Feltör a múlt

Gárdos Péterrel beszélget Szentgyörgyi Rita

Gárdos Péter holokausztot túlélő szüleinek szürreálisan mesés szerelmi története öt éve jelent meg levélregény formájában. A második kiadás az idei év nemzetközi könyvslágere lett: Ausztráliától Brazílián át Amerikáig harminc ország vásárolta meg a kiadási jogot. A Hajnali láz filmváltozata Schruff Milán és Piti Emőke főszereplésével csakúgy, mint a regény az élet győzelmét hirdeti a halál felett. A filmet 2015. december 17-én mutatják be.

– „A világ szomjazza az erős, különleges, súlyos és átélhető történeteket, ilyen fikciót pedig alig lehet kitalálni, mindehhez társul a stílus fanyar eredetisége, élet és halál összekapcsolódása és az élet megszenvedett győzelme is” – Halmos Ádám, a Libri ügyvezetője szerint. Ebben látod a Hajnali láz páratlan sikerének a titkát?

– A holokausztban szenvedő embereknek az utólagos sorsáról alig született olyan mű, amelyik az élet pártján áll. A Hajnali láz ebből a szempontból unikális. A holokauszt történetek általában a halálról szólnak, a történelem cezúrájáról, amely a maga brutalitásával és iszonyatával véget vetett hatmillió ember életének. Nemigen olvastam vagy láttam olyan művet, amely azt hirdetné: a halál után is van élet. A siker oka az talán, hogy ezt az üzenetet szívesen veszik szerte a világon.

– Nemzedéki tapasztalat, értelmezésbeli különbség vajon, hogy Nemes Jeles László és alkotótársai a holokauszt-filmek kódjai ellen mentek a Saul fiával, mondván a holokauszt nem a túlélőkről, a Schindlerekről szól?

– Valóban, döntő különbség, hogy én a túlélők második nemzedékéhez tartozom, míg a Saul fia alkotói a harmadikhoz. A Saul fia bizonyos vonatkozásban a halál apoteózisa, a Hajnali láz pedig az életé. A szüleim sorsa azt példázza, hogy a pokol után is lehet új életet kezdeni. Apám elképesztő szemtelenségére, pimaszságára vall, hogy fittyet hányt a saját halálára is. A sors többszörösen pusztulásra ítélte, mégis túljutott három koncentrációs tábor poklán, ráadásul valami egészen különleges csoda folytán a svédországi kórház orvosának a halálos diagnózisát is felülírta. Abban a tudatban írt 117 levelet, hogy feleséget válasszon magának a svédországi rehabilitációs táborok magyar túlélői közül, miközben hat hónapot jósoltak neki az orvosok súlyos tüdőbetegsége okán.

– A Saul fia átütő fogadtatása, cannes-i nagydíja, a Hajnali láz nemzetközi könyvsikere valamiféle áttörésnek is értelmezhető Magyarország felelősségéről a deportálásokban. A fel nem dolgozott, meghamisított, elhazudott történelmi múltunk révén kerültünk a világ reflektorfényébe. A szellem kiszabadult a palackból?

– A magyar társadalom hatvan éve betegesen hallgat arról a bűnről, amiről beszélni kellene. Hiszen nem csak arról van szó, hogy a nyilas legények segítettek Eichmann csapatainak. Az egész társadalom aktív vagy csendes közreműködése kellett ahhoz a vasúti dolgozóktól a közigazgatási hivatalnokokig, hogy ilyen sebességgel, flottul és magabiztosan lehessen a vágóhídra hajtani ennyi embert. És ebben persze benne volt a cinkos némaság is. A magyar polgári osztály lehúzta a zsalugátereket, nem törődött azzal, hogy az utcákon sárga csillaggal megbélyegzett embereket kivégzésre hurcolnak. Elkenés, mellébeszélés és hazudozás folyik ebben az ügyben. A társadalom szeretné magát felmenteni, egy másik országra vagy egy kicsiny, bűnös csoportra hárítani a felelősséget. Az egyén is megbetegszik, ha tudat alá nyomja a bűnt. A háború után mutatkozott némi szándék arra, hogy a holokauszt iszonyatát valamilyen módon beépítsük a társadalom lelkiismeretébe, de aztán elenyészett ez a szándék. Kedvenc könyvem, az Emberszag Szép Ernőtől eklatáns példája annak, miképpen száműzték az irodalomból ezt az alapregényt pusztán azért, mert nem tetszett, amiről szól. Évekkel később megszületett Kertész Imre Sorstalansága, de húsz évbe telt, amíg a Nobel-díj révén reflektorfénybe került. Nem véletlen, hogy a Saul fia is javarészt egy feledésre ítélt műből, Nyiszli Miklós Mengele boncolóorvosa voltam… című emlékiratából készült. A szemtanúk szép lassan meghalnak, eltűnnek… Mintha most mégis fel akarna törni a múlt… Beszélni kell a művészet, a tudomány és a közbeszéd nyelvén arról, ami történt. A németeknél és a svédeknél permanens a szembenézés, a média folyamatosan napirenden tartja a problémát, ma is születnek olyan művek, amelyek a közös történelmünknek erről a feldolgozhatatlan szégyenéről szólnak. Amikor a svédek produkciós partnerként beszálltak a Hajnali lázba, kifejezett kívánságuk volt, hogy ne csupán szeretnivaló svéd emberek szerepeljenek a filmben, hiszen a svéd társadalom az utolsó percig támogatta Hitlert. Így került a történetbe egy Hitler-rajongó figura.

