Fény és sötétség lexikona

A háború után néhány évvel egy fiatal házaspár beköltözik a korábban a leghírhedtebb norvég nácinak, Henry Rinnannak és bandájának otthont adó házba. Lányaik színházi előadást rendeznek a pincében, mely egykor foglyok üvöltésétől és sikolyaitól volt hangos. A gyerekek semmit sem tudnak a ház történetéről, a házasságot azonban lassan kikezdi a múlt rájuk nehezedő súlya…

A történelmi események ihlette fikció két szálon fut: egy norvég zsidó család és egy háborús bűnös történetét göngyölíti fel, utóbbit egészen a gyerekkorától. Az elbeszélő maga a szerző, Simon Stranger, aki felesége családjának múltját s ezzel együtt a második világháború eseményeit, és mindenekelőtt a gyűlölet eredetét és a túlélés természetét kutatja. És nem utolsósorban emléket állít az áldozatoknak.

Simon Stranger1976-ban született, Oslóban nőtt fel. Elvégzett egy egyéves, főiskolai kreatívírás-kurzust, majd filozófiát tanult az Oslói Egyetemen. 2003-ban debütált íróként, azóta összesen 10 gyerek-, young adult és felnőttkönyve jelent meg. Gyerek- és young adult könyveit 10 nyelvre fordították le. Legújabb, Kokotopia (2018) című mesekönyve bestseller Norvégiában.

A Fény és sötétség lexikona 2018-ban elnyerte a Norvég Könyvkereskedők Díját, ez idáig 20 nyelvre fordították le. Ebből a könyvből közlünk részletet, mely a Scolar Kiadó gondozásában jelent meg.

*

K mint kihallgatás, mint kínvallatás, mint kivégzőosztag.

K mint a kimerültség, a kiszipolyozott és kiéheztetett testek, amelyek a napfény nélküli téli hónapok után teljesen kifehéredtek.

K mint kapedli vagy kipa. Úgy emlékszem, először egy bærumi uszodában hallottam ezeket a szavakat, egy téli napon, a múlt évezred végén. Csak álltam ott, a télen kifehéredett bőrömmel, sortban, pedig akkortájt soha nem hordtam rövidnadrágot, mert komplexusom volt a lábam miatt, és úgy éreztem, hogy a sorttól még véznábbnak tűnök, mint amilyen valójában vagyok. Mégis ott álltam, télvíz idején, hogy részt vegyek egy életmentő tanfolyamon, amivel bebiztosíthattam magamnak a nyári munkahelyet az Oslóhoz közeli Kalvøyán lévő gyerektáborban. Amint beléptem az uszodába, megakadt a szemem egy fiatal nőn, aki kissé távolabb ült, a medence szélén, ő volt az egyetlen, aki teljesen fel volt öltözve. Mindössze egyetlen pillantás kellett, és éreztem, hogy van közöttünk valami, pedig egészen máshogy nézett ki, mint amit kerestem. Fiatal nő, rövidre nyírt haj, tiszta, barna szem, fekete nadrág, kékesfekete batikolt felső. Futva egymásra néztünk, tekintetünk a szokásosnál egy szemernyivel hosszabb ideig találkozott, majd folytatta a beszélgetést egy barátnőjével, elmondta, hogy jól van, nemrégiben jött össze valakivel, és emlékszem, hogy lesújtott a csalódottság. Arra gondoltam, mennyire jellemző is ez, és hogy jobb, ha elfelejtem. Nem sokkal később a medence szélén diskuráltam egy ismerőssel, beszélgettünk valamiről, igazából nem is tudom, miről, talán egy film vagy egy könyv részletéről, de hirtelen annak a fejfedőnek a nevét kerestem, amit a zsidó férfiak hordanak, sehogy sem jutott az eszembe. A fiatal nő ekkor kezdett rám figyelni, és közölte, hogy kipa vagy kapedli.

Kiderült, hogy ő a nyári tábor vezetője, és csak a nyarat tölti Norvégiában, aztán visszaköltözik Spanyolországba, hogy folytassa egyetemi tanulmányait. Szokatlan családneve volt, Komissarnak hívták, és még mielőtt a nyár véget ért volna, lezárta az akkori kapcsolatát, összejöttünk, és úgy döntött, hogy Norvégiában marad. Beköltöztem hozzá. Utazgattunk, egyetemre jártunk, összeházasodtunk. Nemsokára gyerekünk született, majd még egy, egy szempillantás alatt így telt el húsz év, és életünk egyre jobban és mélyebben egymásba fonódott.

