Fejtő Ferenc ágyánál

Írta: Kuroli László - Rovat: Kultúra-Művészetek

– őszi tűnődés halottról és élőről –

fejto

Írod, idézed, megkeresem, elolvasom: A reménytelen helyzeteknek megvan az az előnyük, hogy zavartalanul kiaknázhatod a bennük rejlő korlátlan szabadságot — főleg, tenném hozzá, ha egy helyzetbe csak úgy belehajítanak, ami nem is okvetlenül rossz neked. Mert néha olyan ember hajít bele, akit szeretsz. Az emberről jut eszembe, én egyszer találkozhattam Fejtő Ferenccel, talán kétezer hatban. Bozai Ágota Joyce-fordításórákat tartott a nagy magyar fizikusról elnevezett egyetemen, remek dolgokat, azért is, hogyan fordítsuk le, amit egyszerűen nem lehet lefordítani, csak összetetten, dúsan, dúlva máshova átfordítani. A ‘Finnegans Wake’ nevű Végtelen Tóratekercset nézegettük, O tell me all about Anna Livia Plurabelle, egyben az irónia, játék és borsos anekdoták, tréfák hagyományát is, oda fejestül, ruhástul is, meztelenül is ugorván, spontán agendának engedve. Nagyon bolygó léhaságok, Mozart, Weöres, Joyce, ezek mélységesen komolytalan fiúk voltak. Mondja egyszer a fordító, óra után, társalgási hangfekvésben, mintha azt mondaná, be kell ugrania még a szomszédhoz egy karfiollal: „Fejtőt kell meglátogatnom, nem kísérsz el?” A karfiol alig tudta kinyögni: dehogynem. Sok jót hallottam erről az emberről, szívesen veled tartok, mondtam: köszönöm. Azt mondja erre, mit köszönsz, bolond, és lehet, sietnünk kéne, mert lehet, már nem soká él. Valóban: Fejtő Ferencnek már két éve sem volt hátra, onnan nagyon túlról nézve. Nem tudtuk; mentünk, nem siettünk. (Nyilván az Olvasó mindent akar: két oldalt viszonylag lombosabb fák voltak. Ezek ilyen faszerű fák voltak, fajtájuk legjobbjai, csöndben voltak, néha kicsit susogtak.) Sütött az őszi nap, mert minden őszi napnak valahogy szokása ez: süt, mint a reménytelen bolond. Mesüge az angol eredetiben. Budapesten azon az őszön látványos események is, például tűz, tank, rohamrendőrök, mondjon le (a tank), de most csak a Szombat-Olvasót akarom kicsit bűvölni, hogy milyen fantasztikus és valószínűtlen ez a város, ahol élünk, nézelődünk, írunk [írmagunk, így pontosabb], találkozunk. Halálhozó találkozó, hogy a Nagy Kollégába karoljak. Elavul, elévül, elrévül annyi minden, alig győzöd. Muszáj a halottakkal szóba állnod.

„Ennek ellenére azt hiszem, a Szép Szó gondolatai ma sem vesztették el aktualitásukat, s egyes népiesek… nyilatkozataiból arra következtetek, hogy a demokrácia jelentőségét… ma ők is megértik, …elássák a harci bárdot, és megszűnnek a zsidókérdést, mint azt Bibó mondja, a magyar sors központi kérdésének – egyáltalán kérdésnek – tekinteni.”

Bibó István Leányfalun, 1944-ben © Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar

Bibó István Leányfalun, 1944-ben
© Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar

