Fél Győző kínlódásai

 Gervai András filmtörténésszel, íróval beszélget Várnai Pál

–        Nemrég jelent meg Alagsori történetek című novelláskötete, amelyben a főhős számot vet életével. Szóba kerül a holokauszt, a drámákkal teli családi élet, a nehéz lakásviszonyok, az élet peremén mozgó főszereplő önkeresése, szinte sorsrontó párkeresés, a Kádár-rendszer fojtogató szürkesége, de már felsejlik a szerző egyik központi témája, a besúgás is. A kötet záró novellája, amelyben egy lengyel kisvárosban felmenői után kutat és rábukkan zsidó gyökereire, elhoz Fél Győző számára valamiféle megnyugvást, megbékélést. A főhőst, és a szerzőt is nyilvánvalóan nyomasztja a diktatórikus Kádár rendszer, mégis, egy beszélgetésben elmondta, hogy az egyetemi időszak volt életének legboldogabb korszaka. Hogy van ez?

 –        Fiatal voltam, nagy baráti kör vett körül, kitűnő tanárok tanítottak. Ami a könyvet illeti: csak részben önéletrajzi jellegű, Fél Győző személyiségemnek csak az egyik arca. Egy idő után a figura megmozdult és öntörvényű életet kezdett élni, de kétségtelenül a novellákban leírt események egy része, például a rendőrverés, velem történt meg. Az elmúlt öt-hat évben egyre kevésbé szívesen írtam filmkritikát. Szerencsére más műfajokban kipróbálhattam magam. Most kiderül, hogy ez mennyire sikerült a szépirodalomban. Lehet, hogy furcsán hangzik, de az Alagsori történetek hasonlít előző könyvemhez, a Fedőneve „szocializmus”-hoz, mindkettőt ugyanaz a múlt iránti érdeklődés inspirálta, egy időben is írtam őket. Amikor a novellákon dolgoztam, nem gondoltam arra, hogy ezekből majd könyv születik. A novellák egybeolvasva fejlődési regénnyé állnak össze. A hősöm végül leépül: betegségei, a tétlenség, a múlt traumáival való viaskodás maga alá temeti őt. A kötet záró novellájából azonban kiderül, hogy az utolsó utazása bizonyos értelemben felszabadító erejű a számára. A múlt megtalálása egy feladat végrehajtása, az évezredes család történetébe illeszkedés értelmet ad az életének.

–        Érdekes a főszereplő, Fél Győző többjelentésű neve. „Félig?” „Félni?” A Győző pedig, gondolom én, egy bizonyos sikert, győzelmet is sugall.

 –        Olvasóim többféle magyarázatot tulajdonítottak a névnek. Én úgy érzem, hogy Fél Győző azzal is elégedetlen, azt is kudarcként éli meg, amivel elégedett lehetne. Csak félig győz, személyisége démoni elemei az erősebbek, inkább vesztes, mint győző.

–        Igen, Dosztojevszkij karaktereihez hasonlóan Győző mintha keresné a megalázó, zavarba ejtő helyzeteket.

–        Van benne bizonyítási vágy, s talán a nyomasztó családi légkör következményeként averzió a diktatúrával szemben.

–        Térjünk most rá a zsidóságára. Volt otthon egyáltalán szó a zsidóságról, a holokausztról, tudatában volt a származásának?

–       Természetesen tudtam a zsidó származásomról, de nem voltunk vallásosak. Sajnos, a szüleim semmit nem meséltek a múltjukról. Ez különösen akkor volt fájdalmas a számomra, amikor nem tudtam megtalálni az anyámat 1944 végén bújtató házmesternőt, mert már nem élt.

–        A Fedőneve: „szocializmus” című könyvének előszavában említi „egy keramikusnő heti összejöveteleit”. Ezeknek a hétfő estéknek valamelyikén ismerhettem meg Önt, úgy a nyolcvanas évek tájékán. Kiderült, hogy ezeket az estéket is megfigyelték. Külföldi látogató lévén, nem voltam eléggé tisztában azzal, hogy itt mennyire óvatosnak kell lenni. S azt különösen nem képzeltem, hogy vannak a feljelentésekre, besúgásra szakosodott emberek, hogy ez egy iparág. Könyvében azt írja, hogy „ez a könyv logikusan és szükségszerűen következik életutamból”. Mennyiben?

 –        A 20. századi történelem, elsősorban a diktatúrák időszaka mindig nagyon izgatott. Zsigerileg gyűlöltem a Kádár-rendszert, bár nem voltam ellenzéki. Az is szerepet játszhatott érdeklődésemben, hogy holokauszt túlélő leszármazottja vagyok.  Tervezem egyébként, hogy publikálom a diktatúrák természetrajzával foglalkozó írásaimat a Történelem fogaskerekei között címmel.