K mint kapcsolat, komoly kötelék: szerelem.

K mint kortárs művészet. Victor Lind zsidó művész jó néhány éve létrehozott egy alkotást, amellyel visszahozta azt az éjszakát és azt a reggelt, 1942. november 26-át, amikor elvitték a zsidó családokat. Lind száz taxit rendelt, mint Knut Rød norvég rendőrfőnök, és a száz kocsit sorba állította a Kirkeveienen, villogó tetőlámpáik egyszerre jártak, mint a szirénák, miközben telt az idő, és egy láthatatlan hajó futott ki az oslói kikötőből a fjord vizére.

K mint könnyek, keserves kínok, karlendítések és kifinomult kegyetlenségek: a nagy háború, amely terjeszkedik és egyre nagyobbra tátja a száját. Mintha valaki gyufaszálat tartana egy térkép alá, úgy, hogy a láng közvetlenül Németország alá essen, és a papír megsötétedne a hőtől, eltűnnének az utak a térképről, majd egyszer csak lángra kapna, és egyre nagyobbra nőne a lyuk, amely városról városra, országról országra haladva mindent elnyel.

Rinnan számára a háború a hálószoba alól, az utcáról felhangzó kiáltás formájában érkezik meg. Kinyitja a szemét, és felül az ágyban. Klara meztelenül áll az ablakban, és félig a függöny mögé bújik, Henry az ablakhoz rohan, és kinéz. A szerszáma ferdén meredezik felfelé, mint ébredéskor gyakran. Aztán meghallja a kiáltást. Hogy Norvégiát megtámadták. Hogy itt a háború.

Végre, gondolja magában Henry, miközben magára kap valamit és elsiet otthonról, meg sem reggelizik. Végre!

Ezúttal nem számíthat, hogy magas vagy alacsony. Most majd szépen felveszik, ha pedig kérdezősködni kezdenének, megmutatja nekik, mennyi vezetési tapasztalatot szerzett. Hány olyan férfi van a faluban, aki olyan gyorsan és olyan biztonságosan vezet, mint ő? Norvégia e részén hány ember ismeri annyira az utak minden egyes buckáját és kanyarját, mint Henry Oliver Rinnan, azok után, hogy a barátait fuvarozta táncolni, meg hogy Észak-Trøndelag minden zugát bejárta az árukkal?

Egy sem!

Senki, senki, senki más – ez a helyes válasz, és Rinnan a válasz, ezt mindenki tudja, és ezúttal senki sem foszthatja meg ettől.

Henry megkapja az egyenruháját. Meghagyják neki, hogy valamelyik régit vegye fel, de nincs az az isten, hogy Henry szót fogadjon. Ha egyszer ládaszámra ott állnak előttük a vadonatúj egyenruhák. Henry megkeresi a méretét. Sok van belőle, nem lehet gond, gondolja, és nekilát átöltözni, érzi, micsoda átváltozással jár az egyenruha, valóban a ruha teszi az embert. Henry a tükör előtt húzza fel a nadrágot, begombolja a kabáton az aranyozott gombokat, beköti a bakancs cipőfűzőjét, és amint szeme találkozik a tükörképéével, tudja, hogy mindenre képes, akármiről legyen is szó, lesz hozzá bátorsága.

A sandnesmoeni norvég különítmény tagja lesz, egy titkos csoporté, amely egy tanyán bújik meg. Kihajt a repülőtérre, és a többiekkel együtt ládaszámra pakolja fel a lőszereket a teherautóra, majd ismét a volánhoz ül, sofőrkesztyűjén át kitapintja a kemény, fehér műanyag kereket, érzi, micsoda veszélyt jelent a mögötte a ládákban felhalmozott rengeteg lőpor. A robbanóanyag, amely csak arra vár, hogy kiszabaduljon, kilőjék, és áthatoljon a német katonák testén és megölje őket.

