Eperjes, Pozsony, Jeruzsálem

A zsinagógába be sem léptünk. Már az ajtóból látszott: nem csak, hogy zsidó módra tisztelni az Istent nem jár már oda senki, de valakik elvittek az imaházból mindent, amit elvinni érdemesnek tartottak – még a padsorokból is alig maradt valami.

És ekkor valaki megkopogtatta kuzinom vállát. Amikor Judit sarkon fordult, magyar-szlovák keveréknyelven kezdett örvendezni a hatvan körülinek tűnő férfinak, aki két oldalról arcon csókolta, majd – miután kezet nyújtott, és Fedák Lubor néven bemutatkozott – engem is jól megropogtatott egy erős öleléssel, aztán megkért, hogy kövessük otthonába, ott majd nyugodtan beszélhetünk.

Fedák bácsi azzal kezdte, ami egyikünket sem ért váratlan hírként: hogy Rosenbergék közül senki sem jött vissza. És azzal folytatta, hogy a házhoz sem volna bölcs dolog visszamenni, mert ott most egy másik család lakik, komlósi szlovákok, merthogy a Magyarországról érkezett családoknak utalták ki azoknak az eperjesieknek az otthonát, akik – emlékszem, rövid hezitálás után így mondta Fedák bácsi – „már nincsenek itt”.

Fedák bácsi azt is elmondta: Rosenbergéket és a többi eperjesi zsidót néhány nappal azután hurcolták el, hogy szülei Juditot vonatra ültették a Budapestig szóló retúrjeggyel. Trézi néném és férje meghagyták Fedák bácsinál édesapám elérhetőségét, és megkérték, ha nekik majd nem áll a módjában, akkor ő érdeklődjék időnként Judit hogyléte iránt. Mint kiderült, anélkül hogy tudtunk volna róla, apám, majd később Szántai Péter, valamint Fedák Lubor heti rendszerességgel váltottak levelet, legalábbis akkor, amikor még és már működött a postaszolgáltatás. Lubor bácsi elmondta: két hete levél érkezett Szántaitól, amelyben Péter bácsi közölte vele: Magyarországon „nehéz a nyár, és a forróság egyre elviselhetetlenebb lesz”, ezért „ideje a lányokat kellemesebb vidékekre küldeni, új, árnyas oázisok felé”, tudja, hogy „az Eperjes–Pozsony útvonal ígéretes ebből a perspektívából”, ő majd „tudatja az illetékesekkel az útitervet, hogy ne törjék meg a kezdeti lendület”.  Szántai levelében azt is hozzátette: „a honvágy halálos lehet”, azonban „Zsófiát közvetlen a háta mögött kíséri mindkét lány szerencséje”, végezetül biztosított minket arról, hogy nagyon szeret minket, és megkért, bocsássunk meg neki.

Először nemigen értettük, mit akar mindez jelenteni. Aztán Lubor bácsi elmondta: azért nem enyhül Magyarországon a forróság, mert korábban zsidók voltunk, most meg burzsujok, az „új, árnyas oázisok” pedig Izrael frissen alapított államát jelenti. Amennyiben pedig a helyzet nyilvánvaló kilátástalansága ellenére is vissza akarnánk térni Budapestre, Péter bácsi arra az esetre is megtette a szükséges óvintézkedéseket, és „tudatta az illetékesekkel az útitervet”. Kérdésünkre, hogy ez vajon mit jelenthet, Fedák Lubor azt felelte: ha ő van Szántai Péter helyében, akkor a túra indulása utáni napon, amikor már biztos, hogy a határ túloldalán vagyunk, bejelenti a rendőrségen: azzal a szándékkal utaztunk Csehszlovákiába, hogy onnét nyugatra disszidáljunk.

És ha nem tévedek, azt is közölte a hatóságokkal, hogy magukkal vittek valamit, ami nem az önöké, tette hozzá Lubor bácsi, aztán megkérdezte, máskor is hátizsákkal indított-e minket útnak Péter bácsi, ha utaztunk valahová.

