Fekete, zöld, lila, narancssárga

Fekete, zöld, lila, narancssárga polcok között kerengek, odakint szép idő van, aranyló zöld csalogat, ki kéne jutni a hetven fokos pokolba, meg se rezzennek a nyárfákon a levelek, idebent sűrű a csend, eltévedtem a polcok közt, föl-föl dereng előttem a betűrend, Monet után Chagall következik, aztán Balzac, könyvtár ez vagy labirintus, vagy egy sötét alagút…

egy busz sikoltva fékez, fölszállok, a szoknyámra csukódik az ajtó,  rémülten kapaszkodom, ki lehet a buszvezető, az izraeli hadsereg tisztje, aki kimenekít minket a sötétségből, vagy egy terrorista…

Miközben vándoroltam a polcok között, azon gondolkodtam, vajon mit ért azon Virág, hogy karrierista. És ha valakinek ott van a karján a szám, és nem marad ismeretlen, és nem robotol naponta nyolc kilenc órát egy fűszerüzletben, hanem szerte a világban olvassák a verseit, és a szeretője véletlenül megcsókolja a karjára tetovált számot, és a szeretőjében már nincs vágy, hanem menekülne inkább?

Nem hívtam vissza Virágot, kit érdekel, hogy mire céloz.

Mindig a könyvtárban vagyok, egész nyáron, nyitástól zárásig. Azok a könyvtárosok, akikkel nem beszélgetek, akik az árok túlpartján politizálnak (messziről megérzem ezt), velük nincs gond, ők nem firtatják, hogy miről is szólhat az életem, de akiknek már meséltem ezt azt magamról, akik szerették az anyám, míg élt és járni tudott, akik szeretik az apám, sőt talán még férfiasabbnak látják őt így öregen, valahogy izgatja őket az eltűnt idő, mely egyre gyarapodik a fehér szakállas öregben, ők nem igazán értik, miért is érek rá reggeltől estig, idestova ötven éve titkolózom már.

Legyek szálldosnak itt a könyvtárban, megtermett, hatalmas alföldi legyek.

És mi köze az auschwitzi számnak a karrierhez?

Éjjel nem tudtam aludni a melegben, Daniellának hívják, ennyit tudok róla, láttam a neten az összeborzolt haját, a kialvatlan kétségbeesett tekintetét.

– Időszámításom azóta van, hogy reggel fölkeltem.

Ezt egy kolléga veti oda nekem az előtérben. Issza a kávéját, hát igen, neki is titkolnia kell, hogy mért olyan szabad.

– Hasonlít rád, mondja, olyan mint te vagy.

Nem nézek oda azért se, semmi jót nem várok a kollégámtól.

– De talán csak a fehér virágos ruhája hasonlít a tiédre.

Mégis csak megpillantottam a hajlott hátú öregasszonyt, fehér virágos nyári ruhájából kivillan meztelen, púpos háta.

– Gyűjtjük az élményeket, hátha később rosszabb lesz, dünnyögi a kolléga, szürcsöli a kávéját,

elmegy mellettem egy gyerek, vagyis egy könyvtáros, vékonyka asszony, bonbont nyomok a kezébe, csupa ránccá válik az  arca, ahogy szabadkozik.

Mi a g…van? Kérdezi egy koszos, borostás pasi a kávéautomatánál, a ruhája zölden dereng, mintha moha nőtte volna be.

Összenézünk kollégámmal, mindketten megrémülünk egy kicsit, eszünkbe jut, hogy mi is lehetünk még csövesek.

Domna hív, érzem, hogy hív, pedig néma a telefonom, elhúzom a gurulóst az előtér másik végébe, ott mesélem el D.-nek, hogy megöregedtem, beolvasok neki egy verset, ami egy kavicsról szól, újra és újra el kell olvasnom neki, aztán egyszer csak szavalni kezd a tengerről, elbűvöl füstös hangja, látom magam előtt a tengert hajnalban, röptében leírom a verset, D. verse a pillanaté, mikor kitalálja,  Domníca, zúgja a tenger,

remegés, dobbanás, a tenger dobbanása, a végtelené,

mire elköszönök D.-től, már megint kollégám előtt ülök,

Válaszolhattunk volna, mondja a kolléga.

