„Éreztem, mintha valaki vezette volna a kezemet”

Günter Demnig német képzőművész a furgonjával különböző helyszínekre siet, hogy botlatóköveket helyezzen el áldozatok emlékére; az emlékezők várják. Lelkes, vidám, nemzetközi önkéntes csoport érkezik a német evangélikus egyház szervezésében, hogy elmélyedjen a magyar zsidó múltban és gondozza a Kozma utcai temetőben a munkaszolgálatos sírokat, azaz láthatóvá tegye rajtuk a neveket. A Kövek c. két szálon futó, szokatlan nézőpontú dokumentumfilm rendezőjével, Dobray Györggyel beszélgettem.

 A személyes érintettségnél nincs erősebb motiváció. Ezt a folyamatot katalizálta, hogy hallottál a Klubrádióban egy interjút. De az érzés, hogy ezzel a témával foglalkozni kellene, már rég ott élhetett Benned. Persze, segítőkre is szükséged volt.

Igen, így történt. Miután apámat másfél éves korom után nem láttam, egyáltalán nem emlékszem rá. Akkor vitték el munkaszolgálatra. Később valamilyen értesítést kaptunk, hogy már nem fog visszatérni. 44-ben történhetett. Ez egész életemben bennem volt, úgy, hogy soha nem kérdeztem ezt anyámtól és ő soha nem mondta, nyilván nem véletlen, és volt is némi bűntudatom jóval azután, hogy anyám meghalt, hogy nem kérdeztem. Ebben a filmben derül ki számomra, hogy ezzel nem voltam egyedül, hanem nagyon sok sorstársam volt, aki valamiért nem kérdezte, a körülöttük lévők meg nem mondták el. Az emberben volt egy gát, hogy nem akart erről beszélni, mert egy fájdalmas sebet nem tépünk fel. Volt az a pillanat, amikor meghallottam a Klubrádióban a riportot Braun Verával (Berlinben élő gyermekorvos) a német nemzetközi önkéntes csoportról, akik zsidó sírokat hoznak rendbe. Vera nagyon sokat segített abban hogy ez a csapat a rendelkezésemre álljon. Ők a német evangélikus egyház keretében működnek, már máskor és máshol is tettek hasonlót, de ez számomra csak akkor derült ki, amikor forgattunk. Vera révén kerültem kapcsolatba Günter Demnig német szobrászal, aki nagyon sok botlatókövet tett le a világ minden táján. Mindent, amit Németországban kellett intézni, levelezni, szervezni; Vera menedzselt. Ő már csinált ilyet egy másik csoporttal, ismerték őt. Július 8-án ő is itt lesz, amikor kezdik vetíteni a filmet.

Itthon én szerveztem, a MAZSIKE segített. A forgatást az EMIH és a Szerencsejáték Zrt. finanszírozta, mert pont nem volt semmiféle pályázat, de jobb, ha megpróbálok így filmet forgatni, legalább a magam ura vagyok minden szempontból. Sikerült az időpontokat összeegyeztetni. Idejött a csoport nyáron két hétre. A fiam (Dobray Máté), aki akkor egy éve végezte el az operatőr mastert és előtte két-három filmet vele csináltam, nem ért rá, és egy régi ismerős szólt, hogy van egy rokona és tudnék e neki operatőr munkát. Találkoztunk Kotsis Gergellyel. Fantasztikusan jól tudtunk együtt dolgozni: mi ketten csináltuk a film részét, a Vera meg minden másban segített. Fordított, levelezett és ha balhé volt, elsimította. Éreztem, hogy ezt a filmet meg kell csinálnom, minden összejött és óriási stáb nélkül, ketten forgattuk le a filmet a Gergővel, és ugyanez volt a vágásnál.

