Énekel a kocsmáros – énekhangok a Zsidó legendában

Sulem énekhangja azon a szombaton hangzik fel először teljes gazdagságában, amikor Manasse papa menyasszonyként üdvözli Malkelét. Két éven keresztül Sulem csak zümmögi a zemirószt, amikor először énekli szólóban az asztali énekeket, mindenkit meglep a hangja, a nők elragadtatással hallgatják. 

A szerző Hagyománymentés és útkeresés – Zsidó vonatkozású magyar regények című kötetét május 23-án 17.00-tól mutatják be az Írók Boltjában. Ebből közlünk részletet a Gondolat Kiadó és a szerző engedélyével.

„A hangja hullámzott, trillázott, lebocsátkozott és felszaladt: megostromolta a gerendás mennyezetet. Furcsa, nevetősen óbégató dallam volt, csupa lelkes mélabú. A hazai hegyek lilája keveredett benne egy még régibb haza aranyával és kékjével. […] Sir hámálosz… / Amikor hazahozta Adonáj a foglyokat Cionba, / Olyanok voltunk, mint az álmodók. / Szájunk megtelt nevetéssel, / Nyelvünk ujjongással… […] ezek a kecskebugázó chászid énekek sokkal eredetibbek, mint a monoton és elálmosító német-zsidó szombati dalok.”[1]

Kaczér hangutánzó és hangulatfestő szókészlete kíséri Sulem kocsmában felhangzó éneklését is, az énekhanghoz, dallamhoz színeket, tájakat, hangulatokat kapcsol, a göndör szó és szinonimája ismétlődése pedig szokatlan jellemzése az énekhangnak. A kocsmában felhangzó szövegekből vett idézetekkel érzékletes, szinte hallható jeleneteket iktat a regényszövegbe.

Ádár újholdjától Eszter tekercséből olvas fel Sulem a gyerekeknek erőteljes „göndör és barnapiros” hangon. Ilyenek lehettek a méd katonatisztek és perzsa főurak, akik még ismerték Vástit, Esztert, Hámánt, Mordechájt. „A Biblia különböző könyvei és megilái más-más olvasási modort követelnek aszerint, hogy gyengédek vagy komorak, vidámak vagy gyászosak, és aszerint, hogy melyik évszázadban és milyen égtáj alatt írták őket. Ahasvéros százhuszonhét tartományon uralkodott, Indiától Szerecsenországig, de sehol sem énekelték a népek eposzait, a királyi krónikákat és szerelmeket oly bongyoran és pirospozsgásan, mint Susán városában.” Sulem a lápfalvi kocsma söntésében még emlékszik a susáni melódiákra: „És történt Ahasvéros napjaiban: ez az az Ahas-véro-o-o-os…”[2]

A hanukai vendégek még több vidámságot hoznak a győzelem ünnepéhez. Közös éneklés és a haszid Zise tánca veri fel a kocsmát. A zsidó cigányok a hodászi tollas Zise szánján érkeznek Lápfalvára, „a belső ülésen dolgoznak: egy szikár kecskeszakállas hegedűs és két vézna fiú. Az öregebbik brácsázik, a fiatalabb gémberedett kezében fuvola, amelyet csak ritkán illeszt a szájához, többnyire a taktust veri vele a dalhoz, amelyet az egész társaság vadul énekel. A szöveg héber lehet, talán inkább arameus, de csak egy-két szófoszlány jut el belőle a fülekhez. – Malke, Malke… Anti, Malke… Mailech Malkája…” Bent a belső szobában a szigeti fidler, Chaim Leib pengeti a hangszerét, bohókásan vigyorog, úgy énekli a Ziséről költött dalt: „Rablóvezér könnyű kézzel osztogat, / Hisz szavára kétszáz falu fosztogat. / Csak fosztogass mindenfelé, tollas, hogy / Még sokáig, százhúsz évig tollasodj.” Zise meggyújtja a hanukagyertyákat, magasba lóbálja a kezét, hangja kissé vásári, de belső ujjongással énekli a győzelem énekét, bekapcsolódik a marsalik baritonja, Jerucham kövér altja, Amram Hers éles fuvolahangja, már az egész család énekel. Zise oroszos táncba kezd, ütögeti a csizmáját, guggol, toppant, feje fölött tapsol, a zenészek kísérik, a marsalikkal orosz–jiddis dalokat énekel. „A rabbika, a rabbika, elrendelte, aj, / Vígan éljünk és boldogan, s elkerül a baj. / De aki a rabbi szava ellen vét, / Ezer ördög eszi a szívét.” A dal sikert arat, mindenki vele együtt ismétli újra és újra: „Dör Rebbele, dör Rebbele hot gehejszn, aj, / Freilech zejn un glicklech zejn, mö zoll mör tun ezaj…”[3]

