„Ez egy nagyon ősi műfaj”

Forgách Andrással beszélget Várnai Pál

– Mint pályakezdő, több színházban működött dramaturgként. Hogyan lett végül drámaíró?
– Korábban egyáltalán nem érdekelt a színház. De az egyetem után Ruszt József meghívott Kecskemétre dramaturgnak, és ott ismerkedtem meg ezzel a műfajjal, az ő rendezései során. Ott írtam első darabomat is, a Játékost, melyet csak jóval később mutatott be a Katona József Színház. Azért kezdtem fordítani és színdarabokat írni, mert a dramaturg helyzetét mindig tarthatatlannak gondoltam. Amikor Rusztot 1978-ban kinevezték a Népszínházba művészeti vezetőnek, magával hozott dramaturgnak. Aztán átkeveredtem a Nemzeti Színházba. Mióta 1984-ben eljöttem onnan, szabadúszó vagyok.

– Beszélgetésünk apropója az, hogy nemrég megjelent nagy ívű családregénye, a Zehuze. Megkérném, mondjon pár szót családjáról. Önök hárman vannak testvérek, mindnyájan művészek. Regényéből azt is megtudhatjuk, hogy nagyapja ismert író, műfordító volt. Ámosz Oz Szeretetről, sötétségről cím  önéletrajzi regényében is megdöbbentett, hogy micsoda intellektusok jöttek össze és vergődtek már a háború előtti Palesztinában, az ottani otthontalanságban.

– Testvéreim közül Péter és Zsuzsa valóban művészettel, azaz önkifejezéssel foglalkoznak, de negyedik testvérem, Vera, orvos. Egyébként dédapám grafikusművész volt. Igaz, rengeteg grafikus, zenész, író verődött össze a két háború közötti Palesztinában, hatalmas zsibvására volt a tehetségeknek, ilyen sűrűségben akkor a világon nem volt ehhez hasonló.

– Már a dédszülei kivándoroltak?
– Nagyanyám a szüleivel vándorolt ki az akkori brit mandátum területére, ahova csak korlátozott számban adtak passzusokat. Így nagyapám és nagyanyám külön-külön mentek ki, 1921- ben. Érdemes megemlíteni azt, hogy az én családomban a két háború között volt egy visszafelé menekülés is. Ők a legrosszabb időben, 1936–38 táján jöttek vissza Horthy Magyarországára. Nem találták ott a helyüket. Én azt hittem, hogy ez az oda-vissza vándorlás csak az én családomra volt jellemző, pedig ez a jelenség meglehetősen tipikus volt. Utána kezdődik a levelezés: mindkét fél arról akarja meggyőzni a másikat, sikertelenül, hogy jöjjön utána. Vagy éppenséggel lebeszélni erről.

– Beszéljünk előbb talán Aki nincs című, 1999-ben megjelent regényéről. Valahol azt nyilatkozta, hogy ez valamiképpen a Zehuze előfutára volt. Mennyiben szól ez az aforisztikus, buddhista szellemiségű regény a családjáról?
– Mindenképpen előzménye. Akkori szellemi állapotom megjelenítésére nagyon alkalmas volt ez a zen-buddhista forma, de mintául haszid szövegeket is tudatosan használtam, a mesterekről szóló példabeszédek így kettősen működnek. Azonkívül itt már megjelennek autobiografikus mozzanatok is, amelyek egy kínai vagy ázsiai történetbe olvadnak be, s egy kínai bölcs életén keresztül ábrázolok egy közép-európai, illetve magyar zsidó sorsot. Vannak benne tel-avivi történetek is, de a regény szerkezete apokrif, bibliai. Öt könyvből áll, mindegyik kilencvenkilenc történetet tartalmaz. Ennek a könyvnek az írása közben kezdett fölsejleni bennem, hogy hogyan tudnám megírni a saját történetemet egy másik, fiktív történeten keresztül. Határozott célom volt, hogy aki mindkét könyvet elolvassa, az érezze a kettő közötti összefüggést.

