Fény és árnyék

“Vége a háborúnak, vége az azt követő átmeneti időszaknak is. Emilék gyárát államosítják, nem sokkal később Emilt beviszik az ÁVH-ra, ahol rettenetesen megverik. Elengedik, de már viszi is őt és Olgát a teherautó Hortobágyra, a kitelepítésbe. A gyerekeik még időben elhagyták az országot, alig hallanak felőlük. Mi lesz az öregedő házaspárral?”

Egy

Az ötödik sorból nézett fel a színpadra, mindig oda kérte a tiszteletjegyet. Nem szeretett túlságosan elöl ülni. Még nem gördült le a függöny, és a közönség sem kezdett el tapsolni, de Olga tudta, hogy itt már minden eldőlt.

1919 november közepe, ködös-hideg, kellemetlen nap. Délután fél ötkor éri el Ilust otthonában Ábrányi Emil, az akkor éppen Nemzetinek nevezett budapesti Operaház igazgatója egy hírrel és egy kérdéssel. A hír az, hogy megbetegedett az aznapra tervezett Tosca előadás címszereplője. A kérdés: elénekelné-e a művésznő este az Operában Tosca szerepét. Az igazgató hallott már Ilus fellépéseiről Temesváron és Budán – biztosra megy.

Ott helyben, Ilusék zongoráján játssza el az igazgató az opera legfontosabb részeit, nem több mint fél óra jut a próbára, az előadás aznap hatkor kezdődik. A beugrás nagyon nagy siker, mindenki, aki az aznapi Toscát végignézte-hallgatta, tudja, hogy Ilust szerződés, további fellépések várják. Olga, miközben ő is vörösre tapsolta a tenyerét az előadás végén, nem tud maradéktalanul örülni. Vele mi lesz ezután? Megmarad örök árnyéknak, aki Ilus minden fellépésén ott ül a nézőtéren, akinek a fellépés előtti órákban mindig rettenetesen lámpalázas Ilus úgy szorongatja a kezét, hogy már szinte fáj, és aki az utolsó hódoló távozása után a virágcsokrok felét magához ölelve, az izgatottságtól, a sikertől még mindig bódult Ilussal hazamegy? Haza, a szülői házba, ha Ilus Budapesten lép fel, egy szállodába, ha valamelyik vidéki városban.

Egy rendes polgári család lányából ne legyen színésznő, még operaénekes sem. Kétes hivatás. Nagy veszekedések, hisztérikus jelenetek után születhetett meg a megoldás: Ilusból lehet operaénekesnő, de hogy jó híre ne kerüljön veszélybe, Olga kíséri majd az útján. Nem jelképesen, hanem a szó legszorosabb értelmében. Egészen kis koruk óta elválaszthatatlanok: a hat testvérből Ilus a legfiatalabb, Olga alig több mint egy évvel korábban, utolsó előttinek születik. Az elemi iskolában egy osztályba járnak. Amúgy is minden idejüket együtt töltik, most ennek legalább még haszna is lesz. Így is történik: Temesvár, Berlin, Hamburg, Lübeck, Riga és Budapest: Ilus fent, rivaldafényben, Olga lent, az ötödik sorban, árnyékban.

Kettő

Második lánya születése után Ilus nem kap új szerződést az Operaháztól, külföldön is sikertelenül próbálkozik. Válófélben van Gyulától, a férjétől. Már egy éve külön élnek, de még a békülésnek is van egy halvány esélye. Gyula váratlanul meghal, és mivel a válás még nincs kimondva, minden adóssága Ilusra marad.

Honnan az adósság? Gyula vállalkozó szellem: unja az ügyvédi rutinmunkát, 1927-ben hitelt vesz fel, céget alapít, és könyvkiadásba kezd: útikönyveket ad ki Ausztriáról és Észak-Olaszországról magyar és Magyarországról német nyelven. Egyszerre jelenik meg az összes könyv, egy lendülettel akarja meghódítani az útikönyvek éppen csak alakuló piacát. Az ötlet jó, de az időzítés…Gyula nem tudja, honnan is tudhatná, hogy néhány hónap múlva kitör majd a nagy világgazdasági válság.

Nincs szerep, nincs férj, nincs jövedelem, az adósságot törleszteni kell. Ilus időnként sírással nyomatékosított nagyjelenetet ad elő a háziúrnak, hogy a lakbérre fizetési haladékot kapjon. Két süldő lányt kell etetnie, öltöztetnie, taníttatnia. Hol van már az az idő, amikor cselédlányra és nevelőnőre is futotta. (A nevelőnő Ausztriából jött, és azzal büszkélkedett, hogy egy szép karrier elején álló német politikus, egy bizonyos Adolf Hitler unokahúga.) A háromszobás-cselédszobás lakást nem lehet feladni, az a vég, a teljes deklasszálódás lenne.