Mennyire imádja Henry ezt az életet! Hogy egyenrangú emberként a többiek mellett alhat. Történeteket mesélhet katonatársainak, és a rádiót hallgatva megvitathatja velük a front történéseit.

Eltelik egy hét. Kettő.

Aztán eljut hozzá a hír, hogy az ország kapitulált. Hogy a gyáva déliek letették a fegyvert, és mindennek vége, arra kérik őket, hogy adják meg magukat.

PARANCSBA adják nekik. Henry megpróbálja győzködni a többieket, hogy folytassák a küzdelmet, azt mondja, hogy alkothatnának egy titkos klánt, de nem lehet, mivel egyszer csak megjelennek a német katonák szürkéskék kabátjukban, izzó kék szemmel.

A kapituláció hatására minden barátjának elszáll a bátorsága. Összeomlanak, hasznavehetetlenné, gyámoltalanná válnak. Aztán egyik napról a másikra megszüntetik a különítményt, és az összes katonát egy snåsai német fogolytáborba szállítják.

Henry a kerítésnél áll, ujjain és homlokán érzi a fém hidegét. Unottan várakozik a sárban. A ködben, a hálótermekben, hosszú, végtelennek tűnő és céltalan napokon és éjszakákon át. Képzelete nemsokára újra beindul. Átírja a történteket.

Látja maga előtt, ahogy egy társa segítségével kővel fejbe vágja és így ártalmatlanná teszi az egyik őrt. Aztán kimásznak a kerítés alatt, a sötétben ellopóznak a fatörzsek között, és eljutnak egy sor német teherautóhoz: egy fegyverszállítmányhoz. Tökéletes. Senki sem veszi észre, hogy felmásznak az egyik autóra és kiemelnek egy-egy automata fegyvert. Aztán  a  Trondheimba vezető utat az állukat a térdükre támasztva, az izgalomtól reszketve, néma csendben ülik végig. Az első kereszteződésnél, ahol a teherautónak meg kell állnia, kiugranak. A sofőr az oldalsó visszapillantó tükörből meglátja őket, és egy revolverrel a kezében kiszáll, de Henry ráirányítja a fegyvert, és meghúzza a ravaszt, mire a német a földre zuhan. Henry behúzódik a fák közé.

– Hé! Te ott!

Henry felriad az álmodozásból. A kiáltástól szertefoszlik az egész menekülési jelenet, és ő megint ott áll a táborban, talpa alatt sár

– El onnan a kerítéstől! – szól rá a katona németül, és Henry visszatér a többi fogolyhoz. A menekülős sztorit tovább csiszolja, míg a legapróbb részlet is a helyére kerül.

Két teljes hét telik el az attól való félelemben, hogy mi fog történni. Két hét unalom és várakozás, majd Henry végül utasítást kap, hogy csomagolja be a zsákját és jelenjen meg a hálóterem előtti téren. A nagy kerekű, zöld ponyvás teherautók már készen állnak. Henry, ahogy a többiek, felmászik az egyik platóra, és visszaviszik a városba.

Ez számára a háború végét is jelenthetné.

Visszatér a munkahelyére, ugyanúgy éli tovább az életét, mint azelőtt, és noha Klara nem különösebben örül annak, hogy újra látja, a fuvarozócég főnöke igazán hálás, mint amikor valakit kihúznak a pácból, mert hát ki más segíthetne neki? Henry a tavasz hátralévő részében, egészen nyárig árut szállít ki a környéken. A tanyákon és a városokban sok családot már korábbról ismer, de a háború most új eleme a beszélgetéseknek, és Henry megjegyzi, ki rokonszenvez a németekkel, és ki nem, majd továbbáll a következő helyre a következő üzletet megkötni, amivel elismerést és pénzt zsebel be. A főnök annyira örül, hogy Henryt több német tiszttel együtt még vacsorázni is elhívja. Igazi vendégségbe, főnökök és katonatisztek közé.

Őt, Henryt! Meghívták oda! A tisztek asztalához!

Henry megmosakszik és megfésülködik, több inget is felpróbál, aztán újra meg újra lecseréli. Klara nem érti, mit vacakol ezzel ennyit, de Henry nem hányja a szemére. Amikor Klara kérdezősködni kezd, hogy mit van úgy odáig ettől a vacsorameghívástól, a dühét magába fojtja. Egy szót sem szól. Egy ÁRVA szót sem.

