FALAK, CIPŐK, VÁROSOK…

…írásjelek, labirintusok és megint csak falak jelennek meg Ország Lili különös világában (traumaterápiájában).

Az okkult (tábla)képek talányos nagymesterének, Ország Lilinek (1926-1978) állít emléket a Magyar Nemzeti Galéria Árny a kövön címmel. A Kolozsváry Mariann kurátor által rendezett kiállítás több mint 300 képet villant fel az életműből. A tárlaton hazai és külföldi művészek (pl. Bálint Endre, Vajda Lajos, Paul Delvaux, Giorgio de Chirico, Vieira da Silva, Toyen) alkotásaival párhuzamban figyelhetőek meg a művész útkeresései. Sőt, megvalósult a festő életének beteljesületlen vágya, felépült a maga teljességében a több mint ötvendarabos sorozat, a Labirintus, mely még az 1980-as Ország Lili-emlékkiállításon is torzó volt.

Szimbólumokat hordozó, szürrealista és non-figuratív figuratív festészete egy érzékeny, depressziós ember trauma-feldolgozása. Festő volt és médium. Művészete ismétlések által érlelt fejlődés.

Magyar ajkú volt, de csehszlovák állampolgárként született. 1944-ben a többi ungvári zsidóval együtt őt is feltették a deportáló vonatra, de hihetetlen szerencsével Kassán leszállhatott. Kényszerből katolizált. 48-ban Österreicher Líviáról Ország Lilire magyarosított.

Műveiben a keresztény és zsidó kultúrkör eggyé olvadt. Keresztény férjet akart (így lett). Nem politizáló, hanem vízionárius alkat volt, kétezer éves romvárosok hajdani lakója: inkább tükröződik képein saját világa, mint a kor, melyben élt. Vagy a valóságot szublimálta látomásos táblaképpé. Sosem gondolnánk, hogy az Akasztott nő (Rózsaszín ruha) (1956) nem csak egy szürrealista festmény, hanem az 56-os forradalom jövendölése. És nem titok: festőnk német nyelvű kabbala-értelmezéseket fordított.

Az elhagyott és határon túlra került szülőföld és a népirtás (amiről nem illett beszélni) hangtalan árnyékként nyúlnak el a festményein.

„Látja Isten, hogy állok a napon. Látja árnyam kövön és kerítésen. Lélekzet nélkül látja állani árnyékomat a levegőtlen présben.” Pilinszky János Apokrifjéből idézek, Ország Lili jó barátjától: festményeinek címeit is ő adta. (Jó gondolat, hogy Alföldi Róbert hangján elhangzik a vers a kiállításon.)

Falakat és vetett árnyú alakokat (önarcképeket) látunk. Végtelenül zárkózott volt. „A falak bennem vannak” – állította, s egy monomániás szerzetes megszállottságával építette (festette) meg a lelkében lakozó falakat. A koncentrációs táborba tartó vonatról megmenekült, de a félelem és szorongás benne rekedt. A Képzőművészeti Főiskola elvégzése után rátalált a falakra, mint motívumra a klasszikus szürrealizmus hangján.

Az ungvári gettó (téglagyár) falától eljutott a jeruzsálemi Siratófalig. A főiskola után festett individuális falaktól a városfalakig, s onnan a Labirintus faláig ívelt piktúrája. Ezt a fejlődési ívet adja vissza a kiállítás, ahol tapintható, ahogy a témák és motívumok korszakról-korszakra sűrűsödnek, a festői technika radikális változásaival. Mígnem az alkotó magatartása változott meg, eggyé vált az ábrázolással és az ábrázolttal, s eltűnt labirintusában.

Korai poszt-nagybányai stílusú képein (1952–1955) magányos kórót, emeletes magtárat festett, majd rátalált a kőre, mint a fal építőelemére, s felfedezte a temetőt és sírköveket. 1955–1957 között az ún. ortodox szürrealizmus jegyében alkotott jelképektől terhes, kísérteties műveket.1955-ös Szorongás c. képe, melyen fátylas viaszbáb áll börtönszerű falnál, szavakkal vissza nem adható érzéseket vált ki.

De a poszt-nagybányai tájkép hagyománytól eljutunk a szürrealizmus tárgy-fétisizmusáig (is). Bár Chirico és Magritte hatása kézzelfogható, mindez már Ország Lili szuverén tárgyköltészete szimbólumokkal: az 1955-ös Cipők valójában esendő emberek, ahogy a romba dőlt házak is személyiségek. A korszak fő motívumkincse a fal, a téglafal, melyek mögött titkok lapulnak: a szorongás metaforája. A képi elemeket gyakran kölcsönözte szürrealista mesterektől, akiknek egy-egy képe szerepel a kiállításon. Fekete ruhás nő (1956) c. képe figura és árnyék, arckép és önarckép, mely tétován keres kiutat a falon.

