Fegyvertelenül a tűzvonalban

A Fegyvertelenül a tűzvonalban abban különbözik a bori menet szemtanú-leírásaitól, hogy a hiteles beszámolón túl egy nagy elbeszélés keretébe foglalja a szenvedéstörténetet. Mint számos sorstársa, György István egy szerelmes asszonyt hagyott otthon. A hazavágyást színezte és átlelkesítette ez a szerelem. Kimondatlanul ez adott reményt a pokoli hétköznapoknak, hogy a bolyongásból hazatérőt az asszony megvárja. A visszaemlékezés először 1945-ben jelent meg a Cserépfalvi Kiadónál, és azóta számos kiadást élt meg itthon és külföldön.

Részlet a Noran Libro Kiadó gondozásában újra megjelent kötetből:

Az országút vándorai voltunk. Minden ötszáz-ezer méteren ballagott egy ember. Szakállasak voltak és földig görnyedtek. A vándor minden pillanatban várhatta, ki lövi vagy üti agyon, de reménye lehetett egy eltévedt orosz golyóra, és választhatott még a fagyhalál vagy éhenhalás között is.

Végig az út mellett a döglött lovak számával versenyezve már ezrével feküdtek a „legszebb halál” jegyesei.

Nehéz volt melléjük nem ülni és abba nem hagyni ezt a reménytelennek látszó kísérletet: az életben maradást. Irigyeltem ezeket a viaszsárga, gondtalan, pihenő bajtársakat, kiket már nem kínzott sem éhség, sem fáradtság, sőt még honvágy sem.

Ott feküdtek csábítóan, hívogatóan, és csak Miklós tudott mellőlük elráncigálni, hogy velük ne maradjak.

Csendben, szép sorban feküdtek ott, igazán most már senkinek sem lehetett kifogása ellenük, hogy „úgy zajonganak, mint a zsinagógájukban”.

Miklós hurcolt, vitt tovább magával. Elém varázsolta az otthon képét ezer alakban, beszélt a feleségemről, akit nem is ismert, és annyira fanatizált, hogy neki köszönhetem, hogy annyiszor új és új erőre kaptam. Láttam, hogy szeret engem, valami apai, férfias barátsággal, és láttam, hogy célul tűzte ki, hogy engem megmentsen.

(…)

Csak néhány hétig lehettem otthon… Ez a néhány hét életem legszebb ideje volt, a tizennyolc hónapos álom beteljesedése.

Alig valamivel hazatérésem után bevonult a Gestapo, és német tankok sorai robogtak végig a megdermedt pesti körutakon.

Megjött a behívóm is. Pontosan arra a napra, mint mikor Oroszországba vittek. Csak most nem Nagykátára, hanem Jászberénybe.

Nem is mertünk egymásra nézni Magdival. Még minden új volt, még minden felfedezés volt, még alig érkeztem haza… Most újra elölről mindent? Újra, talán évekre?

 

– Te – mondtam –, hagyjuk abba az egész küzdelmet. Olyan kevés valószínűség van arra, hogy mind a ketten életben maradjunk… én talán megint átélem, de itthon, meglátod, ha az oroszok egészen közel érnek, nyilas pogromok lesznek… Nem is fogunk tudni egymásról, csak akkor láthatjuk majd, hogy volt-e értelme, ha minden harcnak vége lesz. Nagyon kis remény van arra, hogy azt mondhatjuk: volt. Most még együtt vagyunk… Nem lenne szebb örökre abbahagyni a szenvedést, örökre együtt maradni?

– Nem, nem – mondta, és fellázadt a gondolat ellen –, te fiatal vagy és erős. Ott, Oroszországban is megsegített a jó Isten, most is haza fog hozni. Engem pedig ne félts. Tudod, nem vagyok elveszett ember, meg fogok én szökni, ha kell. Hazajössz és akkor már végig boldogok leszünk.

Nem hittem neki, de engedtem.

Aztán mikor újra felbatyuzva, mellemen a nagy sárga csillaggal kiléptem a kis lakásból, és mentem le lassan a lépcsőkön, mégis meghallottam, amint ott állt sírva, kétségbeesett zokogással az ajtónkban:

– Nem fogom látni többé, érzem, sohasem fogunk találkozni.

Ez volt az utolsó mondat, amit hallottam és ezt vittem el útravalónak…

Újra betettek a marhavagonba, pedig erre azt mondtam egyszer: soha többé. Újra lezárták a kocsik ajtaját. Újra elvették a pénzt. Újra nem kapták meg ezt az összeget otthon sohasem.

Újra robogott a szomorú vonat, de most dél felé, Szerbiába.

Senki nem játszott „híres ember”-t, a fényképeket is féltünk megnézni, nem volt előadás és vita, és senki nem nézte a kis rácsozott ablakon át az elsuhanó tájat.

A gettókat már felállították vidéken, és a családfőket ezekben a legkritikusabb pillanatokban ragadták el az asszonyoktól…

Csend volt. Csupa visszafojtott nehéz férfisírás. Csupa aggodalom az otthon hagyott családért, csupa tehetetlen erő a leeresztett karokban.

Észre se vettük, hogy újra – mint mikor Oroszországba vittek – átmentünk a magyar határon. Észre sem vettük Belgrádot. Aztán hallottuk, hogy a vasútvonalat bombázzák. Közvetlen közelünkben csapódtak a bombák, de lezárt marhavagonjainkat nem nyitották ki. Az őrök messze a réteken fedezékbe vonultak, mi ott maradtunk sorsunkra bízva. A sors úgy akarta, hogy ne haljunk meg Nišben…

Zajtschárban vagoníroztunk ki. Itt feltettek a „kis vasút”-ra és elindultunk Borba, a híres szerb bányavárosba. Már késő este volt, mikor egy kanyarulatban millió lámpa fénye tűnt fel. Európának egy városa sem fürdött ilyen csoda éjszakai fényben, mint Bor. Messziről, mint hatalmas pokol égett a kohó, és vörös fénye elpirosította a sötétebb városrészeket.

A németek nyugodtan bízhattak abban, hogy ezt a kis várost nem fogják az angolok bombázni, hisz munkás-rabjai királypárti olaszok, szerb partizánok és zsidók voltak.

Körülbelül négyezer magyar zsidó volt már Borban, és most ez a szám velünk hatezerre emelkedett. A legtöbben lenn a rézbányákban és alagútépítéseknél dolgoztak, nekünk, néhány száz embernek szerencsénk volt és útépítésre vittek a Bor mellett lévő hegyekbe, vagy huszonöt kilométerre a várostól.

A Bor és Belgrád között lévő vasútvonalat kellett építeni. Drótsövénnyel körülvett fogolytáborban éltünk, hajunkat nullás géppel levágták, csillagot, hatalmas csillagot kaptunk mellünkre és hátunkra. Nevünk nem volt többé, hanem fatáblán egy szám.

Az enyém 1289-es volt.

A táj gyönyörű volt. Jó volt a csend. Csákányokkal és ásókkal baktattunk ki hajnali ötkor a munkahelyre. Csupa zöld volt minden, apró patakok ereszkedtek le a völgyekbe és kígyózó szerpentinek fehérlettek karcsún az ölelő dombok között. Amint mentünk, mentünk magunk elé meredve, már alig láttuk a tájat. Minden elmosódott, csak a hatalmas, rikító sárga csillagok és az egyforma tar fejek éktelenkedtek, kiabáltak fel mindenünnen.