Sipos András: Zsidónegyed a régi Budapesten?

1936-ban lebontották a Károly körút és a Király utca sarkán terpeszkedő hatalmas kétemeletes, immár igen elhanyagolt állapotba jutott épületmonstrumot, az Orczy-házat, hogy a Belső­­-Erzsébetvárost átszelő tervezett „sugárút” kapujának szánt „Madách-házak” kerüljenek a helyére. Ekkor a zsidóság Pestre való betelepülésének legfontosabb emlékhelye tűnt el.

Mivel az 1780-as évekig zsidók nem lakhattak sem Pesten, sem Budán, itt – pl. Bécstől vagy Prágától eltérően – nem létezett olyan zárt, a környezettől egyértelműen elkülönített zsidó városrész, gettó, amely a későbbiekben a modern város zsidónegyedének magja lehetett volna. Óbudán viszont a 18. században az ország egyik legnagyobb és legmódosabb zsidó közössége alakult ki, annak köszönhetően, hogy a mezőváros földesurai, a Zichy grófok támogatták megtelepedésüket és kereskedelmi tevékenységüket. Innen tudtak bekapcsolódni a közeli Buda és Pest gazdasági életébe. Amikor II. József rendelkezései megnyitották számukra a szabad királyi városokat is, Buda vonzása már nem vetekedhetett az ország gazdasági és kulturális centrumává váló Pesttel. A szabad lakhelyválasztásukat lehetővé tevő 1840. évi törvény életbe léptéig a pesti tanács és a céhes polgárság minden eszközzel akadályozni igyekezett a beköltözést. 1840-ig a pesti zsidóság így túlnyomórészt – mai kifejezéssel élve – illegális bevándorlás útján gyarapodott.

A megkapaszkodáshoz, a városi hatóságok vegzatúráival szemben, komoly segítséget jelentett a központi hatalom és egyes főnemesi családok támogatása. A báró Orczy család jó érzékkel építette ki bérházkomplexumát (melynek méreteit a régi Pesten csak a vele szemben álló Károly-kaszárnya múlta felül) azon a ponton, amely a legideálisabb volt a bérelhető lakást és üzlethelyiséget kereső zsidók számára. 1789 óta a mai Erzsébet tér helyén volt a város új vásártere, és ennek tőszomszédságában, a mai Deák tér és Madách tér közötti területen alakult ki a zsidók piaca. S nem utolsó sorban innen nyílt a Király utca, a majorok, kertek, szőlők övezetéből fokozatosan bérházakkal benépesített városi tájjá váló külváros, a későbbi VI. és VII. kerületet is magában foglaló Terézváros főtengelye.

Ez a gyorsan átalakuló, különösen az 1838. évi árvíz előtt rendezetlenül beépülő, nehezen ellenőrizhető külváros kínálkozott leginkább a Belvárosból és az attól északra kiépülő elegáns új városrészből, a Lipótvárosból kiszoruló mindenféle rendű-rangú bevándorlók letelepedésére. Évtizedekig a Judehofnak is nevezett Orczy-ház volt a pesti zsidóság központja. Itt kaptak helyet a különböző rítusú zsinagógák, itt nyílt az első zsidó iskola, kávéháza volt az üzletkötések színhelye. Már csak vallási és közösségi tereik összpontosulása is arra indította a zsidókat, hogy ne nagyon költözzenek el az Orczy-ház tágabb környékéről. 1846-ban közel háromnegyed részük még mindig a Terézvárosban élt, közel negyedrészük, főként befutott vagyonos képviselőik, már a Lipótvárosban.

Térfoglalás, térteremtés

A 18. század végéig szinte homogén katolikus lakosságú városban a reformátusok és evangélikusok is a zsidósággal közel egy időben – ha nem is hozzájuk hasonló mértékben – kezdtek teret foglalni, s főtemplomaik a 19. század elején a lebontott városfal közelében, azon kívül épültek meg. A Dohány utcai (1859) majd a Rumbach Sebestyén utcai (1872) zsinagógák – miközben a hagyományos zsidó városrészen belül kaptak helyet – egyben ezek sorába is beilleszkedtek. Impozáns, templomszerű megjelenésükkel azt is kifejezésre juttatták, hogy a zsidóság végképp ki kíván lépni a gettószerű létből, és városi térben is a többiekkel egyenrangú felekezetként óhajt megjelenni.