Az önkéntesek 2019 nyarán jöttek, és utána nem sokkal Günter, akivel végigjártuk a vidéki helyszíneket, ahol botlatóköveket rakott le. Vera egyik rokona emlékére is raktak le egyet, sőt, volt egy beszámolója egy auschwitzi túlélővel, így kapcsolódott a két dolog egymáshoz, ahogy a filmben is azt valósítom meg, hogy két szálon fusson. És ez a két szál jól erősítette egymást, ugyanarról szólt, de mégsem, mert az egyik a múltban történt, a másik szál az önkéntes csapat. Volt köztük egy-két idős és középkorú is. De főleg fiatalok voltak. Számomra az is döbbenetes volt, amit igyekeztem hangsúlyozni, hogy ők egyáltalán nem úgy álltak hozzá, hogy ez a téma borzasztó és ezeket az érzéseket próbálták volna meg felnagyítani, hanem élték az életüket, jópofa szövegeik voltak, olyanok voltak, amilyennek a fiataloknak lenniük kell, holott, mint kiderült, nem ez volt az első ilyen munkájuk, amellett, hogy készültek az egyetemre, az életre, de ők ezt természetesnek vették, ami szimpatikus volt. Ez az, ami a filmben egy olyan vonalat visz, ami megkülönbözteti azoktól a holokauszt filmektől, ahol a tényleges borzalom van megmutatva. Itt továbblépünk ezen és nem véletlen, hogy a film végére tettem azt a kislányt, aki megsimogatja ezeket a köveket, mert a jövő az, hogy emlékezni kell, de tovább kell élni.

Az önkéntes csapatra jellemző számos ritka és értékes emberi tulajdonság, mint pl. az önzetlen segíteni akarás, és ezt hangoltad össze Günter Demnig művészi megszállottságával, aki több mint harminc éve dolgozik a művészeti projektjén.

Az életét építette erre, arról nem beszélve, hogy már 71 éves volt és az ütve fúrótól kezdve kalapál és mindent csinál. Ő úgy érzi, hogy ezt így kell. Beleadja ezt az energiát. Azt a szellemi dolgot is, hogy ő ezeket kitalálta, megtervezi, bár nem ő csinálja meg fizikailag a köveket.

A nyilvános botlatókő avatásoknál az emlékezőket rá lehetett venni, hogy benne legyenek a filmben?

Persze. Egy ilyen filmet az ember nem szeret előkészíteni, én úgy szeretek egy dokumentumfilmet csinálni, hogy szinte előttem születik meg minden. Néha, mikor odamentünk Günterrel, nem is tudtuk, hogy kik lesznek ott. Soha egy rossz hang nem hangzott el sehol. Mindig voltak rokonok, akik olyan egyedi módon tudták elmondani azt, amit se előtte, se utána, mert ez egy apropó volt és nem az volt, hogy a megilletődéstől nem tudtak beszélni, hanem vagy elérzékenyülve vagy kicsit távolságtartóan, de olyan dolgokat mondtak el az áldozat haláláról, meggyilkolásáról, hogy az ember ledöbbent. Mindegyik hiteles volt, akárhogy mondták el, nem merült fel az, hogy ez most sok, hanem szép volt. Számomra ez a film döbbenetes volt, annyira éreztem, mintha valaki vezette volna a kezemet, pontosan tudtam, hogy mit akarok csinálni, mi az, ami fontos, ugyanígy a vágásnál is.

Az is érezhető a filmben, hogy egy szimbólumrendszert jelentenek a kövek, mint botlatókövek és sírkövek és rajtuk a nevek; hogy ezáltal az áldozatokat visszahozzuk az életbe.

Igen, amit szépen el is mond Günter: „Ha a nevét elfelejtik, elfelejtik az embert is” idézve a talmudi mondást. Ő elmondja a filmben a történetét, hogy hogyan született meg benne a botlatókövek ötlete és hogy a nácik a népirtást a romákon kezdték.

A következő filmem a roma holokausztról fog szólni. Balettben kifejezett film lesz. Balettnövendékek fognak egy bizonyos szövegre és zenére mozogni. Lesz egy vagy két roma balett-táncos. Még változhat, hogy mennyire fogom őket kibontani. Ezen dolgozom, de még nem forgatok. A pénzt gyűjtöm, megint nem írtak ki pályázatot. Megpróbálom, hogy legalább annyi pénz legyen, hogy tudjak forgatni. Ezt ősszel szeretném folytatni.