Henry begombolja az utolsó inggombjait, kihúzza az inge ujját, hogy kilátsszon a nagyapja által varrt zakóéból, aztán a cipője orrával kirúgja az ajtót. Hallja, hogy az újszülött lánya a konyhában visít, röviden, szavak nélkül jelzi ingerültségét, mert nem kapta meg, amit akar. Ez jól jön Klarának, Henry nem törődik vele, kimegy az ajtón, elindul. Henry elismerést olvas ki az utcán szembejövők tekintetéből, és akik nem néznek rá, azoknak is tudniuk kell, gondolja.

Az öröm és a büszkeség, ami a csengő előtt állva átjárja, nevetségessé válik a német tisztek viselkedése miatt, teljesen átnéznek Henryn, éppen csak bemutatkoznak, aztán folytatják a társalgást németül, amiből ő alig ért valamit. Önfeledten szórakoznak, ott vigyorognak meg röhögnek a tiszta egyenruhájukban, míg Henry némán és tétován ül közöttük.

Csak a társaság harmadik tagja adja jelét kíváncsiságnak. Gerhard Stübs. Szerencsére ő megtanult norvégul, és udvariasságból megkérdezi Henrytől, mivel foglalkozik. Henry mosolyt erőltet magára, majd beszámol a teherautós útjairól. Arról, hogy az egész környéken tanyáról tanyára járva árut szállít és ad el, és jó ideje ez a munkája.

– Akkor nyilván egész jól ismeri a lakosságot, igaz? – kérdezi a férfi, és egyszeriben még sokkal érdeklődőbbé válik, az egyik német kérdez tőle valamit, de ő rá se hederít, minden figyelme Henryre irányul.

– Hogy ismerem-e? – feleli Henry. – Minden tanyát és falut ismerek… Azt hiszem, egész Trøndelagban senki nem ismeri úgy az embereket, mint én – válaszolja, és belekortyol az italába. A vele szemben ülő német egy másodpercre a tányérjára pillant, megtörli a száját egy fehér szalvétával, majd felnéz.

– Akkor talán azt is tudja, hogy ki rokonszenvezik velünk, és ki nem?

– Igen, igen – feleli Henry, és bólint. – Hogyne. Tíz éve járom a legkisebb falvakat és tanyákat is. Az elmúlt hónapokban is ezt tettem, és tudom, ki ért egyet a megszállással, és ki ellenzi. Azt is tudom, kik ástak el fegyvereket, melyik tanyákon, és kik rejtegetnek rádiókat a padláson, ha esetleg érdekelheti önöket…

Erre a két másik tiszt is felnéz, és arcukról eltűnik a könnyedség. A német tiszt áthajol az asztal fölött, odanyújtja Henrynek a kinyitott cigarettástárcáját, és megkéri a másik kettő egyikét, hogy adjon neki tüzet. Egyszeriben minden Henry körül forog, minden figyelem őrá irányul, pontosan úgy, ahogy az antialkoholisták kávézójában töltött délutánokon, csak ez most még jobb, még hangsúlyosabb, még fontosabb, mivel olyasminek van a birtokában, ami kell nekik. A vele szemben ülő német hadarva motyog valamit a két másiknak, vélhetőleg összefoglalja, miről beszélgetett eddig Henryvel, majd tekintete ismét megáll az asztal túloldalán, Henryn.

– Ide hallgasson, Rinnan – mondja. – Végig fogunk harcolni egy háborút, amelyet meg akarunk nyerni, a gyermekeinkért, az unokáinkért és a közös jövőnkért.

Henry ismét szív egyet a cigarettából. Észreveszi magán a többiek tekintetét, a helyiségben támadt csendet, érzi, hogy remeg az öröm a testében, de próbál közömbösnek tűnni, oldalra fújja a cigarettafüstöt, és bólint, jelezve, hogy figyel.

– Márpedig ebben a háborúban az információ nagyon fontos. Különösen az a fajta információ, aminek maga a birtokában van. Tud mesélni mást is?