Ez azonban a zsidóság rohamos számszerű gyarapodása és erőteljes asszimilációja mellett is aránylag lassan vezetett a térbeli szegregáció oldódásához. Ha egy pillantást vetünk arra a kartogramra, amelyen a századvég kiváló statisztikusa, Kőrösi József ábrázolta az akkor már százezer főt meghaladó izraelita vallású népesség lakhelyeinek eloszlását 1891-ben, még ekkor is szembetűnő az Orczy-háztól, mint központtól mintegy legyező alakban kifelé terjeszkedő  kép. A Király utca belső szakasza mentén, az Andrássy út ­– Székely Mihály utca – Kisdiófa utca – Dob utca – Károly körút által határolt területen élők kb. háromnegyede zsidó, de a VI–VII. kerületben a Nagymező és az Akácfa utca vonalán belül mindenütt többséget alkottak, éppúgy, mint a Teréz körút mentén és innen kifelé az Izabella utcáig, valamint a belső-Lipótvárosnak a Terézvárossal érintkező északi részén. E nagyjából egybefüggő területtől elkülönülve két jelentősebb „zsidónegyedet” találunk: Óbudán a Lajos utca környékén a hajdan kiemelkedő jelentőségű óbudai zsidó közösség továbbélése folytán, valamint Józsefvárosban, az Újvásár (Köztársaság) és a Teleki tér környezetében.

1920-ban az akkor már 213 ezer főnyi zsidóság több mint fele a VI–VII. kerületben, zömmel ezek belső részein élt. A Nagykörúton belül az Andrássyút és a Wesselényi utca közötti sávban 60% körüli a zsidók aránya, kifelé a Szív utca ­– Rottenbiller utca vonaláig 45–50%, a VII. kerületben a Városliget – Aréna út vonaláig 40%. (Mindezek az adatok nem tartalmazzák a zsidó származású, de keresztény vallású lakosokat.) A 30 évvel korábbi állapothoz képest jól érzékelhetően csökkent az elkülönülés mértéke, a város számos olyan pontján telepedtek meg zsidók figyelemre méltó számban, melyeket azelőtt elkerültek. De a zsidóság ekkor is kitűnt a felekezetek közül erősen tömbszerű elhelyezkedésével. S az akkori állapot mind létszám, mind térbeli terjeszkedés szempontjából a csúcsot jelentette. Az izraelita felekezet létszáma 1941-re 184 ezerre csökkent, amiben a zsidóság természetes szaporulatának megszűnése (természetes fogyásba történt átfordulása) mellett, az antiszemitizmus erősödésével és intézményesülésével, mind nagyobb szerepet játszott az elvándorlás és a kikeresztelkedés. Ezzel összefüggésben a korábbi terjeszkedést egyfajta „összehúzódási” tendencia váltotta fel. A két világháború között épült új, modern bérházas lakónegyedek is a felekezeti szegregáció erősödése irányában hatottak: míg Újlipótváros nagy számban tömörítette a zsidó magántisztviselő és értelmiségi réteget, addig Lágymányos a keresztény középosztály exkluzív lakónegyedévé vált.

Terézváros, Erzsébetváros

A budapesti zsidóság túlnyomó többsége tehát Pest belterületének egy többé-kevésbé összefüggő részén lakott, de ez jóval túlnyúlt a Belső-Erzsébetvároson és Terézváros hozzá csatlakozó sávján. A zsidóság nagyfokú szociális és kulturális tagoltságának megfelelően helyezkedett el ebben az övezetben. A magántisztviselők aránya a Lipótvárosban volt a legmagasabb, ahol a nagybankok, nagyvállalatok központjai és a gazdaságirányítás legfontosabb intézményei helyezkedtek el. Főként itt tömörültek a szabadpályás értelmiség befutott, vagyonos képviselői is. A gazdasági élet csúcselitjéhez tartozók viszont legjellemzőbben az Andrássy út külső szakaszát övező villanegyedben éltek.