Az önkéntes nemzetközi csoporttal kapcsolatban voltak várakozásaid, hogy kik lesznek a résztvevők? Szerettél volna magyarokat is látni köztük?

Volt egy prekoncepcióm, hogy milyen érdekes lenne, pl. jön egy magyar, akinek az ősei áldozatok voltak, és egy német, aki tettesek leszármazottja. Hála istennek, ebből nem lett semmi, nem volt szükséges. Furcsa módon, amikor bemutatkoztak, hogy kik ők, honnan jöttek – főleg németek voltak, de volt spanyol, amerikai-magyar is – az első hölgy elmondta, hogy a felmenői részt vettek a náci bűnökben. Egy másik lány meg elmesélte, hogy a nagyszülei magyar zsidók és áldozatok voltak. Megint egy olyan véletlen, amiről fogalmam sem volt. A MAZSIKE igyekezett szervezni egy-két embert, hogy magyarok is legyenek, de nem jelentkeztek.

Nem arról volt szó, hogy zsidók vagy zsidó felmenőkkel rendelkezők érkeztek, a többség nem volt az és ez a szép az egészben. Ők azért voltak itt, mert felvállalták ezt a munkát, a sírgondozást. Arról nem beszélve, hogy az evangélikus egyház szervezte az egészet. Budapesten az evangélikus kollégiumban laktak két hétig.

Édesapád emlékére nem csináltattál botlatókövet?

Nem, és sokan kérdezték már riportban is, hogy miért nem kezdtem el kutatni, hogy volt. Mondtam, hogy nem akarok kutatni és úgy érzem, hogy ezzel nem jutnék előbbre, sőt, rosszabb lenne. Van egy barátom, Norvégiában él, őt kértem meg, segített, kutatott, hogy apámról találjunk valami hivatalos papírt, hogyan halt meg. A klubrádióban volt egy műsor Kun Zsuzsával, ahol azt feleltem, hogy én ezt a filmet csináltam meg inkább. Nem vagyok olyan, hogy elkezdjek kutatni, hogy mi volt. Sajnos ez volt, nem tudom, hogy ezzel mennyivel lenne jobb bárkinek is.

Milyen terjedelmű felvételből készült a film?

Tizenvalahány óra felvétel volt. Németországban is forgattunk. Günternek van egy munkatársa, aki a köveket készíti, van egy listája a nevekkel: ez úgy történik, hogy emberek jelentkeznek, ez egy kis műhely, ahol dolgozik. Együtt kezdték, most ő végzi ezt és látható a film elején egy montázs, ahol kalapálják a betűket, a kő szétmegy stb. Ez egy külön film lehetne, de ennyi fért ebből.

Az ember vágásnál kitalál egy szerkezetet magának; papíron megnézi, hogyan épül az egész, ami sokszor felborul, annak megfelelően lehet vágni. Nem szeretem a nyúlós dolgokat, annyira adta magát, hogy legyen egy kimenetele, hogy ez így jó, ha 84 perc, akkor annyi. Csomó dolog valamilyen szempont szerint bekerül, vagy nem. A lényeg, hogy kerek legyen a film, ne legyen se rövid, se hosszú vagy unalmas, szóljon valamiről.

Kövek előzetes (12)

(magyar dokumentumfilm, 2020, 83 perc)A budapesti ZsiFi programjában mutatkozott be.Budapesten kéthetes tábort szerveznek különféle hátterű európai fi…

Július 8-án lesz a film bemutatója. Milyen fogadtatásra számítasz?

A pandémia miatt sokan nem járnak moziba. Ez nem egy közönségfilm, nem ez az igazi terepe. Nem is gondoltam, hogy moziban fog menni, de a Cirko Gejzír fél pillanat alatt felvállalta. Az MTV-n már a holokauszt évfordulóján leadták. Nyilván az a jó, ha több fórumon látható. A közszolgálati csatornák fogják játszani. Nagyon örülök, hogy megcsináltam a filmet és nagyon jó visszhangja is volt. Nem tudom, mi lesz a sorsa, utóélete.

Az interjú a Cirko Gejzír mozival együttműködésben készült. (x)