Fekete gyászünnep

A magyar zsidóság sorsa 1944 nyarán bevégeztetett. Öt évvel később, túlélő szülők gyermekeként megszületett Benda Iván. Őt bemutató sorozatunk végén álljanak itt fotóművész barátom töprengő, meditatív gondolatai „Az apám utolsó üzenete” című kötetéből.

Fekete gyászünnep.

2019 telén régi zsidó temetőket fényképeztem Észak-kelet Magyarországon. Mád és Tokaj között az országút mellett, Szegi falutól nem messze, egy kis erdő szélén leltem rá egy zsidó temetőre. Rendezett, dróthálóval gondosan körbevett sírkert volt, alig valamivel nagyobb, mint egy kosárlabdapálya. A kapu nem volt belakatolva, így könnyen bejutottam. A bejárattól balra, a holokauszt áldozataira emlékező, gondozott kis emlékmű volt látható. A fáradt téli napsütésben az öreg sírok között sétálva, már-már megszokásból a feliratokat olvasgattam. Egyszer csak az öreg, málladozó kőtáblák mellett, egy friss sírra lettem figyelmes. Furcsállottam, mert az egész temetőben ez volt az egyetlen új sír. Kíváncsi voltam, vajon kit temethettek itt el, ebben az eldugott kis temetőben, nem is oly régen. Odamentem a sírhoz, amelyen látszott, hogy gondos kezek tartják rendben.

Két kőtábla egymás felett. Olvasni kezdtem a felsőt.

Csillag Imre 1926-2018       
Az apám utolsó üzenete az volt: Bármi is történjen, ember maradjatok. Én is ezt kérem.         
Szerető apátok  

Megdöbbenve olvastam az alatta levő kis kőtáblát:

SOA 1944
Csillag család 

Egy egyszerű sírfelirat, semmi több. Hány ilyet olvas az ember? Mégis olyan volt számomra, mintha hirtelen egy partra vetett palackra leltem volna valahol a tengerparton, benne egy üzenettel. Az üzenetet nem nekem szánták, de szinte hallani véltem a bibliai intelmet; Add tovább! „Vésd gyermekeidnek is eszébe.”

Egy Apa, a gyilkosainak kiszolgáltatva, a halál torkából üzent a gyerekeinek. „Bármi is történjen, ember maradjatok”. Fia, Imre megöregedve, sírján ugyanezeket a sorokat hagyta örökül gyerekeinek. Így jutott el hozzám az üzenet.

Újra és újra fel kell tennem magamnak a kérdést, amely hosszú évtizedek óta foglalkoztat, és amelyre mind a mai napig nem kaptam választ: Hogyan történhetett meg, és hogyan voltak képesek európai emberek a huszadik században elkövetni, az emberiség történelmének legnagyobb, előre eltervezett gaztettét.

Történészek és filozófusok próbálkoztak, sőt folyamatosan próbálkoznak megtalálni a választ erre a kérdésre, de a kérdés, ma is kérdés.

Kertész Imre írja a „Hosszú sötét árnyék” című esszéjében: „A holocaustról, erről a felfoghatatlan és áttekinthetetlen valóságról egyedül az esztétikai képzelet segítségével alkothatunk valóságos elképzelést.” Egészen mást állít Theodor Adorno német filozófus egy írásában: „Auschwitz után verset írni barbárság” („Nach Auschwitz noch ein Gedicht zu schreiben ist barbarisch”).  Ezt a tudományos világban szinte szállóigeként idézik tőle, ugyanakkor elfelejtik hozzátenni a filozófus intelmét, hogy ez a gondolata nem szó szerint értendő. Kérdésem csupán csak annyi; akkor mégis hogyan értendő az, amit állít?

Heller Ágnes filozófus asszonnyal egy holokauszt kiállításon találkoztam. Beszélgettünk, és közben néztük az alkotásokat. Egy kép előtt Ágnes megállt, töprengett egy ideig, majd csöndesen csak annyit mondott: A holokausztot lehetetlen kiábrázolni. Álltam mellette szótlanul. Amit mondott, és főleg, ahogy mondta, örökre belém égett. Tudtam, hogy őt is kivitték a Duna-partra, és valamiféle csodának köszönhette azt, hogy megmenekült. Képtelen voltam elmondani neki, hogy már hosszú évek óta dolgozom ezen a témán.