Szokványos kórházi látogatásnak indult, elfogódottan álldogáltam az ágy mellett, Ágota meg teret nyitott Fejtőnek, éppen hogy, szépen, okosan, beszéljen, ha kedve van. Ne legyünk hosszabbak tíz percnél. Fejtő tehát derűs volt és csibészes, azt kezdte fejtegetni (97 éves volt ekkor), hogy, most sok minden egyebet itt nem említve, a magyar nővérkék feneke a legszebb Európában, Prágát és Párizst említette, bevezetés erotikus nemzeti komparatisztikába. Derült saját elismerésén is, hogy, megengedi, ott is szép a jobbára francia és cseh női Sitzfleisch, de itt Magyarországon egyszerűen MENNYEI, ezt higgyük el, kutató szellemű úriember itt nem tévedhet (itt sem), mindennek, hisszük vagy sem, grammatikai relevanciája is van, ezt meg kéne írni még franciául vagy magyarul – és nézett ránk kajánul, hogy ugyan mit szólunk az empíria pallérozta tézishez. Joyce-nál merészebb megfigyelések is vannak, de zavarba jöttünk (vagyis inkább csak én), rá tíz percre [kihúzva: mit tesz Isten] a magyar miniszterelnök is megérkezett, nyilván női fenekektől függetlenül. Nem vitte túlzásba, két nyakkendős, erős, magabiztos férfi között jött, nagy, nem öles, hanem hullámzó léptekkel, tényleg daliásan, ruganyosan, de mindegyiküknél magasabb volt, és látszott, hogy ez nem esik nehezére. Öltöny, zakó, nyakkendő, bárki előtt hibátlannak mondanám. Azt adta elő, miután bejáratott repertoárból húzott könnyedén, hogy ő a magyar miniszterelnök, és el kellett hinni, mert láttuk, méla bölcsészek, hogy ő a magyar miniszterelnök. Nem túl gyakran, de van ilyen. A köznapi egyben nagyon izgalmas is, mert közelről látni más a jelenséget, nincsen időd fölkészülni, viselkedni, sem distanciára, sem iróniára, sem menekülésre nincs lehetőséged. Nincsenek kamerák, illetve ami van, az a kettő, ott van a fejedben a járomcsontod meg a homlokod között. Metaforákra sem gondolsz, tehát nem mondhatod, jé, mekkora nagy viharfelhő!, aligha eső nem lesz, hanem sodródsz a mindig zsarnoki pillanattal, oy gevalt.

„Valljuk meg: első örömünk, szabadjára engedett eufóriánk közepette fejbe verő élmény volt ez. Fölkészültebben fogadtam volna, ha figyelmesebben tanulmányozom Bibó Istvánnak a nyolcvanas évek második felében már olvasható Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem című esszéjét? Ha jobban megszívlelem Márai Sándornak – az akkor még csak illegális úton beszerezhető – Föld, föld! című radikális számvetését az országgal, a társadalmi osztállyal, ahová ő is tartozott és saját magával?”

Márai Sándor

Márai Sándor

Magas, délceg ember, mint aki csakis önmagához tartozik, magabiztosan, hogyan is másképp, jött be a kórterembe; ún. víájpí kórterem volt, de azt mondtam magamban, ha ilyen a víájpí, akkor milyen lehet az enájpí (not important persons)? Csupa mosoly volt, Ágota nyújtotta a kezét, „– Jó napot kívánok, miniszterelnök úr,” mondta. Ahogy kell, szemernyi udvariassággal, néven nevezhető érzelem nélkül, de figyelmesen, tartás, egyenes gerinc, kézfogás, szem a szembe, sok időd nincsen, itt a tested elmondja, meddig jutottál a híres Sozialgeschichtében: a sajátodban. Bozai Ágota olyan hibátlanul működött, mint egy kultúrnő [erre milyen selmát-spicy-t-joyce-it tudna ide penderíteni, maximum kúrnő, szakrkőrnő!, mondaná, és nevetne befelé, csöndesen, tehát teli tüdőből, oda, ahol igazán szabad az ember]. Őutána én is nyújtottam a kezem, azaz a kezem önálló útra kélt, tehát másoltam, ezzel egy időben a beszédközpontom is megmoccant. Pupákok, mit tesz ugye egy magyar miniszterelnök! Na ugye! [Anya a fiának, nem mondom, melyik ország: „Kisfiam, soha ne politizálj.”] Mondtam viszonylag nem szép nevem, Gyurcsány Ferenc előrehajolt (azaz, ijedten látom most: felém) és enyhén teátrálisan megkérdezte: — Kuroli? Nem találkoztunk mi már valahol? Mire én, mint egy teljesen záp homályökör, mert ilyenkor nem illik az igazságot mondani: — Az teljesen kizárt, uram.