 

– Az izraeli koprodukciós partner kedvéért kellett a legjelentősebb eltérés a valóságtól, hogy az édesanyád, akit Gila Almagor színésznő alakít, kivándorolt Izraelbe?

– Valóban, az izraeliek ragaszkodtak ahhoz, hogy a történet egy része Jeruzsálemben játszódjon. Mögöttes, el nem magyarázott történetként jelenik meg, hogy a főhős valamikor alijázott, és a mese úgy indul, hogy meglátogatja a fia Magyarországról. Mindez nem áll távol a valóságtól, hiszen az édesanyám legjobb barátnője, akit egyébként beleírtam a regénybe is, 1946-ban kivándorolt Palesztinába, és jelenleg Izraelben, egy kibucban él. Ő például nem akart hazajönni, nem akart asszimilálódni, túl nagy volt a sokk, amit kapott ettől az országtól.

– A Hajnali láz mellett több órás dokumentumfilmet rögzítettél édesanyáddal. Tervezed a bemutatását?

– Az utókor, az unokáim számára akartam megörökíteni anyám történeteit onnantól kezdve, hogy 1944. október 15-én felszállt a villamosra és kiment a KISOK pályára, egészen addig a pillanatig, amíg 1946-ban megérkezik a Kelenföldi pályaudvarra. Három és fél órán keresztül tapad rá a kamera az arcára. Többször elsírja magát. Mélyen felidézi a saját holokausztját, olyan történeteket is elmesél, amelyek nem szerepelnek sem a könyvben, sem a filmben. Brutálisan erős anyag. Elképzelhetőnek tartom, hogy valamikor majd készítek belőle egy másfél órás dokumentumfilmet.

– Hogyan fogadta a regényt és a játékfilmet?

– Kegyetlenül bántam vele, mert egy olyan vetítésre hívtam, ahol a Filmalap munkatársai nézték a filmet, és megtiltottam neki, hogy sírjon. A végén kicsit elkönnyezte magát, de annyira igyekezett kívül maradni, hogy utólag egy snittet sem képes felidézni a moziból. A regénynél sok vitánk volt. A legsokkolóbb dilemmát a zsidóságból való kitérés kérdése jelentette számára. Erre egész egyszerűen nem akart emlékezni. Végül az ő kérésére változtattam meg a nevét Lilire.

– A film egyik legerősebb jelenete, amikor Lili könyörögve mondja, hogy nem akar többé zsidó lenni, szégyenkezni, félni.

– Az a sok százezer zsidó, aki asszimilálódott Magyarországon, azt hitte, hogy ha nem vallásos, nem hord pajeszt, nem vesz fel kaftánt, katolikus férjet vagy feleséget választ, akkor megmenekül. Az asszimilálódási törekvések semmit nem értek. Anyámnak is volt menlevele, de a nyilasok összetépték.

– Ötven évig homály fedte a szüleid múltját. Te magad is csak kamaszkorodban szereztél tudomást a származásodról. Milyen traumákat okozott benned, hogy a múltad egy része elveszett, az identitásodból kitéptek egy darabot?