A filozófus fájdalmas mondata azonban mindig velem van, és minden alkotást, ami a holokauszttal foglalkozik, önkéntelenül is ezen a mondaton keresztül vizsgálok.

Hittem neki, de azóta is rendületlenül készítem fotografikáimat. Olyan vagyok, mint egy hegymászó, aki fel akar jutni a világ tetejére, hogy onnan letekintve megérthessen mindent, ami eddig rejtve volt előtte.

Mozaikkockák vannak előttem, melyeket folyton folyvást össze akarok illeszteni, hogy megértsem a teljesen abszurd érthetetlent.

Hiába a filozófus mondata, én továbbra is makacsul akarom ábrázolni a „kiábrázolhatatlant”, mondhatnám úgyis, hogy képet akarok alkotni a képtelenségről.

Itt megállok egy pillanatra, mert fel kell tennem a kérdést. Megtörténhet egy ilyen szörnyűség újra? A válaszom: sajnos igen. Épp ugyanolyan emberek éltek akkor is, mint ma, és így lesz a jövőben is. Se jobbak, se rosszabbak. Igaz, hogy Európa tanult, mi magyarok is tanultunk, és a világ számos országában is tanultak a szörnyű történelmi leckéből. Azonban ne legyenek illúzióink, ma is, és holnap is megtörténhet. Valószínű, hogy nem úgy, mint akkor, de megtörténhet.

Ha ismét megtörténne… Adódik számomra a megkerülhetetlen kérdések sora. Vajon az elkövetők között lennék-e, akik hasznot remélve kifosztják szomszédjaikat? Vagy azok között, akik a gaztettekről tudomást szerezve, rémülten lakásukba zárkózva nem látnak, s nem hallanak semmit? Remélem nem, nem tartoznék azok közé. Aztán itt vannak a további kérdések.

Vajon lenne elég bátorságom üldözötteket bújtatni a saját lakásomban? Segíteni bármilyen módon a más vallású, életükben fenyegetett embereknek? Hamis papírokat gyártani életem kockáztatásával? Könnyű lenne azt mondani, hogy igen, de akkor ott, azokban a vészterhes időkben mindenki, aki cselekedett, az életét kockáztatta. Így csak annyit merek mondani, hogy remélem igen, talán lenne erőm és bátorságom.

Végül marad az oly sokszor feltett, nagyon egyszerű kérdés. Miért foglalkozom oly hosszú ideje, és kitartóan a holokauszttal? A válaszom: nem én foglalkozom a holokauszttal, hanem a holokauszt, a maga megfejthetetlenségével foglalkoztat engem.

Kertész Imre esszéjéből idézek újra: „a holocaust elgondolása önmagában véve olyan roppant vállalkozás, olyan vállakat roskasztó szellemi feladat, hogy többnyire meghaladja a vele küszködők teherbíró képességét. Mivel megtörtént, még elképzelni is nehéz. Ahelyett, hogy a képzelet játékszerévé válna – akárcsak a kitalált példázatok, az irodalmi fikciók –, a holocaust súlyos és mozdíthatatlan tehernek bizonyul. Az, amit így elképzelünk, már nem pusztán a Holocaust, hanem a Holocaustnak a világtudatban tükröződő etikai következménye, az a fekete gyászünnep, amelynek sötét ragyogása – így tűnik – immár kiolthatatlanul izzik abban az egyetemes civilizációban, amit a magunkénak tudunk, amelyhez tartozunk.”

Csak ismételni tudom az írót. „A holokauszt fekete gyászünnep. Az egyetemes civilizáció gyászünnepe.”

Végül ki kell jelentenem: A barbárság, az emberi gonoszság és gazság mértékegysége Auschwitz lett!

A mi feladatunk továbbadni a sírfelirat üzenetét. Ez az üzenet áthatolt az időn, mindannyiunk számára kötelező érvényű.

„Bármi is történjen, ember maradjatok.”

A palackot lezártam. A többit a tengerre bízom…”