Későbbi utazásai során a festőt az orosz és bolgár kolostorok pravoszláv ikonjai inspirálták. Az előző korszak pokoljárása után ikonos korszaka (1958-59) feloldódás a transzcendensben. Ikonjai meditációs mezők, melyeken az ikonfestők szent alázata keveredik Vajda Lajos festészetének kompozíciós rendjével és a szentendreiek művészetével.

Bálint Endrétől (akivel munkahelyén, a Bábszínház műhelyében, az Európai Iskola tagjainak mentsvárában ismerkedett meg) kölcsönkapott egy Max Ernst-montázskönyvet és az 1950-es évek közepén kezdett el montázsokat készíteni fotók, reprodukciók, régi könyvillusztrációk, szemléltető ábrák felhasználásával. A jól válogatott montázsok kompozíció-teremtő festmény előképek.

Következő korszakában rég eltűnt romvárosok terebélyesedő nyomait festette: az 1960–1965 között alkotott Városképek sorozat darabjai individualista veduták: mágikus örökkévalóság-töredékek. Már nem szent mítoszokat, ikonokat teremtett a falakra, hanem mitikus falakat emelt. Az 1960-as években a prágai zsidó temető sírkövei váltak „építőkövekké”, melyekből körvonalazhatta a képzeletében élő városok alaprajzait. Kifejezésmódja végletekig szuverénné vált. Aranyváros c. első „városa” még megfürdik a korábbi ikonok arany fénysugaraiban, de a későbbi romvárosok már a pusztulás monokróm sorozatai (pl. Rekviem hét táblán, elpusztult városok és emberek emlékére, 1963)

1965-től jelenik meg festményein az írásjel, a betű, ami inkább mementó, letűnt idők töredéke. Ezekből fejlődik ki 1966–1969 között az ún. Írásos korszaka – távol a kalligráfiától – szürkés, barnás színvilágával, omló-foszló faldarabokon ókori világok kézjegyeivel, stilizált héber betűkkel. Útkeresése identitáskeresés. „Miután festményeimben csak falak maradtak, magától adódott, hogy írjak rájuk…” Apja imakönyvéből héber betűt betű után másol a pusztuló, málló falakra. 1966-ban Izraelben jár, Jeruzsálem falainál elcsodálkozik: „Én sétáltam már ebben a városban, sétáltam itt kétezer évvel ezelőtt.” A városképek köveit egyre inkább írásszerűen rakta le.

1972-ben festette meg két nagy, összegző művét, a Minden titkok kapuja és a Múltba nyíló kapuk ikonosztázokat, melyeken megjelenik új motívuma, a nyomtatott áramkör rajza.

Ebből az alapmotívumból omlott ki óriási festményciklusa, fő műve, a Labirintus-sorozat, amit 1974-ben kezdett el festeni. A kezdetben színes táblakép-freskók fokozatosan feketébe borulnak. „Ez az én labirintusom, ezen végig kell mennem, s én úgy megyek rajta végig, hogy megfestem…” Haláláig festette a sorozatot, melynek alapötletét az ádámosi templom 1526-ban készült, festett kazettás famennyezete kínálta.

A mennyezet kilenc táblája látható a Labirintus előterében. De főleg az antik művészet emlékei és a feltárt romvárosok, Pompeji és Herculaneum falfestménytöredékei indították meg. Kései festészetének vizuális forrásai sokfélék, de az biztos, hogy az idő és pusztulás nyomaira igen fogékony volt. Feltűnő, hogy a kései műveken nincs ecsetnyom, vagy csak alig: finoman eldolgozott a sok monotípia-szerűen felvitt rész. A labirintusok tábláin feltűnnek a középkori francia katedrálisok kőpadlójába vésett labirintus-motívumok. Ezek modern párhuzamai a híres nyomtatott áramkörök, melyek variánsai állandó szereplőivé váltak az 1969 utáni képeinek. Korábbiak a labirintusoknál. „Az én labirintusom kövekből épül fel és városokból.” Vélhetően kabbalisztikus utalások is megbújnak a táblákon.

Talán a Minden titkok kapuja (1972) c. műve tekinthető a sorozat koronadarabjának. Utazásai során számos, a labirintus-sorozatban felbukkanó motívumot rajzolt (angyal, szobor, oszlop, kapu) a pompeji és herculaneumi ásatások leleteiről. A festményeken azonosíthatóak a skiccek. A Pompejiben látottakat értelmezte át és a pompeji freskók alakjai tűntek fel a labirintusaiban.

Halála után 1980-ban a Budapesti Történeti Múzeumban építették fel labirintusát a művészi instrukció alapján, a festő és barát Deim Pál közreműködésével. Az egyes képek különböző gyűjteményekbe kerültek. Most viszont felépült a teljes Labirintus.

A tárlaton levelek, fényképek mutatják be Ország Lili barátait: első tanárát Róbert (Rosenberg) Miklóst, Bálint Endrét, Pilinszky Jánost, és gyűjtőit, Rácz Istvánt és Kolozsváry Ernőt.