Gerhard Stübs minden egyes tanyáról és minden egyes faluról tudni akar, és Henry mindent olyan egyértelműen és pontosan tud bemutatni neki, mintha arra kérték volna, írja le a lakást, ahol felnőtt. Isznak és esznek, Henry fegyveresládákról és ellenállókról mesél. Arról, hogy ki rejteget rádiót a padlásán, és kinek vannak olyan ismerősei, akik embereket visznek át a határon. Az este végén Gerhard megköszöni a beszélgetést, és közli, hogy szeretné tartani a kapcsolatot Henryvel, és hogy fontos erőforrást jelenthet a számukra.

Egy szemernyi szánalom sincs a tekintetében. Ahogy leheletnyi megvetés vagy gúny sincs. Henry érzi, ahogy az elismerés bizsereg benne, és ez mosolygásra készteti.

Néhány nappal később egy küldönc jelenik meg az ajtajuk előtt. Henry csak azt hallja, hogy kopognak, majd Klara borítékkal a kezében jön be a szobába. Apró, krémszínű borítékkal, amelyen a Henry Oliver Rinnan név áll elegáns, fekete tintabetűkkel. Henry feláll, azonnal tudja, kitől érkezett, és hevesen dobogó szívvel olvassa a levelet. Reichskommissar Gerhard Stübs újra megköszöni neki a kellemes beszélgetést a vacsorán, és arra kéri, hogy másnap találkozzanak a trondheimi Hotel Phoenixben, a 320-as szobában, hogy tárgyaljanak – egy lehetséges együttműködésről.

Egy lehetséges együttműködésről! Vele!

Henry többször is elolvassa a levelet. Ujjait végighúzza a szavakon.

Egy lehetséges együttműködés… 320-as szoba… rendkívül kellemes beszélgetés…

holnap, a 320-as szobában… Szívélyes üdvözlettel: Gerhard Stübs.

Másnap 1940. június 27-e van. Henry egészen Levangerből vezetett ide. A trondheimi Hotel Phoenix előtti téren halad ideges léptekkel, hogy találkozzon Gerhard Stübsszel. Megint az órájára néz, már tett egy kört a háztömb körül, mert túl korán ért oda, de most már csak tíz perc van a megbeszélt időpontig, az pedig pont jó, gondolja Henry. Ebből láthatják, hogy pontos, és hogy komolyan veszi a dolgot. A bejárat előtt egy szobor áll, de Henry csak annyit vesz észre belőle, hogy útban van. Egy felágaskodó, patinás bronzmadár mellett kell elhaladnia, mielőtt belépne a hallba, ahol visszhangoznak a léptei, amitől még izgatottabb lesz. A pult mögött egy férfi ül, felnéz az újságjából, és megkérdezi, miben segíthet.

– Nekem ööö… találkozóm van Gerhard Stübsszel – mondja Henry. – 320-as szoba?

– Arra találja a liftet – feleli a recepciós, és közömbösen hátra mutat.

A lift felé, amelyben csillog-villog a sok tükör és a sárgaréz, és kigyullad a 3-as gomb. Az ajtók halkan kinyílnak. Egy folyosó. Henry megáll. Bekopog, és beengedik.

Az a férfi nyit ajtót, akit előző este ismert meg, ezúttal német egyenruhában van. Kezet fog Henryvel.

Két másik megfigyelő is ott ül, Henry kezet ráz velük is. Próbál fesztelennek tűnni, de ahhoz túlságosan izgatott. Túlságosan figyel a mimikájára, túlságosan ügyel arra, hogy milyen szavakat használ és hogyan megy át a helyiségen, mielőtt leülne. Hogy csinálják mások?, töpreng Henry, miközben székét az asztalhoz húzza, és azon tűnődik, hová tegye a kezét. Mások hogy tudnak természetesen viselkedni, mintha egyáltalán nem is gondolnának arra, hogyan viselkednek, mit mondanak és mit tesznek, egyszerűen csak jelen vannak, és teszik, amit tesznek? Ha viszket az álluk vagy a fejük, akkor egyszerűen megvakarják, nem foglalkoznak vele tovább, és közben a legnagyobb természetességgel folytatják a beszélgetést, mint most a német titkosszolgálat bűnügyi felügyelője, aki megvakarja az arcát, majd megkéri Henryt, mesélje el újra, amit a pajtákba rejtett titkos fegyverkészletekről mondott. Meg az ellenállási mozgalomról. Henrynek szerencsére sikerül úrrá lenni az izgatottságán, és elkezdeni beszélni. A felügyelő bátorító pillantásaitól rövidesen el tudja engedni magát, és az elbeszélésre összpontosít, épp úgy, mint az antialkoholisták kávézójában, sikerül lebilincselnie a többieket, az igazság apró részleteit közli, mintha szépen sorba rakott kenyérmorzsákból építene csapdát. Látja a tekintetükön, hogy rákapnak, lépésről lépésre haladnak a történettel, mígnem lecsap rájuk a poén. Elégedettek, döbbentek, látja Henry az arcukon, Gerhard Stübsből pedig atyai jóság sugárzik. Amint Henry befejezte, ajánlatot tesznek neki, komolyabbat, mint amiről valaha álmodni mert volna.