Jerucham és Amram Hers a cselekmény egy későbbi pontján visszatér, a szigeti fidler fiai próbaéneklésre érkeznek a károlyi zsinagógába, majd Adél asszony csütörtöki szalonjában meglepetést okoznak a közönségnek.

A nagykárolyi zsinagóga ifjabb és mozgékony tagjai, akik messze vidékekre is eljutottak árubeszerző s -értékesítő körútjaikon, hallották Bécsben a híres Sulzer és pesti tanítványa, Denhof[4] kántor énekét. Kiöregedett előénekesük helyett az évszázados zsidó község zsinagógájában kántort szeretnének hallani. A szigeti fidler két fia hagyományos öltözékben, suhogó kaftánban, fekete bársonysipkában, taliszt vetve a vállára jelenik meg a zsúfolásig megtelt zsinagógában a próbaéneklésre. A szakállas Jerucham érces baritonja, a csupasz képű Amram Hers fuvolás tenorja lenyűgözi a karzat női közönségét. A kántorjelöltek új melódiákkal, a lengyel-haszid zsinagógákban ismert arameus dalokkal azokat is meghódítják, akik ellenérzéssel fogadták őket.

A rendkívüli élmény a következő szombaton megismétlődik, de a lelkes hangulatot a rabbi szónoklata csendesíti le. Örvendetesnek tartja, hogy a zsinagóga női közönségét nemcsak a szalonok spinétjei és zongorái, hanem az ősi egyházi dallamok is lelkesítik, de megbotránkoztató, hogy az asszonyok csipke főkötő helyett férfiöltözethez illő kalapban jelennek meg, egyikük kalapján „valamilyen nagy afrikai madár farkából” kitépett toll díszeleg. A hagyományhű rabbi az énekesek viselkedését is bírálja. „Semmi kétség, jöhetnek ide tetszetős fiatalemberek, akik vajfehér kezükben vonót szoktak tartani, és hosszú ujjaikat a hegedű nyakán illegetik. De a templomi szövegek és a zsoltárok éneklése közben a hegedűnek és vonónak nem lehet semmilyen szerepe, akkor sem, ha ez a hegedű és vonó csak képzelt. […] A számkivetett nép énekesei ne babráljanak a szakállukon és a tincseiken, ne kóvályogtassák és ne táncoltassák szép kezüket a levegőben, nekik csak a szent szöveggel szabad törődniük.”[5]

       A rabbi beszédét kihívásnak tekinti a kalap tulajdonosa, ifj. Roóz Fülöp selyem- és bársonykereskedő felesége – mindenki tudja, hogy a strucctollas Rembrandt-kalapot Adél[6] asszony viselte –, és meghívja a kántorfiúkat csütörtöki szalonjába.

A csütörtöki szalon a károlyi fiatalok találkozóhelye, Adél asszony itt szemeli ki az egymáshoz illő párokat, és itt terjeszti a Pestről, Brünnből, Bécsből magával hozott új divatot, ahova időnként férje bevásárló körútjait kísérve jut el. Az új könyvek, kották eltávolítják a tehetséges fiatalokat a hagyományos oktatástól, a jesivától, világi tanulmányok felé fordítják a helybeli ifjakat, hogy keresztény iskolákban készüljenek a vizsgákra, a pesti egyetem orvosi karán folytassák tanulmányaikat, beilleszkedjenek a művelt népek társadalmába.[7] Adél asszony szívesen énekel, de még szívesebben foglalkozik fiatal tehetségekkel, és addig csiszolja őket, míg bemutatkozhatnak a szalon közönsége előtt.