– Nagyon drámai volt a szembesülésem ezzel a dologgal. Apám mindig azt mondta, nincs jelentősége annak, hogy zsidók vagyunk, nem tartottunk semmilyen ünnepet. Jóval később, a nyolcvanas évek végén, amikor az öcsém nagyon beteg lett, a család megtartott néhány zsidó ünnepet. Szegény öcsém úgy vélte, ha megtalálja az őseit, a gyökereit, akkor talán kegyelmet kap a sorstól. Annyira nem ismertük a szertartásokat, az újév, a széder ünnepi rítusait, hogy a mamám Bécsben élő barátnője segített nekünk ezek megtartásában. A szüleim görögkeleti vallásúra kereszteltek. Ha az ember ennyire elveszíti a múltját, zavarok képződnek az identitásában. Balkezes voltam, ami akkoriban bűnnek számított. A szüleim is a kezemre ütöttek, és rákényszerítettek, hogy jobbkezes legyek. Aztán csodálkoztak, hogy nyolc-kilenc évesen elkezdtem dadogni és hadarni. Mint ahogy nem lehet bűntelenül bal kézről áttérni jobbra, ugyanúgy nem szabad elfelejteni a gyökereidet. A lányom terapeuta, és mindig azt mondja, hogy éppen mi, a második, harmadik holokauszt generáció hordozunk olyan szorongásokat, félelmeket, talán még betegségeket is, amelyek ezekből az elfojtásokból származnak.

– Teher, felelősség szakadt rád, amikor 1998-ban, édesapád halála után a mamádtól megkaptad az 1945-46-os levelezésüket? Éreztél utólag szemrehányást?

– Huszonnégy órán belül tudtam, hogy ezzel nekem kezdenem kell valamit. Azért nem volt ez kérdés, mert a levelekből sugárzott az előbb már említett dübörgő élnivágyás. Hihetetlennek tűnt, hogy harminc-negyven kilós emberek hogyan akarhatnak ennyire élni! Tisztában voltam azzal, hogy egyedülálló dokumentum került hozzám. Csodálkoztam persze, miként lehetséges, hogy apám nem írta meg a megismerkedésük történetét. Olvastam a tüneményes korai verseit, szépírással is próbálkozott, és hát kiváló újságíró volt. Úgy gondolom, az is a kádári rendszerrel megkötött alku része volt, hogy nem foglalkozott ezzel, egy ócska bádog süteményes dobozban őrizgette ötven éven át a leveleket. Ezért aztán – miután őt már nem faggathattam – a legnehezebb feladatot az jelentette számomra a regény írásakor, hogy nekem kellett kitalálnom a körülötte mozgó figurákat, a levelekben elhallgatott kételyeit, szorongásait, vagyis az egész svédországi tábori létet.

– A szüleid között is volt egy alku, hogy ha a gyerekek kérdeznek, passzolják a megismerkedésük történetét?

– Egymás között sem beszéltek róla. Azt is utólag tudtam meg apámról, hogy hullákat égetett Bergen-Belsenben. Az ember alapvető igénye, hogy szeretné tudni, a szülei életéből milyen konzekvenciákat vonhat le a saját életére vonatkozóan. Amikor kérdeztem, vagy elütötte valami viccel, vagy azt mondta, majd később elmondom. Ma azt gondolom, ha lett volna bennem elég szívósság, talán kipréselhettem volna belőle valamit.

– Netán te magad is féltél attól, hogy olyasmit tudsz meg, ami nem illik az apádról alkotott képbe?

– Ez volt a gátja annak, hogy sokáig nem tudtam írni. Anyám sem szívesen idézte fel a túlélési stratégiákat, azt a más állapotot, ahogyan a táborban küzdöttek például a földre szórt krumpli héjáért, ahogyan ezek a szerencsétlen emberek egymást tépve-harapva harcoltak azért a koszos darabkáért. Ezek utólag szégyellni való dolgok lettek. Nyilván apámnak is volt ezer ilyen eltitkolt története. Szinte fog nélkül, sebes fogínnyel csinálta végig a három koncentrációs tábort. És persze az is nyomaszthatta, hogy ő túlélte, mások meg nem élték túl. Egyetlen levélben említi egy félmondatban a legjobb barátjának a szörnyű halálát.