Teréz- és Erzsébetváros Nagykörúton belüli része elsősorban a kispolgárság világa volt. A terület igen rossz minőségű lakásállománya ellenére, a munkássághoz tartozó főbérlők aránya 1930-ban a terézvárosi részen alig ötödrészt, az erzsébetvárosi részen negyedrészt tett ki.

„Megszakítás nélkül következett egyik boltajtó a másik után, mindegyikben más portékát árultak, csak a boltosok voltak egyformák, akik ernyős puha sapkáikban itt jöttek a világra, és itt öregedtek meg. És az omnibusz úgy haladt ebben a zűrzavaros, látszólag fejveszett utcában, mintha nem is törődne az emberekkel, akik keresztül-kasul mászkáltak az úton, átbeszélgettek egyik oldalról a másikra, terheket, cipeltek, kocsikat igazgattak, gyerekeket vezettek, serénykedtek, mintha ez a nap volna az utolsó, amikor a Király utcában vásárolnak” – szól Krúdy Gyula látomása a negyed „főutcájáról” Boldogult úrfikoromban című regényében.

Nemcsak a kereskedő népesség volt erősen felülreprezentált ebben a városrészben, de közel hasonló mértékben az ipari foglalkozásúak is. Főként a lakossági szükségletekre termelő kisipar és szolgáltatóipar képviselői összpontosultak itt. S itt volt a vendéglátóipar, benne a sajátos pesti kávéházi kultúra egyik központja, ebben a közegben találtak hátteret a nagyvárosi tömegkultúra és szórakozás új formái. A századfordulón az Erzsébet körút mentén alakult ki Budapest modern sajtónegyede.

Budapesten az egyértelműen zsidó többségű városrészek, a zsidó szakrális és kulturális helyek kivételes sűrűsödési pontjai sem valamiféle zárt, befelé forduló zsidó élet, hanem a másokkal való keveredés és intenzív együttélés színterei voltak. Ismeretes, hogy a vészkorszakban sem volt magától értetődő logikus döntés a „zsidó” és „keresztény” élettér teljes elkülönítését célul kitűző hatalom számára, hogy itt gettót létesítsen. Az elkülönítést 1944 júniusában, a fővárosban az egyes lakóházak szintjén kísérelték meg véghezvinni (sárga csillagos házak), s ennek során állandóan abba ütköztek, hogy a keveredés a házakon belül is igen erőteljes, zsidók és nemzsidók mindennapi élete ezer szállal fonódik össze. Végül csak 1944. november végén, már az ostromra készülve határozta el a Szálasi-kormány zárt gettó létesítését. A gettó „főtere”, a Klauzál tér lakóinak „csak” 46%-a volt zsidó 1941-ben.

A 20. század első felében a várospolitikai és várostervezési diskurzusban Belső-Erzsébetváros általában úgy jelent meg, mint amely városrész a városmagot övező bérházas övezet általános bajait a legintenzívebben koncentrálja. A városrészt átvágó új sugárút (hivatalos formában először 1900-ban felmerült és azóta formálódó) terve mellett így érvelt Kaffka Péter, a Fővárosi Közmunkák Tanácsa egyik legmodernebb felfogású tervezője: „Vannak a városok életében olyan feladatok is, mikor egy-egy régi elmérgesedett betegségnél a városrendezőnek operálókést kell a kezébe venni. Operálás volt az előbb említett két hatalmas munka is, a Nagy-körút és az Andrássy út. Belevágott a rendező keze áldozatok és küzdelmek árán a sejtekként összetapadó telkek közé, s kihasította az utat, ahol a jobb jövőbe érző operáló kéz nyomán a vállalkozási kedv új lüktető vérkeringésbe kezdhetett.”