A tehetséges énekes, Amram Hers bemutatását hosszú próbák előzik meg, a csütörtöki szalonban nincs helye a nyers tréfáknak, rigmusoknak, orosz–lengyel zsidó és héber dallamoknak. A fidler fiát késő éjszakáig tartó fárasztó próbákon szoktatja le Adél asszony a megszokott tempóról, a zsinagógai előadásmódról, megtanítja neki Mozart, Beethoven, Haydn és a két éve elhunyt, művelt Nyugaton most divatossá vált Schubert szerzeményeit. A különleges hanggal megáldott testvérek eltérő pályák felé törekednek, „Jerucham nem vágyik estélyek és operaszínpadok sikereire, őt nevelés, hagyomány és becsvágy a zsinagóga felé húzza, számára a cél egy jól fizetett kántori állás”.[8]

A hosszú előkészületek zárt zsalugáterek mögött zajlanak, a meglepetés nemcsak a megszokott csütörtöki vendégeknek szól, rajtuk kívül a megye és város zenekedvelő hölgyei és urai, az alispán, a főispán, a megyekövet, a polgármester, a károlyi zsidóság főúri védnöke, a gróf és családja is hivatalos a különlegesnek ígérkező estre. Az est külsőségei is gondos előkészületet igényelnek, a vendégeket fogadni kell, helyükre vezetni, felszolgálni a frissítőt, koppantani és cserélni a gyertyákat. A főteremben az első két sorban foglalnak helyet az est rendkívüli vendégei, az igazi zeneértők, a károlyi kisasszonyok zongoratanárnője, a polgármester-helyettes, aki tárogatón játszik, az alispáni írnok, a követ unokahúga, Kölcsey Antónia,[9] aki csipkekesztyűs tenyerével finoman és őszinte elismeréssel tapsol. A második teremben foglal helyet a szalon megszokott közönsége, a rendkívüli alkalomra a két helyiséget egybenyitották. Az est harmadik közönsége az utcán, az ablakok alatt hallgatja a különleges zenei eseményt. Adél asszony számára a főterem közönsége a legfontosabb, az ő lelkesedésük a frissítők felszolgálása után, a második részben még fokozódik.

A rendkívüli csütörtöki szalon tervezett zárószáma a két kántorfiú duettje. De amikor Adél asszony hozzákezdene a zongorakísérethez, a duetthez társuló Jerucham leinti, toppant, tapsol, a hosszú próbákon csiszolt Amram Hers, akinek az alkalomhoz illően a külseje is megváltozott (megnyírt oldalszakállába fésülte tincseit, sötét, zsinóros atillát öltött), átveszi a lendületes ritmust, vadul meglobognak kiszabadult tincsei, ahogy belekezdenek a zabolátlan litván–orosz–jiddis dallamba.

Az énekre és a lápfalvi kocsma hanuka estjére Jitele emlékeztette a csütörtöki szalont megelőző beszélgetésben Jeruchamot, a közeledő szánon akkor ezt énekelték: „Jah, ribbón olam vö-ö-olmája, / Ant hi, Malka, mailech malchája” – és a fiú legnagyobb meglepetésére Jitele le is fordítja az arameus szöveget: „Nagyvilág ura, világ nagyura, nem vagy-e felség, királyok ura…”[10]