Mire? kérdem hidegen,

Arra, hogy mi a g. van a kávégéppel.

Odakinn elviselhetetlen a forróság, a zöld szerelmet esküszik az égnek, rád gondolok, mert valakire gondolni kell, még akkor is, ha nem vagy sokkal közelebb, mint Isten, és nem vagy láthatóbb se. Azt gondolom, hogy táskák vannak a szemed alatt, erek hálózzák be az arcod, de félhomályban, mikor az arc lényege mutatkozik meg, akkor földereng régi szépsége, az archaikus orr és duzzadt száj, és a ráchel szemek régi régi fénye.

Félhomályban. Jó lenne találkozni veled.

Sárga a könyvtár, mint a nap, sárgák a padló keramitkockái a talpam alatt, az oszlopok, a falak, itt van az alföld nyugalma.

A könyvtár nyáron elalszik, vagyis félig bezár, a meleg elől, meg a húgom elől mégis idemenekülök. (Húgom nem bírja elviselni a hangfrekvenciát, amin beszélek, néha üvölt emiatt

Ez kínzás, üvölti

kííínzás, énekli.)

Az előtérben ücsörgünk kollégámmal, a fotelekben, nem szólunk egymáshoz, hallgatjuk az olvasóteremből kiszűrődő érzelmes slágereket, munkások újítják fel az olvasót, a munkások nem bírják a csendet, kollégám elalszik.

Sárga keramitkockák a talpam alatt, szendergek a zene ütemére, néha kicsapódik egy ajtó, munkások jönnek mennek, anyu megpróbált gyerekkoromban hozzájuk idomítani, anyu idealizálta a munkásokat, mint sok antiszemita a zsidókat, anyu olyan iskolába íratott, ahol megismerhetem a munkások gyermekeit, évekig rugdalták a barátnőmet.

Kollégám fölébredt, körülnéz, majd gondolataiba réved, skizo ő is, messziről megérzem ezt.

Az arca zsidós, sokkal inkább, mint az enyém, de már szóba hoztam ezt neki valahogy szőrmentén, nem is tudom hogyan, csak annyi maradt bennem, hogy tévedtem, nem, nem zsidó, és nem is szereti a zsidókat.

Az állatok megmutatják magukat nekem, szuszogja kollégám és kortyol a kávéjából. A kacsa kijön a folyóból, fölborzolja a tollait, ezt nekem csinálja, hogy lássam, valójában milyen, aztán visszamegy a folyóba. A fák levelein a nap fénylik, lehet nekik bármit mondani, a fák előtt nem kell szégyellni azt ha hülye vagyok. Nem ítélkeznek. Lehet velük gondolkodni. Csak a fák nem foglalkoznak a halállal.

A tűlevelek a fenyőfán, mint a kardok, érted?  Kollégám indulatba jön, csupa felkiáltójelet hallok, látom a karácsonyfán, a szeretet szimbólumán a kardokat, amint levágják a gonosz gondolatokat a jó gondolatokról; a piros gömbdísz szikrázik a fán, kollégám szerint azért, mert ez a dísz az egyetlen tökéletes dolog az univerzumban.

Olvasok valamit, nem tudom, nem is érdekel ki a szerző, félti az arabokat a zsidóktól, a zsidókat az araboktól, 1989-ben, Daniella még meg se született, még senki nem tudta, hogy meg fogják erőszakolni minden nap, hogy csak azért nem csonkítják meg, mert nem tudnak betelni szépségével.

– Mióta az eszemet tudom, érzem Istent – mondja kollégám.