„Spekulációk szörnyszülöttje”

Kevesen vonták kétségbe, hogy Belső-Erzsébetvárosnak szüksége van „operációra”, inkább ennek módját vitatták. A főváros 1940-ben elfogadott városfejlesztési programja hangsúlyozta a belső városrészek fellazításának szükségességét, de ezt leginkább telkenkénti átépítéssel, a lakóházak hátsó és oldalsó szárnyainak kibontásával, a tömbbelsőkben egybenyitott tág udvarok kialakításával képzelte el, s szükségesnek tartotta, hogy a befektetőket adókedvezményekkel, építési hitelek juttatásával ösztönözzék erre – a megújításra nem hajlandó, vagy nem képes tulajdonosokkal szemben viszont szankciókra, végső esetben kisajátításra is legyen lehetőség.

1945-ben Fischer József, a szocialisztikus értékekkel, társadalomformáló ambíciókkal telített funkcionalista építészet egyik hazai élharcosa, régi szociáldemokrata került a Fővárosi Közmunkák Tanácsának élére. A körülötte tömörülő tömörülő építészcsapat tagjai úgy érezték, hogy a háborús katasztrófa eltakarította az útból mind a fizikai, mind a társadalmi akadályokat az “új építészet” környezet- és társadalomformáló ígéretei beváltásának útjából. Romba dőltek az elavult városrészek, és összeomlott az a hatalmi rendszer, amelyben a telek- és háztulajdonosok szerzett jogai, profitérdekei rendre erősebbnek bizonyultak, mint a közérdek. A belső városrészek megújítását a magántőke ösztönzése helyett erőteljes hatósági beavatkozás révén, tömbönkénti gyökeres átépítéssel vélték megoldhatónak. Az erre vonatkozó ideális elképzelés demonstrációjaként 1945 végén kidolgozták a Rumbach Sebestyén utca–Király utca–Kisdiófa utca–Klauzál tér–Wesselényi utca közötti területnek (az ún. történelmi zsidónegyed jelentős részének) a rendezési tervét. Itt igazi tabula rasát akartak teremteni, a Rumbach Sebestyén és a Kazinczy utcai zsinagógák kivételével mindent lebontottak volna – kizárólag a “spekuláció szörnyszülöttjét” látva a negyedben –, s modern 8–10 emeletes sávházakkal építették volna be. A beépített felület 60%-ról 20%-ra való csökkentése mellett közel másfélszeresére nőtt volna az elhelyezhető lakosság. A tervezett Madách sugárút keresztezésmentes főútvonalként szelte volna át a negyedet, ide és a határoló útvonalakra vezették volna a forgalmat. A terület szélén, a forgalmi utak mentén üvegbetonnal fedett sétányokkal, földszintes részeken és ezek teraszain, élénk kirakatos üzleti életet képzeltek el, míg a főtömb belseje csendes lakóutak és parkok világa lett volna.

Az 1950 utáni szocialista várospolitika elvileg szintén a kapitalista múlt eltörlendő örökségének tekintette a régi bérlakásállományt, de miután a lakások számának szaporítását tekintették mindent maga alá rendelő feladatnak, elsősorban a zöldmezősen vagy alacsony szanálási aránnyal beépíthető területekre terelték a nagy volumenű lakásépítést. Belső-Erzsébetváros városrész-léptékű rehabilitációja így egyre halasztódott, leromlása fokozódott. A régi városszövetet lényegében érintetlenül őrizve érte meg a rendszerváltozást.

 

A szerző várostörténész, főlevéltáros (Budapest Főváros Levéltára)

 

 

 

Illusztrációk:

 

1. térkép:1890. A zsidó vallásúak lakóhelyeinek eloszlása Budapesten 1891-ben.

[Forrás: Kőrősi József – Thirring Gusztáv: Budapest Fővárosa az 1891-ik évben. A népleírás és népszámlálás eredményei. 2. kötet.

 

2. kép: 2 Az FKT terve Belső-Erzsébetváros átépítésére 1945-ben.

Forrás: Budapest, 1946/5. sz. 199. p.