–        Nem gondolja, hogy bizonyos alkat, személyiség szükséges ahhoz, hogy valaki egy diktatúra ügynökeivel foglalkozzon? Hiszen egyebek között azt is vállalnia kell, hogy működése megosztja a társadalmat. Ez különösen Szabó István „leleplezésére” igaz: az illúzióvesztés sokakat nem töltött el örömmel. Bevallom, én is vegyes érzésekkel olvastam a jelentést.

 –       Fontos megvizsgálni, hogy az adott ügynök milyen jelentéseket adott. Szabó osztálytársa, Kézdi-Kovács Zsolt ugyanazokról jelentett, mégis, egészen mást és másképpen. Számomra elég nagy csalódás jelentett, ahogy a baloldali értelmiség egy része kezelte a Szabó-ügyet. Kialakult egy hierarchia, hogy aki sokra vitte, az sokat megengedhet magának. Nem lehet összemosni két dolgot, azt, hogy valaki milyen művészként, és milyen emberként. Szabó vétkét az súlyosbítja, hogy se 1990 után nem állt a nyilvánosság elé, se lelepleződésekor nem ismerte be az igazságot. Azt gondolom, ha az ügynökök és tartótisztek megszólalnának, az sokban segítene a Kádár-rendszer megértésben, illúzióink szertefoszlásában.

–        A tartótisztek számára nem lehet mentség. Az ügynökök viszont a legkülönbözőbb okból jelenthettek. Egyeseket kényszerítettek, másokat megzsaroltak, nyilván akadtak „önkéntesek” is, de voltak, akik pozíciójuk miatt voltak kötelesek jelenteni. Úgyhogy bőven lehetnek még csontvázak abban a bizonyos „szekrényben”. 

–        De sokan meggyőződésből, vagy egzisztenciális előnyökért vállalták a besúgást. Az együttműködést általában jutalmazták, az kiváltságokkal járt.  Fontos dolog azonban, hogy ne csak a piramis alján lévő ügynökökkel foglalkozzunk, hanem a tisztekkel, az egész állambiztonsági apparátussal, s a megbízást adó politikai vezetőkkel is.

 –        Máriássy Félixszel kapcsolatban felteszi a kérdést, hogy vajon neki miért volt szüksége arra, hogy vállalja az együttműködést. Félt, buzgó volt, „kéjjel… nemcsak parancsra” tette, amit tett?

 –        Őt egyébként még a KGB szervezte be a Szovjetunióban. Voltak ügynökök, akik egy idő után élvezték a „munkájukat”, hiszen a besúgás hatalmat, erőt adott nekik.

–         Olyanok is voltak bizonyára, akik irígységből, féltékenységből, rosszindulatból jelentettek.

–        Pontosan ez volt a helyzet például Máriássyval is.

–         Kissé megdöbbentett, amikor egy jelentésben Ruttkai Éváról elmondják, mennyire megszédül a külföldi kirakatoktól. Szükséges volt ezt elismételnie egy közkedvelt nagy színésznőről?

 –       Ez a korszak nyomorúságát jellemzi. Ruttkai nagy sztár volt, de a számára is revelációt jelentett, hogy az itthoni üres üzletekkel szemben odakint milyen nagy a választék.

–         A volt szocialista országok közül egyedül Magyarországon nem tárták fel teljesen az állambiztonsági szolgálatok működését. Ám ezzel szorosan összefügg egy valódi szembenézésnek, a szélesebb múlt feldolgozásának problémája. Egyre kevesebb szó esik a Horthy-rendszer árnyoldalairól, a zsidótörvényekről, a második világháborús veszteségekről, a deportálásokról. A szembenézés elsősorban a tudomány és az oktatás, és legkevésbé a politika dolga lenne. Sok reményt nem fűzök hozzá.

 –        Nem hiszek abban, hogy szelektíven lehetne szembenézni a múlttal, az egyik korszakkal, történelmi traumával igen, a másikkal nem. Trianon okaival sem néztünk szembe igazán. Ami az úgynevezett „ügynökkérdést” illeti: a mágnesszalagokról 50 ezer ügynök nevét, adatait sikerült kimenteni.Ha közülük ma valaki valamilyen fontos politikai, gazdasági, kulturális pozíciót tölt be, az zsarolható. Már ezért is közzé kellene tenni a listát, átláthatóvá tenni a politikai életet. A múltfeltáró bizottság létrehozása inkább csak maszatolás, időhúzás.