A szalon estjét záró betanult duett helyett Jerucham most belekezd ebbe a dalba, Adél asszony megdöbbenve fogadja a váratlan fordulatot, az est eddigi része azt bizonyította, hogy a közönség fogékony a magasabb zenei kultúrára, és a felhangzó haszid féktelenkedést a keresztény előkelőségek mégis méltatlankodás nélkül hallgatják. Az első tetszésnyilvánítás az utcai közönségtől érkezik. A jesiva hagyományhű növedékei, a kaftános galiciáner haszidok azért jöttek, hogy a műsor ellen tiltakozzanak, de most jogos haragjukat félretéve tapssal, lábdobogással kísérik a zsinagógai dal változó strófáit. Az utcával nem kellene törődni, vásárosok, kikiáltók, fűszeres kofák, fütyülős zsidók, suszterek, üvegesek, tollasok, ócskások, rongyszedők, halottmosók, bérimádkozók, bóherek gyülekeznek az ablak alatt. De a főterem közönsége is tapsol, a zongoratanár kisasszony és Kölcsey Antónia eredetinek tartja a keleti táncéneket, a polgármester-helyettes szerint a keservesen vidám héber kurjongatás dudára és klarinétra alkalmas, az alispáni másodtitkár hazafias érzékenységét bántják a bécsi német szövegű nóták, az értelmetlen hadarást jobban kedveli. Sárbereky Ádám is ott ül az előkelő közönség soraiban, szerinte a két fidlerfiú sok toppantgatás és tenyérbe ütögetés közben magyarul énekelt, Adler Zsiga meg is magyarázza: az arameus nyelv a magyar eufráteszi nyelvjárása, és Horvát István tanár s nyelvész átírásában a „Jah ribón ólám vöolmája” jelentése: „Jó bíró uram, van-e almája”. Ádám úrfinak tetszik a magyarázat, újrarendeli a nótát, az újraéneklés már nem a két kántorfiú magánszáma, az utcai közönség és a megye előkelőségei is csatlakoznak hozzájuk. Ádám úrfi felugrik, és zsidó módra tapsol, ahogy a fidlerektől látta, mások is toppantanak, kurjongatnak, a zongoratanár kisasszony és Kölcsey Antónia tapssal kíséri őket, a szalon megszokott közönségét pedig csak a házfal választja el a tisztultabb zenei élvezetre még éretlen utcai közönségtől. A szalon régi és finom vendégei együtt lármáznak, gajdolnak, visszasüllyednek a litván haszidok és a pusztai dervisek szilajságába.[11]

Az istentisztelet rendjének újítása és a koncert- vagy operaélmény a hagyomány és a nyugati műveltség szembesítése. Ezen a zenei példán mutatja be Kaczér az újra törekvő kísérletet és a hagyomány vonzerejét. A kántorfiúk zsinagógai szereplése és a szalonbeli fellépése is kísérlet a reformokra, de mindkettő a hagyományhoz kanyarodik vissza. A kántorfiúk tiszteletére összegyűlt közönség elhagyja a zsinagógát, a szalon előkelői pedig – az utca műveletlen közönségével együtt – csatlakoznak a hagyományos dallamok csiszolatlan előadásához. Adél asszony szalonja próbálkozás, kísérletezés. Az újra, a hagyomány szerint tiltott műveltségre fogékony fiatalok kikerülnek a vidéki vagy kisvárosi környezetből, de még a szalon válogatott közönségének is csak néhány tagja érett a pesti vagy a külföldi nagyvárosok divatos műveltségének maradéktalan befogadására. Az újat és a hagyományt is ugyanazok a kántorfiúk képviselik, a külföldi legdivatosabb zene bemutatása után a saját hagyományukhoz visszakanyarodva zárják az estet.

Az orosz–jiddis–lengyel-haszid dallamvilág szólal meg a Zsidó legendában. Károly, Ötvár és környéke hagyományhű szokásvilágát Frenkel rabbi képviseli, igyekszik a haszid világból átszüremkedő hatásoknak gátat vetni. Adél asszony a bécsi dalvilághoz szeretné szoktatni a csütörtöki szalon közönségét. Az eltérő dallamvilágok és megszólaltatásuk egymással hadakozik.

Sulem és testvére a máramarosi altatókat viszi magával a lápfalvi kocsmába. „Félig héberül, félig oroszul, ahogy Jajris apjától és ’Joszel hajcsár’ nagyapjától hallotta”, énekel Sulem, és Mailech is tudja az altatót: „Szólt Adonáj Jákobnak, / Tak, tak, tak, / Ne félj, szolgám, Jákob, ne félj, / Nyet, nyet, nyet. // Csillag szállt fel Jákob fölé, / Tak, tak, tak, / Ne félj, szolgám, Jákob, ne félj, / Nyet, nyet, nyet.” Mailech egy másik altatóval is próbálkozik, másképp szól a Malkelétől hallott bölcsődal: „Ája, ája, Chájácska, / Bölcsőd alatt gidácska. / Kicsi gida házal, / Mandulával, mazsolával, / Finom portékával.”[12]

