Én a kvark, elkísérem a nagyszüleimet
Milan Richter 1948-ban született Pozsonyban [Bratislava]; költő, drámaíró, műfordító, publicista, szerkesztő, könyvkiadó, diplomata; Dénesden [Dunajská Lužná] él. A Nemzeti Irodalmi Centrum (Národné literárne centrum) munkatársa volt évekig, majd több írószövetség, illetve nemzetközi szervezet tagja, illetve tisztségviselője lett. Versei magyar fordításban szlovákiai magyar és magyarországi lapokban láttak napvilágot. Legutóbbi kötete Storočie, kruté stoočie címmel 2019-ben jelent meg.
Milan Richter
Rudi és a svéd zsidómentő
(Rudi a švédsky záchranca)
Budapest 1944/1969
69 októberében nővérem férjhez menni készült
Brankóhoz, a szlovén bányászhoz.
Odaúton anyámmal Budapesten
találtuk magunkat – Rudi unokatestvérem
jött ki elénk a Keletibe.
Félszeg, elegáns férfi volt,
hosszú évekig dolgozott egy biztosítónál,
„akárcsak Kafka”, sóhajtott mosolyogva,
„de a tüdőm az rendben.”
„És ugyanolyan szép leveleket írsz”, dicsérte
a balettmester Öcsi a tűzhelynél, aki épp
csípős pörköltet főzött nekünk. Együtt laktak
amióta befejezték a főiskolát, az életvidám táncos
és a magánakvaló hivatalnok. Úgy élték életüket,
mint akiké egykor csak egy hajszálon múlott.
„Hogy sikerült túlélnetek Rózsával?”, kérdezte
az ebédnél anyám. Rudi keserűen felnevetett:
„Volenbärg”, suttogta, mintha egy titkos szoba
ajtaját nyitná e jelszóval. Csupán este,
Beethoven-dallamok mellett mesélte el a történetet.
Tizenhét volt, amikor a szüleivel bevagonírozták
őket. „A védőútlevelek mentettek meg bennünket.”
„Wallenberg?” Rudi az ajkához illesztette
a mutatóujját: „Kejne námen bitesén.”
Malicsek Rezső, Malicsek Rózsa, Malicsek Rudi,
kiáltotta mindegyik vagonnál a svéd diplomata,
kezében három útlevéllel. S miután gyorsan megtalálta
a rejtekhelyre vitte őket. – Ilyen egyszerű volt?
kérdem tőle ma.
„Kiragadott a halál öleléséből,”
hallom Rudit. „Es var zer sver, gloube mír.
Ám a halál megbosszulta a megmentőnket:
nem németet – egy oroszt küldött érte. Egy oroszt.”
Tóth László fordítása
Én a kvark, elkísérem a nagyszüleimet
(Ja-kvark odprevádza starých rodičov)
Therezienstadt, Birkenau 1944
Ma öt évvel vagyok idősebb, mint Emil nagypapám,
ahogy anyám megöleli őt
a rögtönzött pallón, melyen
Amália nagymamámmal be kellett lépniük
a marhavagon brutális sötétjébe. Vajon mit mondhattak még
a lányuknak: „Erika, mi majd csak megleszünk
valahogy, mindenütt akadnak jó emberek…”
Vajon tudtak, sejtettek valamit?
Nehéz pillanat volt ez,
de most a meggörbült téridő lehetővé teszi számomra,
hogy négy évvel a megszületésem előtt
sorsszerűen ott legyek én is.
Csak nézem őket,
anyám szemei mögül, miközben titokban én is ott
vagyok velük, s anyám elfojtott zokogásában látom,
amint mi hárman ülünk a vagonban szegecselt bőröndjeiken,
melyeket a lányuk szerzett a zsilipen, öregecske
kezüket simogatom, majd életük szűkülő teréből,
mialatt az őrök rájuk csapják kintről
a vagon ajtaját, még épp sikerül visszatérnem
lányuk nagy fekete szemébe.
Parányi
kvark vagyok, kiszámithatatlan,
senki nem tudja, mikor s hol vagyok épp.
Viszont Emil Amáliával… Transport Ep,
Anzahl der Deportierten: 1600 elhagyták
Theresienstadtot 1944. X. 9. ez a dátum áll nevük mögött
a Pinkas zsinagóga falán Prágában. Vagy
október 6-án mentek el s a vonat három nappal később
állt meg az auschwitzi rámpánál?
Két parányi kvark
az atomok tömegében, ahol a túlélés ideje és helye
egyáltalán nem az akaratuktól függ?
Itt, Birkenauban, a Halál irányít mindent,
s nem a kvantummechanika, mely legalább némi reményt
nyújthatna a megfigyelőnek, aki itt
Mengele doktor mutatóujját látja:
..és porrá leszel.
S látja,
hogy a teherautó a zuhanyokhoz szállítja őket.
Két meztelen öregembert lát,
Ádámot és Évát az Utolsó Ítélet kapuja előtt.
De hogy mit visznek kezükben – holt leküket,
vagy galambot csőrében az ággal,
vagy hófehér szappant –
a füsttől és a könnyeimtől, én, tehetetlen megfigyelő,
már nem látom.
Semmi nem maradt utánuk, bizony semmi.
Csak a nevük: Emil és Amália:
a nagypapáé és a nagymamáé, kik fiatalabbak az unokájuknál.
Tóth László fordítása
A fény árnya – angyaltoll?
(Tieň svetla – pierko z anjela?)
Mióta anyád a gyerekeszoba ajtaja fölé akasztotta
őrangyalod képmását,
kérdezgeted magadban,
milyen lehet
és valóban megőriz-e,
ha keskeny pallón jársz majd
a szakadék felett…
Soha nem láttad őt
az élet sötét perceiben.
Talán, mert fekete a szárnya?
Leheletét érezted csak.
Cseresznyéskertek könnyű havát.
S bár néha mintha kéménybe zuhantál volna,
tudtad, hogy nem végzed gyászosan.
Elhúzott onnan, fogva gallérodat.
Oda, hol elveszett lépted és szavad,
előre tolt és szádba szót rakott,
bár ez talán nem Isten akarata volt.
Vissza-visszanéztél a vers válla fölött.
A fény árnya… olykor átvillant a sötéten.
Egy szempár, ilyen volt anyádé,
Mikor a gyerekszoba falára akasztotta éppen
az arcképét…
Archleb Gály Tamara fordítása