– Nemrég jelent meg egy írása a levélregény műfajáról, ahol használja a „dokumentumnak álcázott” kifejezést.
– Igen, mert az olvasó a levélregényt mindig valóságosnak fogja fel, s erre az író rá is játszik. A fikció és a dokumentalitás ide-oda oszcillál, s az írónak ezáltal sokkal nagyobb szabadsága van. Ez egy nagyon ősi műfaj.

– Mikor kerültek elő a Zehuzében felhasznált levelek? S hogyan alakultak át regénnyé?
– Tudtam róluk, hiszen gyerekkoromban láttam érkezni a légipostai borítékokat. Szüleim halála után, egy költözés közben derült ki, hogy vagy háromszáz levél megmaradt. Tíz évvel anyám halála után sorba rendeztem a leveleket, és egy ültő helyemben, egy hét alatt végigolvastam őket. S akkor megpillantottam egy lehetséges regény körvonalait, amelynek az egyik alappillére az, hogy a levelezés egyirányú, mert válaszok nincsenek. Megírni a regényt pokoli nehéz volt. Az első részt 1999-ben publikáltam az ÉS karácsonyi számában. Később kiderült, hogy a feladat jóval nehezebb annál, mint gondoltam. Valósággal újból föl kellett találnom a hangot, amelyet a nagyanyámnak kölcsönzök.

– Találkoztam olyan véleménnyel is, hogy a regény túl hosszúra sikeredett. Szerintem kellett ez a terjedelem egy közel harminc évnyi időszak megjelenítéséhez. A Zehuze egy tudatfolyam, amelyben a nagymama egy lélegzettel ír világpolitikáról és a Magyarországra visszatért család életének legintimebb részleteiről, és ez gyakran, s gondolom, szándékosan, groteszk. Hogy csak egy példát említsek: „a nagyhatalmak nem tudnak egymással megegyezni csukamájolajból sosem elég, ez rendben tartja a gyerekeket”.
– Hozzátenném, hogy ezt én írtam. Az első két évben nagyanyám csak angol nyelven írt, és nagyon keveset. Ha nem is mindig ennyire poentírozottan, de a levelekben valóban együtt volt a magánélet a világpolitikával és a kommunizmussal. A nagyon személyesnek és a nagypolitikának az egymás mellé rendelése meglehetősen női dolog. Mondhatni, hogy a magam Bovarynéját próbáltam megírni. A történelmet női szempontból akartam láttatni, szembehelyezve azt nagyapám intellektuális fölényével, amely mégis kevésbé érzékeny arra, ami egészében történik a világban.

– De mintha a nagyapa politikailag kevésbé lenne elfogult. Hiszen ott volt az a tragikomikus eset, amikor nagyszüleit díszvendégként fogadják Moszkvában, majd miután a nagyapa óvatlanul kizarándokol Peredelkinóba, Paszternák sírjához (ahhoz a Paszternákhoz egyébként, akit a nagymama „gonoszként” jellemez), egyik percről a másikra durván kitessékelik őket az országból. Érdekes módon, hitüket még ettől sem vesztik el.
– A hit tekintetében a nagymama sokkal ortodoxabb volt, ám sohasem titkolta el a véleményét semmiről, mindig mindent kimondott. Ugyanazzal a lélegzettel leplezte le azt, amiben nagyon hitt. A művelt nagyapa viszont történelmi dimenziókban látta a dolgokat, de mivel nem érdekelték a magánélet kis történései, rálátása is szűkösebb volt, mint a nagymamáé.