Adni kell a látszatra, de mivel gyakran még ennivalóra is alig futja, nem marad más hátra, a művésznőnek dolgoznia kell, jobb híján a két kezével. Emil belvárosi kesztyűgyárába jár hetente anyagért, aztán otthon a varrógépén kesztyűket varr belőle. Emil Olga férje. Olga remek partit csinált, Emil kesztyűgyára prosperál. Az úri közönség lemond ugyan a külföldi utazásról, de a kezük akkor is fázik télen, ha válság van, finom bőrkesztyűre mindig van igény. Emil munkát ad a nehéz helyzetbe került Ilusnak, de Ilus rokon, nem rendes alkalmazott, ugyanazért a munkáért kevesebbet fizet neki, mint a munkásainak. Ezt senki sem érti a családban, de Olga bölcs asszony, nem áll oda vitatkozni a férjével. Csöndben kivesz valamennyi pénzt a cég kasszájából és Emil háta mögött Ilus zsebébe csúsztatja. Nem egyszer, nem kétszer.

Három

Vége a háborúnak, vége az azt követő átmeneti időszaknak is. Emilék gyárát államosítják, nem sokkal később Emilt beviszik az ÁVH-ra, ahol rettenetesen megverik. Elengedik, de már viszi is őt és Olgát a teherautó Hortobágyra, a kitelepítésbe. A gyerekeik még időben elhagyták az országot, alig hallanak felőlük. Mi lesz az öregedő házaspárral?

Ilus mindkét lánya párttag. Veje jó állásban dolgozik, a személyzetis feljegyzéseiben párton kívüli bolsevikként van számontartva. Ki tudja, hova léphet még előre… Röviden, mindenki lapul. Ilus nem. Felveszi a legjobb kalapját, telerak egy nagy kosarat ezzel-azzal, ami vidéken kellhet, és felszáll a vonatra: meg sem áll Hortobágyig. Többször is megteszi az utat. Neki nincs vesztenivalója, illetve éppen hogy van, ezért megy.

Négy

Az ötvenes évek vége felé járunk. Olga és Emil kivándorlási engedélyt kap. Külföldön élő gyerekeik várják őket. Egy-egy kofferrel szállnak fel a vonatra, ennyit vihetnek magukkal. Az elutazás előtti napon átugranak Ilushoz. Nem jönnek üres kézzel.  Festményeket hoznak, ezeket valahogyan átmentették polgári jólétük idejéből. Magukkal nem vihetik őket, eladásukra már nincs idő, különben is, személyes tárgyaiknak tekintik a képeket, nem akarnak végleg megválni tőlük. Megkérik Ilust, hogy arra a kis időre, amíg távol vannak – ez a kommunista rendszer nem tarthat már sokáig – vigyázzon a képekre; Iluséknál úgy sincs egy rendes kép sem a falon, tulajdonképpen jól járnak ezzel a kéréssel. Ilus szó nélkül veszi át a képeket, ugyanúgy, mint ahogy majd Olga fia – több mint ötven évvel később – szó nélkül akasztja le Ilus lánya lakásának falairól ugyanezeket a képeket, és viszi magával haza, külföldre.

A képek azonban csak díszletek ebben a történetben. Az igazi dráma máshol bontakozik ki. Olga eltűnik Ilus életéből, és ez Ilus számára megemészthetetlen veszteség. Azon még csak túl tudja tenni magát, hogy ünnepeltdívából varrónő lett, aztán teremőr a Nemzeti Galériában. Azt is elviseli, hogy a veje mérhetetlenül utálja, és még csak nem is titkolja. De hogy Olga elérhetetlen messzeségbe került… Ezt nem lehet túlélni.

Utószó

A lakásunkban a nagyszoba és a gyerekszoba közötti ajtó felső keretére van a hintám odaerősítve. A sok hintázástól félig elkábulva az jut az eszembe, hogy ha az iskolában rám jön megint a nevetés, amikor éppen nem szabad, mert valami komoly dologról folyik a szó, akkor majd a nagymamára fogok gondolni, és akkor szomorú leszek, és elmúlik a nevethetnékem.

A nagymama meghalt, amit hétévesen nem értek. Mi az, hogy valaki meghalt? Azt tudom, hogy nem jön át hozzánk többé, és valamiért az ő lakásába sem lehetmár átmenni, pedig ajtószomszédok vagyunk. Tegnap még ott lovagoltam a nagymama Singer varrógépének a fatokján, ami olyan, mint egy medvebocs és egy hintaló keveréke. Aztán felkapaszkodtam a nagy füles fotel hátára, amikor nagymama a fotelben ülve olvasott, és szándékosan hangosan szörcsögtem, mert tudtam, hogy azt ki nem állhatja. Tegnapelőtt meg a folyóson rollereztem, amikor jött haza a bevásárlásból, kezében lobogtatva az Esti Hírlap különkiadását, a címlapon a felirattal: „Ember az űrben, Gagarin őrnagy megkerülte a Földet…” Korábban meg együtt üldögéltünk a lakásában, előtte és előttem is egy-egy bögre, az enyémben kakaó, az övében kávé, és mindketten maceszt morzsoltunk a bögrénkbe. Én, hiába szólt, túl sok maceszt morzsoltam a kakaómba, így semmi sem maradt belőle, mindent felszívott a száraz tészta. Ezek után persze nem voltam hajlandó megenni azt a kotyvalékot. Nagymama meg mérgelődött. Szerettem bosszantani a nagymamát, ő pedig igazán szeretett mérgelődni. Jól megvoltunk egymással.

