Ez meg zsidó

Weiner Sennyey Tibor versei

Ez meg zsidó

Vajon túl lehet-e lépni és
meg lehet-e haladni?
Túl gyűlöleten és túl
félelmeken, lehet-e
élni túl haragon és
túl izzó emlékeken?

Tűnődtem épp, amikor
Fehérvárnál megállt
a vonat és egy férfi
rám kiáltott: „Ez meg
Zsidó! Rohadt, büdös
Zsidó!” – és felszállt.

Majd leült pontosan
velem szemben. Most
is itt ül, néz, gyűlöl.
És sem ő, sem pedig én
Nem tudjuk, hogy
Most éppen miért?

Mit tehetnék? Valaki
néz, valaki vár, mindenki
más elfordul. Ha szól:
szóljak? Ha üt: üssek?
Tartsam-e az arcom
Másik felét is már?

 

Elmondjuk a méheknek

A főtéren az embereket
előbb szidalmazták és
megalázták. Hallottam,
hogy miként kezdődött el.

Aztán lökdöstek és vertek
védtelen embereket,
és egész testemben éreztem
a legeslegelső lövéseket.

Te erre valami csúnyát mondtál
és én ekkor megütöttelek,
akkor vettelek észre, szóltam:
„Mi nem vagyunk ilyenek.”

Elhúztalak a tömegből és
szorosan fogtam kezed:
„Elmondjuk a méheknek!” –
ígértem, menekültem veled.

Emlékszem hegyekre, erdőre,
miközben végig vittelek,
a városra; ahogy visszanéztünk.
Remegtél és én most is reszketek.

Ekkor tudatosult: te lány vagy
és gyermek; és sírva kérdezted,
amikor a kaptárokhoz értünk:
„Apa, mit mondunk el a méheknek?”

Megálltam. Hiszen nem vagyok az apád
és te sem vagy már gyerek.
Ébredj és kérlek, emlékezz arra,
hogy mit mondunk el a méheknek?

 

Nagyapáim bennem

Utolsó augusztusi délutánon
visszacseng délutáni álmom:
mindkét nagyapám ismerem
és ők is ismernek engem.

Közvetlen közelségük éreztem;
ébredt a kastélylakó báró,
és ugyanakkor csendben
mozdult a jó polgár zsidó.

Nem állt már köztünk semmi,
sem sors, sem történelem.
Láttam őket mosolyogni,
ahogy szétnéztek bennem.

Mintha egyikük nem Auschwitzban
és a másikuk meg nem a gulágon,
hanem valamiért valahogyan
itt hárman lennénk mi egyben.

 

A gomba dala

Az állatoknak nem
vagyok eléggé állat.
A növényeknek nem
vagyok eléggé növény.

Emelem kalapom!
Üdv, rossz ítéletek
és ostoba téveszmék:
spóráimat szórja a szél.