Nem, hanem kofferrel, feleltük.

Fedák Lubor erre megkérdezte, melyik az én hátizsákom. Amikor rámutattam, lerakta maga elé az asztalra, bicskát vett elő, felvagdosta a szövetdarabokat egymáshoz rögzítő varrást, aztán egyetlen határozott mozdulattal feltépte a zsák oldalát a hát felőli oldalon. A két szövetréteg közül zöld bankók sokasága potyogott ki. Amerikai dollár, szólalt meg Lubor bácsi, miután felemelte az egyik bankjegyet. Íme, a szerencse, ami közvetlen a háta mögött kísérte az úton, kedves Zsófia, folytatta Lubor bácsi. És ne feledjék: a népgazdaság valutatartalékának átjátszása imperialista kézre nem elhanyagolható vétség, hanem államellenes bűncselekmény. A honvágy halálos lehet, feleltem.

Az attól függ, hogy melyik hazába vágynak, vágta rá Lubor bácsi, aztán elmondta: a csehszlovák hatóságok jóvoltából egyelőre lehetséges és teljesen legális a kivándorlás Izraelbe, és kiváltképp a magyar okmányokkal rendelkező, így bizonyítottan a déli határ túloldaláról érkezett menekülteknek könnyű bekerülniük valamelyik transzportba. Ha ezt az utat választjuk, akkor a pozsonyi Zsidó Hitközség alkalmazottjának kíséretében, belügyminisztériumi jóváhagyással utazhatunk majd Dévényújfaluba, hogy aztán a vámőrség átkísérjen minket Marcheggbe, az osztrák oldalra, ahonnan a következő állomás már az új zsidó állam lesz.

Az Eperjesre érkezésünket követő harmadik reggelen már Pozsonyban, a Zoch utca 3-as szám alatti jesiva épületében ébredtünk, Judit kuzinom és én. A Péter bácsitól kapott titkos útravalónak köszönhetően úgy éreztük, nincs anyagi kockázata annak, ha a pénz egy csekély hányadát koronára váltjuk, hogy belekóstolhassunk kissé a pozsonyi életbe. Nekem erre mintha nagyobb szükségem lett volna, mint Juditnak. Bár őbenne régi, kedves gyermekkori emlékeket ébresztett, amikor az újonnan érkezettek egy idő után rendre rákezdtek a Báruch Atá Adonáj- ra, számomra ez viszont idegen világ volt. Soha nem éreztem magam zsidónak, amíg mások nem tettek róla, hogy annak érezzem magam. Ráadásul Pozsony, persze a Duna impozáns jelenlététől eltekintve, túlságosan is emlékeztetett arra, ahogyan Kolozsvárt festette le apám az elbeszéléseiben. Úgyhogy amikor lehetett, kiruccantunk Judittal egy-egy sétára. A Váraljába, amely akkor még nem esett áldozatául a Duna-híd építésének, csak egyszer látogattunk el, ugyanis letaglózó volt látni a zsidók nélküli zsidónegyedet, de örömmel kószáltuk végig az Óvárost a Dunától a Mihály-kapuig, és előszeretettel ültünk le egy feketére valamelyik kávéház teraszára. Ilyenkor Juditom nagy lelkesedéssel ecsetelte, hogyan jelent meg képzeletében a majdani, új élet Izraelben, a fiatal, erős, zsidó államban, ahol végre nem a többség ellen való cselekedet lesz, ha az állam polgára egyszerre merészel fiatalnak, erősnek és zsidónak lenni. Én meg közben arra gondoltam, mennyire is különbözik az ő lelkesedése az én szorongó várakozásomtól, amelybe napról napra erősebben vegyült bele az ismeretlentől való félelem – miközben Pozsonyban egyre otthonosabban éreztem magam.

