„Ezért senki el nem ítélhet, de fel sem menthet engem”

Több díjat mondhat már magáénak Csibi László Nussbaum 95736 című filmje.

Megnyerte például a legjobb dokumentumfilm díját Budapesten az októberben megrendezett 63. Országos Függetlenfilm Fesztiválon. Jómagam Csibi filmjét a szintén októberben zajlott romániai Astra Nemzetközi Filmfesztiválon láttam, sok más érdekes munkával egyetemben. Az idén 25. jubileumát ünneplő nagyszebeni Astra több magyar, illetve erdélyi szerző filmjét is beválogatta aktuális nemzetközi programjába. Ez is jelzi, hogy a nemzetközi porondon is egyre nagyobb figyelem fordul a magyar dokumentumfilm felé.

De térjünk rá erre a filmre. Először is meg kell vallanom, hogy személyes szakmai kötődésem is van a Nussbaum-történethez, ugyanis, bár kevesen tudják (interjúk amúgy utaltak rá), hogy Gulyás Gyula is készített sok-sok felvételt egy leendő Nussbaum-filmhez. Gulyás Gyula munkatársaként tehát némileg többet tudok a kolozsvári Nussbaum László életútjáról, mint ha csak Csibi László filmjét láttam volna. Igazándiból úgy érzem, hogy a két anyagból tevődik össze valamelyest Nussbaum László igazi karakterrajza, azaz a teljes egész élettörténet.

Két különböző korú rendező. Két különböző célkitűzés. Két eltérő megközelítés futott versenyt egymással, úgy, hogy az alany nem értesítette körültekintően az alkotókat a másik film készültéről. Gulyás, mint tudvalevő, a hetvenes évektől alakította ki módszerét és testvérével kitűnő filmszociográfiákkal csapott le a Kádár-rendszer visszásságaira. Gulyás lassú és aprólékos. Filmjei témáját akkurátusan választotta ki, majd vissza-visszatérve alanyaihoz, az állandó körbejárás módszerével tapogatta le a valóságot, csalogatta elő a titkokat, illetve foszlatta le a témáról az oda nem illő, a forgatás közben rátapadt valótlanságokat. Ezt a módszert alkalmazta a Nussbaum-interjúk során is.

Csibi László pedig fiatalos hevülettel és másféle technikai felkészültséggel (pl. drón használatával) vetette bele magát a forgatásba. Míg Gulyás tágabban ragadja meg a témát, az erdélyi zsidóság történetére általában is kíváncsi, Csibi tömörít: arra irányítja a figyelmünket, hogy Nussbaum László egyike az utolsó holokauszt-túlélőknek. Csibi azzal is számolt, hogy Nussbaum Lászlónak van egy kész története, azaz saját olvasata a deportálásról, a lágeréletről és a túlélésről, nem kell valamiféle konok hallgatást megtörnie. Elvégre Nussbaum László a hajlott kora ellenére is sokat utazik – Németországtól az Egyesült Államokig – és tart előadásokat túléléséről. Mondhatni Nussbaum egy frissen tartott következetes emlékhalmazt kínál fel, ami arra vár, hogy felvegyék, és némileg esztétizálva, vágóképekkel, zenékkel kiegészítsék. Ebben, megjegyzem, Csibi László profi módon jár el. Régi fényképek és újságkivágások teszik minden korosztály számára érthetővé és érdekfeszítővé a filmjét.

Csibi filmje erős és feszes. Folyamatosságot sugall: mintha mindig életerősen és kedve teljében kapta volna lencsevégre a szereplőt. A rendező ugyanakkor nem csak saját környezetében, Kolozsváron ihletődött meg a történetmesélőtől, hanem elhívta, illetve elkísérte alanyát mindazokra a helyszínekre (pl. a régi fogolytáboron belül), melyek előhívhatták az egykori lágerlakó újabb emlékképeit is. Csibi kamerája így nemcsak az alanyt veszi, aki kapcsolatba kerül a régi környezettel, hanem magát a mementóul meghagyott lágeri környezetet is.

Nussbaum lassan kirajzolódó portréja nem csak egy ember története, hanem egy klasszikus és mégis érdekfeszítő családtörténet is lesz. A tordai származású família tagjai ha nem is túlságosan gazdagok, de azért tehetősnek mondható, tanult szerencsefik voltak, akik européerek is voltak egyben. Olyanok, akik a világban mintha mindenhol otthon lettek volna, lett légyen az Németország, az Egyesült Államok, vagy akár a párizsi Sorbonne. Szóba kerül a filmben az erdélyi zsidóság helyzete a különböző politikai korszakokban, mint ahogy szóba kerül a folytonosság, szóba kerül az utódok álláspontja a vallást és a származást illetően.

Szóba kerül a filmben a tanulás és a méltán híressé vált kolozsvári zsidó líceum is. Mint ahogy szóba kerül a gettósítás, ez mondhatni gyerekszemmel láttatva, és kibomlik a gettó körülményeire fittyet hányó fiatalember első szerelmi kapcsolata is. Nussbaum megigéző módon viszonyul a nőkhöz. Ugyanolyan impulzívan beszél az első tapogatózó szerelmi élményéről, mint elkülönített édesanyjának eltűnéséről. Beszél a lágerbeli körülményekről, apjáról, öccséről, árulásról, megbékélésről. Újraéli a nézővel a folyamatot a bevagonírozástól, a Mengelével való futó találkozástól a munkatáboron, a barakkok sivárságán át az elgázosításokig és az elhamvasztásokig.

Csibit nem látjuk különösebben a képen: nem látunk riportert kérdezés közben. A rendező igazság szerint egy izgalmas előadást dokumentál és tölt fel magyarázó jellegű képekkel. Így rajzolja meg az egyik utolsó erdélyi holokauszt-túlélő életét, így rögzíti Nussbaum Lászlónak a világhoz intézett üzenetét. Ami nagyban megkülönbözteti Csibi filmjét a hasonlóktól, hogy alanya mintha megmaradt volna gyereknek: még a borzalmak elmesélése közben is életerőt és némi csintalanságot sugároz, és azt, hogy csak így lehetett túlélni, hogy el kellett fogadni természetesnek, ami nem volt az.

Riportalanyával a rendező és velük együtt a néző felidézi azokat a megtörtént helyzeteket, amikor meginoghat az emberségünk, akár Nussbaumé is. De visszanézünk az alkotókkal a még régebbi múltba is, mint ahogy előre is tekintünk. Gyönyörű kép és a megbocsájtás szimbóluma is egyben, ahogy a kamera emelkedik és Nussbaum Lászlót egyedül látjuk egy sírkertben, amit egykori zsidó hívők és egykori német katonák népesítenek be egyszerre. Míg közben elhangzik Nussbaumnak egy konkrét traumatikus eseményből felfakadó, az egész életútjára kiható, mottóként is értelmezhető mondata: „Ezért senki el nem ítélhet, de fel sem menthet engem.”