, és a tiltást a Sulhan arukhból is levezette (lásd S. a., Jore dea 157): egy zsidó öltözködhet úgy, mint egy nem zsidó, és ezzel szabad másokat megtévesztenie (korábban láttuk, hogy az életét féltve maga R. Teichtal is felhagyott a zsidókra jellemző öltözködéssel, és levágatta a szakállát és pajeszét), de tilos azt mondania: „nem vagyok zsidó”. R. Teichtal értelmezésében a keresztlevél vásárlásával ez utóbbi tiltást hágja át a kikeresztelkedő. Ráadásul névleges, színlelt kitérés nincsen: aki kitért, hiába tartja magát továbbra is zsidónak, valójában önkéntelenül is elkezd nem zsidóként viselkedni, például jellemzően nem megy többet zsinagógába, hiszen hogyan tehetne hitet nyilvánosan a zsidók mellett, ha korábban nyilvánosan vallást váltott, és akár a nevét is megváltoztatta.

A zsidóüldözés kezdetével, amióta a kitérések száma is megnőtt, R. Teichtal enyhített korábbi álláspontján. Így tehát a kérdésre, hogy részt vehetnek-e a közösség életében azok, akik bár kitértek, mégis eljárnak a zsinagógába, 1942-ben R. Teichtal megengedő választ adott: a közösség ne közösítse ki őket. Pöstyénben is előfordult, hogy a zsinagógában felmentek a Tórához a kikeresztelkedettek. R. Teichtal ezt szó nélkül hagyta, és bár a közösség több tagja ezt zokon vette tőle és hangot is adott nemtetszésének, ő mégis kiállt azok mellett, akik „nem álltak ellen a kísértésnek”, és keresztlevelet vásároltak maguknak. A döntésének oka elsősorban a felismerés, hogy ha a közösség kiveti magából tagjait kitérésük után, akkor a kitértek teljesen eltávolodnak a zsidóságtól, kezdetben a zsidó közösség nyomásának engedve, később saját akaratból.

A soa éveiben a kitérés célja elsősorban nem a polgári életben való érvényesülés volt, hanem sokszor magát az életben maradást jelentette. Épp ezért R. Teichtal bár a bevett rabbinikus joggyakolat alapján elvileg ugyan tiltotta a kitérést, de a gyakorlatban – utólagosan, ha a kitérés már megtörtént – nem hozott szankciókat a kitérők ellen: éppen a megváltozott viszonyokat, vagyis az életveszélyt figyelembe véve.

Összegzés

Teichtal közössége, Pöstyén zsidóságának elpusztítása (1942 szeptembere) és az 1943-as év vége közötti kevesebb mint másfél évet az Eretzbe való kivándorlás, az alija (’felmenetel’) teológiájának kidolgozásával töltötte. Az Em ha-banim szmehában és a naplóban tórai és rabbinikus forrásokból, valamint a kabbala és a haszidizmus szövegeiből merítve a zsidóság összefogását sürgette az Eretz Izrael iránti elkötelezettség talaján. A vallási, politikai, kulturális stb. törésvonalak mentén széttagolt szlovákiai és magyarországi zsidóság nem volt, nem lehetett fogékony a tanításra.

Teichtal szerint az alija olyan az egyénre háruló kötelesség, amellyel az egyén sietteti a zsidó nép megváltását, így végső soron – a soa kontextusában – a zsidó nép megmaradását. A cionisták terve Izrael benépesítésére: az individuális döntések meghozatala és végigvitele tehát végső soron maga az isteni terv beteljesítése a zsidó nép megmentésére.

Teichtal a szekuláris-nacionalista cionizmust elutasító ultraortodox tábor tagjaként megmaradva vált cionistává, tórai alapon. Cionizmusa az ortodox messiásvárás meghaladása, tehát eszmerendszerében nem a micvák (’tórai parancsolatok’) megtartása és a tóratanulás vezet a Messiás eljöveteléhez, hanem a passzív Eretz Izraelbe való vágyódást az Eretz Izraelbe való visszatérést hirdető cionista program igenlése váltja föl.

Teichtal számára a cionizmus nem zsidó nemzetkoncepció, és nem is modernséget hirdető mozgalom, amely a vallásos és szekuláris cionista mozgalmakat közös nevezőre hozta. Útja a cionizmusig a zsidó hagyomány újragondolásából következett. Naplója – a többi rabbitárs szövege mellett – a magyarországi zsidóüldözés historiográfiájából fájón hiányzó ortodox és haszid tapasztalatot mutatja meg.

A szerző tanulmánya, melyet a lábjegyzetek elhagyásával közlünk, eredetileg az alábbi kötetben jelent meg: Magyar–Zsidó identitásminták II. Egyéni és kollektív önmeghatározások (Szerkesztette: Dénes Iván Zoltán, Ráció Kiadó, 2020.). Az írás első része itt olvasható.