A halála után otthon nem beszéltünk többé a nagymamáról. Mintha nem is lett volna. Senki sem mondta, hogy nem szabad róla beszélni, de valahogy így alakult. Miért halt meg? Mert öreg volt. Ezzel a hazugsággal éltünk aztán a bátyám és én hosszú évekig. A temetésre sem vittek el minket.

Több mint ötven év múlik el, mire anyám képes lesz nagymama haláláról beszélni. Arról az estéről, amikor apámmal színházba mennek. Ránk már nem kell vigyázni, a bátyám elmúlt tízéves, ott mernek vele engem hagyni. Hazajönnek, és anyám, aki a családi megállapodás szerint ilyenkor mindig átkopog a falon a nagymamának a szomszéd lakásba, tudatva vele, hogy megjöttek és nagymama pedig visszakopog, hogy minden rendben, aznap kihagyja a kopogást. Délután összeszólalkoztak valami semmiségen. Talán ezzel a nem kopogással akarja anyám jelezni, hogy még mindig haragszik. Másnap reggel megy át az anyjához, a konyhában a tűzhely előtt találja meg, a szobából kihozott nagy füles fotelben ülve. A gázcsap nyitva, még akkor is ömlik a gáz.

Újabb tíz év telik el, anyám sem él már, amikor elkezdem rendezgetni a megsárgult régi újságokat, ahol az Ilust magasztaló kritikák sorakoznak. Ez a rejtélyes tekintetű, furcsa jelmezekben lefényképezett nő azonos lenne az én nagymamámmal? Az ósdi papírdobozt, amelyben az elsárgult Színházi Élet és más régi újságok vannak, még mindig az Emil kesztyűgyárában használt ragasztószalag tartja össze, rajta a felirat: „Erdős Károly és Emil, EKE Keztyűipar, Budapest Haris-Bazár 5.”

Hatvanhat éves vagyok, a bátyám hetven, amikor életünkben először beszélünk egymással nagymama haláláról. És még mennyi mindenről kellene beszélnünk egymással!

Utószó az utószóhoz

Öröklődhet-e egy szimbiotikus kapcsolat? Ilus nagyobbik lánya, Ági, és Olga lánya, Edit, unokatestvérekként ugyanolyan elválaszthatatlan barátnők lettek, mint anyáik voltak. A kelet-európai történelem az ő életükön is csavart egyet. 1944 végén – ekkor Edit huszonnégy, Ági huszonkét éves – egy cionista ellenállási csoport tagjaként hamis papírokat gyártottak-szállítottak Budapesten, életeket mentettek. A csoportból szinte mindenkit elfogtak és megöltek a nyilasok, ők ketten túlélték. Edit, aki közvetlenül a háború után emigrált, embermentő bátorságáért Izrael legmagasabb állami kitüntetését kapta meg. Ági, aki Magyarországon maradt, és akiből a háború után bigott kommunista lett és fontos pozíciókba került, ugyanazokért a tettekért nem kapott senkitől semmilyen elismerést. Sőt, rettegett attól, hogy ez a történet napvilágra kerül. Mit szólna hozzá Aczél elvtárs… Így az én mindentől szorongó Ági nagynéném, aki életében talán csak egyszer volt igazán bátor, akkor viszont jókor és jó helyen, azt, amire igazán büszke lehetett volna, szinte egy életen át titkolta, talán még szégyellte is.

És legvégül…

Olga kisebbik lányunokájával, az először régészként, később jogászként dolgozó Rachellel felnőttként találkoztam először, egy külföldi utam alkalmából. Együttlétünk első öt perce elég volt, hogy egy életre kölcsönösen megszeressük egymást. Rachel fiatalon halt meg. Már súlyos beteg volt, amikor minden előzmény nélkül írt egy csuda jó könyvet, egy krimit. A történet Kanadában játszódik, ott, ahol Rachel élete utolsó éveit töltötte. A főhős egy rettenthetetlen, nagyon okos nyomozó, egy fiatal nő, a kanadaiaknak furcsán hangzó, külföldies névvel. Erdős Olgának hívják, mint a nagymamáját, az én nagymamám legkedvesebb testvérét.

(Részlet a Minerva kiadónál megjelent könyvből)