– Schruff Milán és Piti Emőke személyében mi győzött meg arról, hogy őket válaszd a szüleid megformálására? Feltételezem, az is nagy dilemma lehetett, hogy közvetlenül a trauma után ábrázold őket.

– Eltávolítottam magamtól, hogy a szüleimről van szó, úgy álltam hozzá, mint bármelyik más forgatókönyvhöz. A casting során ahhoz a megoldáshoz folyamodtam, hogy traumatikus pontokat kerestem a színészek életében, olyanokat, amelyekhez majd kapcsolódni lehet. Minden meghallgatás úgy kezdődött, hogy beszéljünk a halálról, a szerelemről, arról, hogy mikor sírtak utoljára. Seregi László operatőrrel azt a tekintetet kerestük, amelyekben ott van a fájdalom. A film májusban kezdődik, a rehabilitációs táborba szállításkor, aztán ugrunk szeptemberre, amikor a svéd orvos közli apámmal, hogy hat hónapja van hátra. Addigra már a szüleim is tizenöt-húsz kilóval többek nyomtak. A koncentrációs tábor iszonyata már csak a szemekben, meg alig érzékelhető apróságokban rejtőzik. Sárának, a barátnőnek remeg a keze, a Jakobovics nevű figura egy-egy hangosabb szóra az ágy alá bújik, Harry, apám barátja nem érti az impotenciáját, a barakk egy másik lakójára vad köhögési rohamok törnek. Nincs olyan szereplője ennek a filmnek, regénynek, aki valamilyen módon ne rejtegetné a hónapokkal ezelőtti traumát, de beszélni nem beszélnek róla. Abban bíznak, hogy mindez majd elmúlik. Az életre tesznek téteket.

– Min múlott, hogy előbb született meg a regény, mint a forgatókönyv?

– Éppen akkor szűnt meg a Magyar Mozgókép Alapítvány, amikor beadtuk a forgatókönyvet. Kétségbe ejtett, hogy semmibe vész a szüleim levelezéséből, az életükből leszűrt tanulság. Akkor támadt az a képtelen ötletem, hogy megírom a történetüket regényben.

– Mivel magyarázod, hogy az első kiadás nem robbant akkorát, mint a második? Most érett be a történet?

– Ha öt évvel ezelőtt találkoztam volna Halmos Ádámmal, a Libri ügyvezető igazgatójával, akkor ez öt éve is megtörtént volna. A mese egyszer csak megtalálta azt a mániákus embert, aki az év elején azzal hívott fel, hogy nagyon régen vár a magyar irodalom egy ilyen regényre, amiből világsikert lehet csinálni. Tavasszal beleszeretett a regénybe az ausztrál kiadó, a londoni könyvvásáron meg már robbant a bomba. Ez év májusától számos országban elindultak az aukciók a regény jogaiért, mára 30 ország vásárolta meg a Hajnali láz

– Nem éreztél némi keserűséget a Saul fia cannes- i győzelme idején, hogy akár a ti filmetek is állhatna a nemzetközi reflektorfényben?

– Előbb volt a londoni könyvvásárt, mint a cannes-i filmfesztivál. Ha úgy tetszik, a sorstól előre kaptam egy bónuszt. Az összes munkatársamnak azt mondtam, amennyiben a mi filmünk jó és hiszünk benne, ki fogja harcolni a saját sikerét. Őszintén mondom: semmi keserűséget nem éreztem, és most sem érzek. A Saul fia csodálatos mozi, szerintem hosszú távon a két film segíteni fogja egymást.

– Milyen reményeket fűzöl ahhoz, hogy a Hajnali láz Magyarország nevezettje lesz az Oscar-díjra?

– Csak egy év múlva indulhatna az Oscárért, mert a szabályok szerint olyan filmet lehet nevezni, amelyet szeptemberig bemutattak. Egyébként ilyen típusú sikerekről ostobaság még csak álmodozni is.

– Visszatekintve az eddigi mozgóképes pályádra, a Hajnali láz az a film, amiért megérte, hogy rendező lettél?

– A legérettebb, szakmailag leghitelesebb filmemnek érzem. Ha képes volnék távolról nézni a szakmai életemet, azt mondanám, ahhoz, hogy a Hajnali lázat képes voltam megrendezni, kellett az előző kilenc filmünk, és az előző harminc évem. Hiába kaptam volna meg a lehetőséget huszonéves koromban, nem tudtam volna lecsapni ezt a labdát.