– Hihetetlen, hogy a nagymamának mi mindenről volt véleménye. Mindenkit kioszt. Churchillt, De Gaulle-t, Howard Fastot, Déryt. A regény állandó visszatérője mégis a nosztalgia, az elvágyódás, az otthontalanság, s ez gyakran ideológiai köntösben jelenik meg. „Sokkal jobb lesz mindkettőtöknek a Népi Demokráciában”, „milyen jó nektek, hogy nem kell politikával foglalkoznotok” (milyen igaza volt!), „becsüld meg, amit a népi demokráciától kapsz”, „olvastam Révai szép beszédét a sematizmusról”. Mint emigráns én is megtapasztaltam, hogy milyen is ez az óhazához való görcsös ragaszkodás, szellemi kötődés, a hazulról tájékozódás. A nagyszülőkre rárakódott még egy réteg, az ideológiai máz, a kommunista párt befolyása. Ám ha mégoly rózsaszínűnek látták is a magyar helyzetet, időnként óhatatlanul kételyek is felmerültek. „A kommunista meggyőződés önmagában nem tesz boldoggá.”
– Ehhez az is hozzátartozik, hogy Izraelben kommunistának lenni páriahelyzetet jelentett. S ebből azért sem tudtak kitérni, mert volt ennek egy romantikus utóíze, hogy ők most a bolsevista hagyomány folytatói. Ez is megakadályozta őket abban, hogy tisztán lássák a Szovjetunió diabolikus politikáját. De a nyugati hatalmak közel-keleti politikája sem különbözött annyira a szovjetétől. Bonyolultabb kérdés, hogy Izrael mint nemzetállam létezése miért volt számukra probléma, s mégis miért fogadták azt el százszázalékosan. Éppen a lányával vitatkozik a nagymama, hogy ne gyűlöld azokat, akik itt vannak, itt ugyanolyan emberek élnek, mint nálatok, akik ugyanúgy élni és szeretni akarnak. S ezzel együtt átkozza Ben Guriont és a mindenkori hatalmon levőket. Hadd tegyem még hozzá, hogy mivel nálunk most nemcsak zsidózás folyik, hanem kommunistázás és fasisztázás is, ez egy komoly probléma. A kommunista jelzőt ezért én a lehető leginkább előítélet-mentesen használom. Egyszer egy magyar követségi fogadáson a nagymama azt kiabálta, hogy „éljen Rákosi, éljen Sztálin”. Majd látva, hogy mindenki úgy néz rá, mint egy hülyére, elbizonytalanodott, s rájött, hogy talán túllihegte a dolgot. A világnézet, a pártorientáció vállalása nem különbözik a zsidóság vállalásától. Egy ízben ironikusan mondja a lányának, hogy „mi már a zsidókhoz asszimilálódtunk”, nem akarunk még egyszer a magyarokhoz asszimilálódni, ezért nem megyünk vissza.

– A nagymama gyakran kitér az izraeli zsidó–arab viszonyra is, és a véleménye nem különbözik a nyugati baloldal, vagy a mindenkori szélsőjobb hozzáállásától. Meg hát ôk Izraelben, kommunistaként, ellenzékben voltak. 

– Totális ellenzékben. Ők egy kétnemzetiségű államot akartak. A mai Izraelben egy elég nagy létszámú arab kisebbség él. A kétnemzetiségű állam lehetetlen, és korábban is az lehetett, erre a könyv írása közben jöttem rá. Amiből nem következik az, hogy a bármely oldalról jövő, államilag szubvencionált kegyetlenséget nem kellene feltárni. Az Izraeli Kommunista Párt sajnos támogatta az akkori Szovjetunió rendkívül ostoba, merev és antiszemitizmussal átitatott politikáját. A mára már teljesen elarabosodott párt a világpolitikában talán azért jelentéktelenedett el annyira, mert nem képviselt egy nyitott, pragmatikus elképzelést. Valószínű, hogy nem is tehette egy olyan önvédelemre és harcra berendezkedett államban, amely fundamentalista országokkal van körülvéve. Éppen ezért válhatott az izraeli társadalom jelentős része fundamentalista alapállásúvá: éles kontrasztokban látja a világot, nincs átmenet, minden élet vagy halál kérdése.

– A szülei miért jöttek vissza Magyarországra?
– Főleg apám akart jönni. Ő Szatmárnémetiben született, s nem találta ott a helyét. Kamaszkora óta baloldali volt, és sosem rokonszenvezett a cionistákkal. Anyám pedig szívesen jött vele. Elég sok magyar visszajött még Izrael kikiáltása előtt, egyfajta idealizmusból. Ez persze önáltatás volt, hiszen itthon lényegében sokkal rosszabb helyzetbe kerültek.

– Mennyire fogta fel ezt a nagymama?
– Érzékelte, mert mindent nekik kellett onnan küldeni. Másrészt, 1956- ban töltött pár hónapot Budapesten, és ezalatt a személyes tapasztalatát összevethette korábbi elképzelésével, és lesújtó volt az eredmény. Vitába is keveredik az itt élő dogmatikus vejével. Szóval a nagymama nemcsak a szívének, hanem a szemének is hitt. Amikor azonban visszatért Izraelbe, újból átvette a kommunista sajtó retorikáját, és visszatért eredeti levélírói hangjához. A kommunista meggyőződés a zsidóknál sokszor a mély vallási meggyőződés helyébe lépett.