Csak a könyvét nem szeretem. Ha mindig a Bibliát olvassuk könyvfüggőek leszünk, és nem lehet, nem lehet egy poros könyv szerint élni. Van amikor hülye könyv, aztán rájövök, hogy értékes, néha meg úgy érzem, hogy kalap szart se ér.

A Biblia, a Biblia, mondogatom magamban, föltápászkodom, megyek a lifthez, húzom a gurulóst, talán most nem szorulok be, már a gyerekkönyvtárnál vagyok, az első emeleten, kellenek nekem a mesék ebben az eszement hőségben, talán megtalálom a saját malacom is, aki csetlik botlik, soha nem érti, hogy mi is történik körülötte, de amerre jár, csodák történnek, a könyvtárosnő bizalmatlanul méreget az üvegajtón keresztül, most látom a kiírást, felnőttek nem tartózkodhatnak a kölcsönzőtérben, a kiskorúak védelmének érdekében.

Csurog rólam a víz, alighanem elromlott a klíma, a pára fojtogat.

Visszalifteztem az első emeletre, leültem a kettes géphez, és megnéztem az e-mailjeimet, csak Julika írt, azt írja, értsem meg, nem történik semmi, ne foglalkozzunk a politikával, nem nekünk való. Zuhog a fákra odakint a fény, túlvilági fény.

Az életvezetésim szerint talán gyávaság az, hogy hezitálok. Ezt tegnap mondta a közösségi házban, nefelejcskék szeme érdeklődve világított kócos hajzuhatagában. Talán gyávaság. Nem biztos ebben.

Leveszek egy hajszálat a gépről, óvatosan, mintha múlna valami azon, hogy lenyomok-e egy billentyűt.

Kitörlöm, amit J.-nek írtam.

Azt is megkérdezte az életvezetésim tegnap, hogy nem a hitem tart-e vissza.

Az én hitemmel összeegyeztethető.

Csak ennyit mondtam.

Az én hitem megengedő.

Akkor mi tart vissza? Kérdezte a kékség. Mert már csak ezt láttam, akármerre néztem, a hűvös, kutató, kék szemeket.

Talán az agresszió hiánya, mondom.

Igen, igen, helyesel. Aki önveszélyes, az közveszélyes is. Igen, ez így van.

Szorongok a fénytől, nincs szinkronban velem, bennem sötétség van, statisztikai adatokat mondok az életvezetésimnek, a skizók húsz százaléka befejezi az iskoláit, ötven százalékuk meghal.

Megjelenik egy levél Jukencától, azt írja, nem érti, mért nem írnak a könyvéről Magyarországon, Kanadában többen is méltatták, itt semmi, a nagy semmi.

Ebben az egyensúlyt vesztett országban – írom –, ahol nagyon könnyen sodródik minden a szélsőjobb felé, egyszerűen nem merik kritizálni a múlt baloldalát, még a szélsőbalt se.

Visszahúzom a gurulóst a fotelekhez, kollégám megint alszik, leülök  vele szemben az egyik szürke fotelbe, lecsukódik a szemem, bevillan még, hogy a fogorvos a télen körülvett teste melegével, mikor húzta a fogam, és már szendergek, álmomban hangokat keresgélek a hegedűmön egy zenekarban, kínos, hogy mást játszom, mint a többiek, mégis jóérzés, félálomban elhatározom, hogy otthon fölhangolom a leeresztett húrokat

nem, nem szabad a munkásokról úgy gondolkodni, hogy a munkások, gondolom félálomban, ez maga az elmebaj, és a kereszt, az is elmebetegség, a kereszt árnyéka

érzem, hogy D. hív, előveszem a zsebemből a telefont, átmelegszik a hangja, néha csak úgy kitalál verseket, van ilyen vers, forró és gyönyörű a hite,

biztos neked is dolgod van, mondja D., lájlá tov, kalinxta…

fekete, lila, zöld, narancssárga polcok közt kerengek álmaimban, kereszt árnyéka vetül utamba, telihold van, kereszt világít az égen, horogkereszt, fekete, zöld, lila, narancssárga.