Kicsit dacosabban hangzott, mint egy független, bátor, integer magyar pénisztől az okvetlenül elvárható lenne, de kezdésnek erős volt, ezt éreztem. Láttam azonnal, mit csinál egy ügyetlen (ámde igaz!, a krónikás nem győzi hangsúlyozni Olvasójának! igaz!) mondat egy ambiciózus magyar homo politicus-szal. Minden mosoly rokonszenves, bárki arcán, tehát eltűnése mindig drámai, legyen akármennyire pimf a szituáció. Mintha lesikáltak volna egy emberi arcot, a hangulata is olyan lett, mint egy letaglózott dinamit [lopva Mészöly Miklóstól], enyhébben: mint egy jámbor, enyhén púpos sekrestyés Ingmar Bergmanból, akinek mély bánata van, úgy nézett ki szegény. Lám, most vannak itt metaforák. Egyszerre ijedtem meg és szántam meg; és, gondoltam rémülten, én rendes nevelést kaptam, valahol, legalábbis addig így gondoltam. Fejtőhöz fordult, aki addig érdeklődve szemlélődött, néztek egymásra pár pillanatig. „– Ferikém, szervusz, hogy vagy?” „– Nagyon jól, mert nekem sokkal könnyebb, mint neked.” (Már nem emlékszem, ki mondta, kinek. A kérdés volt először, utána a válasz, ebben biztos vagyok, és ha egy kérdést egyáltalán fel lehet tenni, akkor meg is lehet válaszolni azt, ahogy a nagy Ludwig mondja.) Végjáték vagy vígjáték, secko jedno, a miniszterelnöki tekintettel pontosan egy magasságban felirat a kórház liftjében, idézet, krónikás másol: EZT IS ELKÚRTÁTOK, SZARHÁZIAK. Derültem kicsit, visszajelzésnek azért eléggé markáns, noha lehetett volna árnyalni, a szerző nem írta, hanem karcolta, nyomot akart hagyni. Ő is. Politikai karrierem ezen a napon zigóta állapotában semmisül meg, és azóta is könnyed, abortív, töredékes és boldog állapotban úszkál a, természetesen, — sokak által megénekelt rettentő, végtelen, unheimlich Univerzumban.

Fejtő rekviem

„Az emberek nem szívesen adják fel rögeszméiket. Kivált nem, ha ezek a rögeszmék hasznot hajtó rögeszméknek bizonyulnak, s emellett a lelki nyomorúságra is némi balzsamul szolgálnak. Nem akarok közhelyeket ismételgetni. Tény, hogy a zsidókérdés, magyarán az antiszemitizmus, mint nyelv (ha kódoltan is, de „mindenki” számára jól érthetően) ismét igen fontos eleme annak a discours-nak, amely a jelenlegi magyar közbeszédet uralja, s amelynek további negatív eleme a liberális szó, a pozitívak pedig a nemzeti, a keresztény és a polgár szavak. Ami e fogalmaknak életet ad, az, sajnos, a mögöttük fortyogó, nagyon is eleven – és alapos elemzésre váró – ressentiment. A gyűlöletet én mindig is felhalmozott energiának képzeltem el, amelynek ugyan verbalizálódnia kell, de csakis azért, hogy a feltörő vak erőt valami dinamizmus köré megszervezze. Így hát mindegy, hogy mit mondanak, s az is mindegy, hogy van-e egyáltalán igazi tartalma annak, amit mondanak. Sajnos, a hatalomért, a befolyásért, sőt a puszta megélhetésért vívott küzdelem nyelvét itt minálunk a század kezdete óta egyugyanazon eszmék és fogalmak határozzák meg, amely eszmék a makacs iszákosok szokásával bukkannak fel mindig újra meg újra a történelem kocsmájában, ahonnan pedig épp az imént hajították ki őket. Sehol egy új alak, egy új ötlet, egy termékeny eszme. Ez a kísértetjárás így rendkívül unalmas. Különösen Auschwitz és Szibéria után.”