Ebbe az otthonosság-érzésbe belesegített egy korunkbéli fiú is, aki éppen egyik kávézásunk során figyelt fel arra, hogy beszédünket halkabbra fogva magyarra váltunk – azokban az években ott nem volt túl célravezető nyilvános helyen magyarul szólni –, és amikor pironkodva elhallgattunk, hogy aztán szlovákul folytassuk, odalépett az asztalunkhoz, kezet nyújtott, és egy olyan mosoly kíséretében, amelytől rögvest biztonságban éreztem magam, bemutatkozott, mondván: ő Pavol Záhorský, de Hegyaljai Palinak is nevezhetjük, ha úgy jobban tetszik, és ha valakinek gondja van azzal, ha Pozsonyban két szép lány magyarul szól egymáshoz, akkor majd ő elboronálja velük a dolgot; tudja, hogy kell, egy Lichtenfeld Imi nevű mózeshitű magyartól tanulta, a várfalak alatti negyed hevenyészett edzőtermeiben.

Pavol azt is elmondta: nem kell feltétlenül Palesztináig szaladni ahhoz, hogy jó jövője legyen a magunkfajtának, igaz, hogy Pozsony és a szlovákiai városok már nem ugyanazok, mint a háború előtt voltak, de kissé nyugatabbra ott van Brünn, ami olyan, mintha Bécs lenne Duna nélkül, kisebb kiadásban, aztán a száztornyú Prága, ami meg mintha Párizs kisöccse volna, csakhogy még a söre is jó, ezekhez a vidékekhez amúgy sem köt minket senki és semmi, akinek és aminek az elvesztése fájhatna, a jövő viszont ott van, egy erős ország szellemi életének és művészetének, illetőleg iparának a központjában, egy olyan országéban, ahol végre a nép az úr, és ebbe a népbe mindenki beletartozhat, aki hisz abban, hogy egy jobb és szebb világ épül a régi rend helyén.

Jólesett hallgatni, jólesett hozzábújni, jólesett érezni, ahogy átkarolt a sétáink során, és pár nappal a transzportunk tervezett indulása előtt, Judit lesújtóan rosszalló pillantásaitól kísérve azt is megtudtam, milyen jó érzés, ha búcsúzáskor megcsókol ott, a Zoch utcai zsidó iskola kapujában.

Így hát azon a reggelen, amikor a tervek szerint végső búcsút kellett volna vennem Pavol Záhorskýtól a pozsonyi főpályaudvaron, hogy aztán Judit és én a jesiva száz-egynéhány másik lakójának társaságában vonatra szálljunk Ausztria felé, egy hirtelennek tűnő, de napok óta érlelt ötlettől hajtva kicsatoltam újonnan vett bőröndömet, kiborítottam a tartalmát az ágyamra, és így szóltam: Judit, én nem megyek.

Kuzinom ezen nem lepődött meg túlságosan.

Azon viszont már igen, amikor odanyújtottam neki útlevelemet, benne a fényképemmel, amely akár az övé is lehetett volna, és azt mondtam: magyar menekültként könnyebb lesz az útja Marcheggig, és talán Palesztináig is, így hát útravalóul megajándékozom azzal, hogy Oroszlán Zsófiává, budapesti születésű mózeshitű magyarrá lehessen. Nekem pedig biztosan jól jönne a közeljövőben, ha Judita Rosenbergová, eperjesi születésű csehszlovák állampolgárnak mondhatom magam, ő pedig úgyis arra készül, hogy maga mögött hagyja mindazt, ami ezzel járt, és a fájdalmát mindannak, amit ezáltal veszített el.

Csak öleltük egymást hosszú percekig, aztán kuzinom elindult egy új ország és egy új élet felé, én zokogtam egy kiadósat a párnámba, aztán visszapakoltam a cókmókjaimat az ágyról a bőröndbe, becsuktam magam mögött a jesiva ajtaját, beballagtam az Óvárosba, leültem a kávézónk teraszára, rendeltem egy feketét, és vártam, hogy a vasútállomás irányából feltűnjön Pavol Záhorský, az elmaradt búcsúzás örömétől megruganyosodott léptekkel.

(Részlet a szerző Mona Lisa elrablása című, a Pesti Kalligram kiadásában, a Könyvhétre megjelent regényből)