A német titkosrendőrség fogja alkalmazni.

Azt szeretnék, ha Henry feljegyezne mindent, ami gyanúsnak tűnik, és mindenkit, aki a jelek szerint olyat tesz, amit nem lenne szabad. Például azokat, akik tiltott rádiót tartanak, és azt, hogy ki áll a háborúban a rossz oldalon. Azt szeretnék, ha az ő szemük és fülük lenne – Gerhard Stübs így fogalmaz –, és mindenről beszámolna neki.

– Mint egy titkos ügynök? – kérdezi Henry.

– Mint egy titkos ügynök – bólint Gerhard Stübs, és kedvesen mosolyog. Emellett szeretnék, ha beépülne a norvég ellenállási mozgalomba is. Felfedné a hollétüket, azt, hogy hol rejtegetik a fegyvereiket, és minderről Gerhard Stübsnek tenne jelentést.

A fedőneve Lola lesz.

A fizetése heti száz korona, ami több, mint amit valaha a sportboltban keresett. Emellett ingyen kaphat cigarettát, a jegyrendszerbe tartozó élelmiszereket és vodkát.

Gerhard elnyomja a cigarettáját a hamutartóban, összepréseli a csikket a hüvelykujjával.

– Nos, Rinnan. Talán van szüksége néhány napra, hogy átgondolja az ajánlatot? – kérdezi.

Henry csak megrázza a fejét, és azt feleli, hogy nincs szüksége gondolkodási időre. Kezet ráznak. Megbeszélik a formaságokat. Azzal Henryt kikísérik a folyosóra és a lifthez.

Kedve lenne felordítani örömében, amint becsukódik mögötte a lift ajtaja, saját arcát figyeli a tükörben, miközben a gép lefelé viszi. Látja, hogy szeme diadalittasan csillog. A recepciósra Henry pillantást sem vet, elvégre ki az? Egy egyszerű lélek, egy diák, egy elbocsátott munkás, egy alkoholista? A londiner mond valamit, amikor Henry elhalad mellette, de ő hosszú léptekkel elsiet előtte, azt érezve, hogy lehullott szeméről a fátyol, látótere kiszélesedett. Kinyitja az ajtót és kilép a langyos nyári estébe, amelyet orgona és fű, cigaretta és parfüm illata telít meg. Henry csak most veszi észre, mit ábrázol a szobor. Ó, baszki, ez egy főnix, állapítja meg elégedetten, majd finoman megpaskolja a madár fejét.

Henry Klarának nem árul el részleteket arról, mi lesz a dolga, mert hát mit értene ő ebből? Annyit mond, hogy meg vannak mentve, és hogy a trøndelagi német főparancsnok segédjeként és helyi embereként kapott jelentőségteljes állást. Megkéri Klarát, hogy ezt egyelőre tartsa titokban. Aztán elmeséli, mennyit fog keresni az elkövetkező időkben, és látja, ahogy az aggodalom elszáll Klara arcáról, és újra mosoly jelenik meg rajta. A lányuk nemrég született, és korábban egy fiuk is. Klarának be kell lépnie a Nemzeti Szövetségbe, de szerinte ez nem gond, hiszen sok más embernek is így kell tennie, csak azért, hogy békében élhessen az új rezsimben.

Klara odabújik Henryhez, és ő érzi a felesége testének melegét, és behunyja a szemét. Megkönnyebbülés járja át a mellkasát.