Fejtő Ferenc felé, bár ő erre jelenleg nem biztos, hogy erős igényeket formál, azóta is mély tiszteletem, gyakran gondolok őrá. Arra a férfire, aki ott ült az ágyon, derűs volt és szabad, megengedhette magának, hogy arról beszéljen csak, ami éppen foglalkoztatja. Az utolsó szocialista magyar gondolkodó Párizsból, az én életemben bizonyosan, egyben azokhoz tartozó [azért írunk, hogy ne legyen soha elmúlt idő?], akik bármiféle környezetben fesztelenül, lazán, egyben játékkal, derűvel, tehát komolyan ragaszkodnak ahhoz a független, édes, okos, nevető emberhez, akihez sorsuk szorosan odakötötte őket: önmagukhoz.

a-szamuzott-nyelv”A magyar társadalom áthidalhatatlannak deklarált – és lassan valóban áthidalhatatlanná váló – megosztottsága korántsem egyszerűen a politikai jobb- és baloldal nézetkülönbségeit tükrözi. Sőt, a hagyományos európai politikai paletta ellentéteiből kiindulva, a magyar politikai indulatokat egyáltalában meg sem lehet érteni. Az ellentétek jól körülhatárolt feszültségi teret, azaz társadalmi közmegegyezést, létező konszenzust feltételeznek; ahol a konszenzusnak ez a tere hiányzik, ott csak ellenségeskedés lehetséges. A fegyverzajban, a harci jelszavak harsogása közepette egy beteg, de legalábbis súlyosan sérült társadalom nem képes megfogalmazni, de még csak felismerni sem a valódi problémáit. Pontosabban: a fegyverzaj, a harci jelszavak harsogása arra jó csak, hogy a társadalom ne legyen képes felismerni és megfogalmazni a valódi problémáit. Az értékdiktatúra, a xenofóbia, az antiszemitizmus mindenekelőtt nyelv – s hogy micsoda romboláshoz, és milyen bűnökhöz vezethet ez a nyelvhasználat, azt – így tűnik nekem – olykor azok is pontosan tudják, akik mégis ezt a nyelvet használják. Úgy gondolom, kizárólag az államhatalom kisajátítására használják, miközben titokban abban bíznak, hogy a politikai értelemben vett külső és belső mozgástér, a történések esélye és eshetősége e régióban olyannyira limitált, hogy a brutális nyelvezet ellenére sem kell tartaniuk azoktól, akik ezt a nyelvet nem csupán beszélik, de minden szavát komolyan is gondolják, s cselekvéseik valódi eszközét látják benne. De ami még ennél is fájdalmasabb: úgy tűnik, maguk az érintettek, azok, akiket ez a nyelvhasználat sújt és megbélyegez, még azok is ebben a politikai limitben látják a biztonságuk garanciáját, sokkal inkább, mint a demokratikus intézményrendszerben, amelyet itt többé-kevésbé azért mégiscsak létrehoztak, s amelynek keretei közt akár tiltakozhatnának is. Igen: tartok tőle, hogy ez a sunyító számítás a bár hallgatólagos, de tényleges magyar konszenzus – s ez aligha is lehet másként egy olyan társadalomban, ahol a politikai komolyság gyakorlatát még csak hírből sem ismerik.”

Kertész Imre

Kertész Imre

Csak abban bízhatunk, beszédünk által elmondhatunk a Másiknak némileg újnak ható dolgokat is. Valamilyen rend mindig ráerőszakolja magát emlékeinkre, melyek élik életüket és szeszélyesen, rendetlenül, néha vadul jönnek, mennek. Abban is bízhatunk, talán, hogy miközben beszélünk (hiszen a csendhez képest mindenképpen durva manőver), úgy bánunk a szóval, hogy nem nyomjuk el senkiben a megszólalás esélyét, reményét, örömét vagy bánatát. Szétszóratott szavainkat legalább némi röpke időre odaterelhetjük az Olvasó elé: gyűjtse össze ő, ami elveszett. Tényleg muszáj a halottakkal szóba állnod.

Az idézőjeles mondatok forrása, ha az idézet egy mondatnál hosszabb, Kertész Imre: Hommage à Fejtő című esszéje, A száműzött nyelv című kötetében, Magvető, Budapest, 2001. 203-216.]

támogatás

Címkék:Fejtő Ferenc

[popup][/popup]