Gimpel Zurech is kétféle zsidó dalocskával ringat egyszerre két teknőt, a két Joszelét, Sulemét és a saját fiát altatja a trebusányi dallal, bohókásan, hunyorgatva vagy szigorúan toppantgatva fordul egyik gyerektől a másik felé. „Slojfen Joszellében, slojfen! / Dösz Lábel Brajt stájt im Ojfen. // Aludj, aludj, Joszel-lében, / Kenyér sül a kemencében. / Reggelre nagy karajt vágok, / Csitt! Ne tudják meg a svábok. / Mind ostoros, hórihorgas, / Vasbocskoros éhes ordas. / Ha nem alszol, Joszel-lében, / Nincs kenyér a kemencében.” Leile mamától szelídebb altatót hallott, azt is eldünnyögi: „Aj, Uvini Mailech, / Dösz Hárc i’ mör freilech! / Slojf, Joszel-lében, slojf!”[13]

A pesti gettóban a talmudista Smuel Krotosin a Talmud-dúdolás hangján énekli első fiúgyermekének: „A tyúkocska a tojást / Ünnepnapon tojta. / Sámmáj háza megengedi, / Hillel háza tiltja. / Mit mond a Gemára? Mit mond / Rabbi Pappa s Abája? / Hallgasson a Jingele, / Ha beszél a papája.”[14]

Ötvárban a zsidócsúfoló gúnydalok a város közhangulatának hullámzását követik, csendesebben vagy hangosabban szólnak. Az utcagyerekek parittyával lövöldöznek az üveges Tóbiára, közben éneklik: „Zsidó-bidó szaladó / van-e pondród eladó?” Érdy és társai a Gácsér kocsmából hazafelé elvonulnak a Sárgaház mellett, nyíltan zsidóznak és éneklik: „Vett egy zsidó három libát, / Két fehéret, egyet tarkát, / Hogy a fene egye meg a büdös zsidaját, / Miért nem vett mingyárt egyformát?” Jónap Izráelt és Jitelét gúnyoló éneket is költenek: „Hej, Plajbászfül, csipás Jónap, / A pokolban leszel holnap.” „Kell-e néked Bagaria Jutka, / A csóletbe kukoricacsutka?” A Sárgaházban hallgatják a danolást, Jónap Izráel tüntetően a füle mögé tolja a ceruzát, Jitele pedig maga énekli a róla költött Bagaria-dalt. Házi használatra ellenkórus is születik, Einhorn bádogos, az üveges Tóbia és fiaik gúnydalba kezdenek a gúnydal ellen: „Oj, oj, oj, / Részeges a goj, / Addig iszik, / Míg elviszik, / Hiszen azért goj.”[15]

 

Jegyzetek

[1] K. I., i. m., 1, 29–30.

[2] K. I., i. m., 1, 185.

[3] K. I., i. m., 1, 173–175.

[4] Sulzer bécsi kántor a zsinagógai zene megújítója, meghonosította a kórus vagy szólisták szereplését a zsinagógában. Denhof Sulzer tanítványa, a pesti csendes zsinagóga kántora.

[5] K. I., i. m., 2, 176.

[6] „A Roózok és az Ösztreicherek (Roózné született Ösztreicher leány) Károlyi Sándor generális hívására jöttek Nagykárolyba több mint száz éve […]. A régebbi nemzedék Édelének hívja. Ő utálja ezt a gettónevet és Adèle-nek írja magát. Ez a név a középső szótagon való hangsúllyal megadná neki az előkelő rangot, amelyet férje vagyonával és saját külön tevékenységével kiérdemelt.” K. I., i. m., 2, 177–178.

[7] „Az ő káros befolyásának tulajdonították, hogy a régi rabbi dinasztia tehetséges ivadéka, Ösztreicher Sáje, egyébként az unokaöccse, nem jesivába ment tanulni, hanem az egyetemre.” K. I., i. m., 2, 179.

[8] K. I., i. m., 2, 180–181.

[9] Kölcsey Antónia (?–?) zsidókkal rokonszenvező érzései a naplójában leírt purimünnepségből ismertek. Kölcsey Antónia naplója, 1839. március 1-i bejegyzés, szöveggond. Gábor Júlia, Budapest, Neumann Kht., 2004. http://mek.oszk.hu/04900/04914/html/mhkolcsey0001.html

[10] K. I., i. m., 2, 182.

[11] K. I., i. m., 2, 187–188.

[12] K. I., i. m., 1, 117–118.

[13] K. I., i. m., 1, 299–300.

[14] K. I., i. m., 4, 40.

[15] K. I., i. m., 2, 320, 327, 328.