Henry azóta, hogy kinyitotta a szemét, tudja, mit fog csinálni. Reggeli után elindul és ruhát vesz estére: sötétbarna öltönyt, amely Gerhard Stübs egyenruhájára emlékeztet. Aztán autóba ül és kihajt a városból, a kanyargós utakon, addig a tanyáig, ahol a német katonák néhány hónappal korábban meglepték és letartóztatták őket. Mintha mindez egy nagyobb terv része lett volna. Az, ami Henryvel történt, idevezetett.

Micsoda mázli, hogy elkapták a németek! Mekkora szerencse, hogy sofőrként még éppen ott lehetett, és bepillantást nyerhetett a norvég akciókba, még mielőtt a háló összezárult volna, titkos ügynökként ennek most nagy hasznát veszi.

Henry a lakóépület és a pajta között parkol le, és egy kislányt pillant meg a konyhaablakban, aki egy fakanállal kopogtatja az ablak keretét, majd megjelenik az anyja, és elhúzza onnan. Nem sokkal később nyílik a bejárati ajtó, gumicsizmás férfi lép ki rajta, kabátját hanyagul kopott munkaruhájára terítve. Eltelik néhány másodperc, mire a férfi felismeri Henryt.

– Nahát… téged kiengedtek? – kérdezi a gazda, Henry pedig gondterhelt ábrázattal bólint.

– Igen, szerencsére két héttel később kiengedtek a fogolytáborból – feleli Henry, és a férfi tenyerébe csap. Majd lelkesen megszorítja a kezét.

– Ha tudták volna, valójában milyen információink vannak! – folytatja halkabban és ravaszul mosolyogva. Érezni a levegőben, hogy komoly dolgokról van szó.

– A fegyverek biztonságban vannak? A gazda bólint, és csillog a szeme.

– Megmutatod, hol?

A gazda a pajta mögé vezeti, csalán és málnabokrok dzsungelébe. Csak a nagyon alapos szemlélő veszi észre, hogy néhány csalánszár megtört, és látszik a levelek alsó, világosabb oldala, amelyen sűrű, apró szőrök ülnek.

– Két méterre a bozótban – mondja a gazda.

– Remek! Ott biztonságban vannak – feleli Henry, és megveregeti a férfi karját. – Rendkívül fontos az ellenállási mozgalomnak, hogy ezek a fegyverek itt maradhassanak. Ugye maradhatnak még?

– Köszönöm a bátorságodat.

– Ugyan már, semmiség – feleli a gazda halkan, de Henry látja rajta, hogy dagad a melle a büszkeségtől, pedig igyekszik visszatartani a mosolyát.

– Dehogyis, komolyan, a hozzád hasonlók bátorsága kell ahhoz, hogy legyőzzük a németeket, és elűzzük őket az országból!

A gazda válaszképpen bólint egyet. Henry kedvesen megveregeti a vállát, mint igazi jó barát, majd elindul az autó felé.

– Még valami – mondja Henry halkan, amint kinyitja a kocsi ajtaját.

– Igen?

– Előfordulhat, hogy a Nemzeti Szövetség emberei idejönnek szimatolni. Akár norvégok is lehetnek, akik átálltak hozzájuk… Nagyon fontos, hogy senki másnak ne beszélj ezekről a fegyverekről. Remélem, érted.

– Értem hát! – feleli a gazda. – Egy teremtett léleknek nem fogok beszélni róluk!

Henry Oliver Rinnan beül az autóba, és felhúzza kezére a sofőrkesztyűt. Elfordítja a slusszkulcsot, és látja maga előtt, mennyire elégedett lesz a német főnök, amikor rögtön az első munkanapján egy titkos fegyverraktárról számol be. Lelki szemei előtt megjelenik, hogy mosolyog és bólogat majd a Gestapo főnöke az íróasztala mellett. Henry mindent kiderít nekik. Már kapott is egy jegyzetfüzetet, amibe felírhatja, amit gyanúsnak vél, legyen az kicsi vagy akár nagyobb dolog. Azon kezd tűnődni, mely üzleteket és kávéházakat célszerű felkeresnie. Ahol a kommunisták meg az ellenállás emberei szoktak találkozni. Most majd megmutatja nekik. Mindenki láthatja majd, hogy ő a legjobb titkos ügynök, akit csak szerezhettek.

Patat Bence fordítása