– Gondolom, a magyar olvasó kevés ilyen, a két világot összevető könyvvel találkozhatott. Nem beszéltünk még arról, hogy mennyire élt szüleiben a honvágy Izrael után?
– Apámban ilyen nosztalgia egyáltalán nem volt az ötvenes-hatvanas évek Romániája iránt. Anyámban viszont élt egy hatalmas zsigeri, fizikai nosztalgia, hiszen egész szervezete az ottani illatokból, ízekből, látványokból állt. Ráadásul kezdte felejteni az anyanyelvét is, és magyarul sem tanult meg rendesen. Ez volt az egyik legnagyobb fájdalma.

– A nagymama egyik levelében az áll, hogy „attól vagyok boldog, ha a pesti képeket nézegetem”, egy másikban pedig, „látom, hogy a gyermekek szépen növekednek”. Mennyire követte gyermekei, unokái életét! Férjéről, a nagypapáról pedig: „Apusnak két hazája van.” Amellett, hogy a Zehuze, Belinszkij után szabadon, egy korszak enciklopédiája, a regény vezérfonala ez az otthontalanság, az elvágyódás, mindkét részről.
– A gyerekek – tehát a szüleim – soha nem tudtak visszailleszkedni, mivel még a párton belül is zsidóként kezelték őket. Ráadásuk bűnükként rótták fel nekik az izraeli rokonokat! Ilyen helyzetben hihetetlenül megnő annak az értéke, ami a világ túlfelén történik, legyen az bármilyen jelentéktelen is. Mindkét fél elszakadt a családjától, a szomszédjaitól, elvtársaitól: ez volt a pária lét. Ennek a tükörhelyzetnek az észlelése lett ennek a regénynek az ihletője.

– Van egy olyasféle mondat is az egyik levélben, hogy miképpen fér össze apusban Mahler, Thomas Mann, Svejk, a Békevilágtanács és a Das Kapital? Nagyon összetett személyiség lehetett a nagyapa.
– Ez egy autobiografikus mondat is. Henrik, azaz a nagyapa figurájához felhasználtam a saját problémáimat is, hiszen Henrik a regényben cigány nagymamájának az életét szeretné megírni. Még Rákosi emlékiratait is elolvastam, hogy nagyapám adai gyermekkorának részleteit el tudjam képzelni. A 19. és 20. század asszimilálódott európai zsidósága hihetetlenül nagy dolgokat produkált, és ez a szellemi hagyomány a fasizmussal és a kommunizmussal, majd Izrael megalakulásával valamennyire megtört. Az európai zsidóságnak ez a csúcsteljesítménye a regényben a nagyapában inkarnálódott.

– Érdekes és jellegzetes a nagymama nyelvhasználata is. „High time”, meg „up and down”, meg „jákiráti” (drágám) és hát a legkülénfélébb zsargonok kevert nyelve. Óriási nyelvi teljesítmény a levelek összegzője számára.
– A húszas években Palesztina angol mandátum volt, és a hivatalos nyelv az angol volt. A nagymama, még fiatalon, úgymond a Monarchia irodalmi, újságírói, hétköznapi nyelvét vitte magával, s ezt a nyelvet használta. Ehhez kapcsolódott a kint élő magyarok zsargonja, valamint a jiddis és a frissen megtanult héber. A háború után egyre több magyar irodalom jutott el hozzá, és ezért felfrissült a magyartudása. Én megpróbáltam ebből a nyelvi színességből, sokféleségből egy összefüggő nyelvet teremteni.

– Hány évig dolgozott a regényen?
– Nagyjából nyolc-tíz évig, kisebb megszakításokkal.

– A könyv címe Zehuze, nagyjából annyit jelent, hogy ez van, ilyen az élet. Egy ismerősömtől hallottam, hogy C´est la zsizny.
– Ez jó. Ebben benne van az a kettősség, amiben éltünk.