Emlékcsokor Konrád Györgynek

Mire 1953-ban Budapesten a világra jöttem, szüleim már lemondtak a jövőről. Könyvek hősei közt tébláboltam szomorúan, de nem álltak szóba velem. S ekkor terjedt el az egyetemen, hogy van itt egy új kötet, gyorsan el kell olvasni, mert valami tévedés lehet, hogy megjelent.

Rögtön az első mondatával megszólított: „Folytassa, kérem…” Egyhuzamban jutottam el az utolsó, újra személyes szavakig: „… legalább együtt vagyunk.”

A látogató kijózanított, felszabadított, és végül betartotta ígéretét. Hihetetlen, hogy később, ha nem is egy rangban, de valóban gyakran lehettünk együtt. Nálam érdemesebb emberektől máris számos, életművén átívelő nekrológ született az íróról, a gondolkodóról, a közéleti emberről, az antipolitikusról, az ellenállóról.

Én a fivértől, baráttól, egyik lelki atyámtól búcsúzom. Láttam szép, erős férfiként, amint nevet az ajándékba kapott, spádét rejtő sétapálcáján, és láttam lassú, szelíd idős úrként, ahogyan a bot biztonságára támaszkodva jóindulatúan mosolyog. Hallottam a hangját, inkább halk volt, de mégis uralt minden beszélgetést. Szóban ugyanolyan tökéletesen megformáltak voltak a mondatai, mint írásban: öröm volt hallgatni őt, beszélgetni vele.

*

Maga is szeretett emlékezni. Kétkedve ugyan, de számon tartotta, hogy kohanita, családja zsidó nemessége 3000 éves. Ugyanúgy számon tartotta, hogy a legenda szerint dédapja, a falusi kocsmáros ivójába betérhetett a betyár is, de a botrányt okozókat nem tűrte meg.

Édesapja vaskereskedő volt Berettyóújfaluban, üzletében mindenki megtalálta a számítását. A gazdák értőn pengették a kasza élét, Gyuri szeretett sertepertélni az áruk és vevők közt, megtanulta, hogy megbecsüljön mindenfajta munkát, mindenféle jó portékát.

Debreceni polgárlány édesanyja kicsit unhatta magát Újfalun. Budapesten vásárolt olvasnivalót, kalapot. Nem vette túl komolyan a hagyományokat, meghitten szalonnázott a fiával, de csak a konyhaasztalon, papírból, hogy az edényt el ne tréflizzék. Rózsi mama megjárta a poklot, de 90 éves korában is szóvá tette, hogy az ebédhez leves és desszert is járna ám. Könyvvel a kezében ült a karosszékben még akkor is, mikor már nem látta a betűt.

Gyuri tizenegy évig lehetett elkényeztetett gyermek, aztán egy nap alatt felnőtté kellett válnia. 44-ben szüleit elhurcolták, ő lefizetett egy jobboldali ügyvédet, és nővérével Budapestre menekült. Mire visszatért, házukat kirabolva és meggyalázva találta. A szomszédok mindent széthordtak, az oroszok a fürdőkádba ürítettek. A zsidó közösségből alig páran szálingóztak vissza, gyermek egy sem.

Válaszolt sorsának. Megtanult oroszul, és pacifista hitének jólesően szerkesztője volt a Tolsztoj összesnek.  Elnöke lett a Berlin-Brandenburgi Művészeti Akadémiának. Megírta a kortárs magyar irodalom remekműveit. Írófejedelem lett a világ több fővárosában. Méltóságot és rangot szerénység és szerénytelenség nélkül viselt. A nyomorultat, az elesettet soha nem vetette meg, a hatalomtól távol tartotta magát, mint a tűztől. Szembeszállt a rendőrrel is, ha barátait kellett védenie, és a zsaru csodálkozva eresztette le gumibotját.

*

Szorgalmas volt. Szigorú napirend szerint élt. Hajnaltól délutánig dolgozott, ahogy ő hívta, az irodában. Szentély volt az, ahová feleségén, Jutkán kívül senki sem tehette be a lábát. 4-kor nyílt ki az ajtó, a házban Jutka volt a porondmester, Gyuri esendően, jóindulatúan botladozott a jócskán zsibongó gyerekek közt, és kedvesen próbált a józan eszükre hatni.

Estéit többnyire vendégek közt töltötte. Szerette az elmés társalgásokat, szeretett kérdezni, kíváncsian faggatta az embereket, érdekes történeteiket szívesen beleszőtte írásaiba. Pengeélesen érvelt, a gondolatok párbaját többnyire ő nyerte meg, nem végzetes szúrással, hanem mozdulatról-mozdulatra, gondolatról-gondolatra. Mindenkit elképesztett emlékezőtehetségével: rávágta, ki volt Ghána elnöke 1978-ban, és ki szerezte a grúzok nemzeti eposzát.

Bármilyen pódiumon képes volt a fontoskodás elől bóbiskolásba menekülni. A műsor sikeréért azonban sohasem kellett izgulnod: az utolsó pillanatban mindig bekapcsolódott, és persze, hogy ő mondta a legokosabbat.

Mindenütt otthon volt, de sehol sem szeretett sokáig maradni. Jól ismert és szeretett sok várost, elsősorban Budapestet, nyugalomra mégis leginkább Hegymagason, a Szent György-hegy lábánál nyert. Az „urbánusok” fejedelme szerette a patakpartot, a kakaskukorékolást, a kisboltot. Szeretett jó társaságban kirándulni egy nem túl messzi célponthoz, hogy a harmadik-negyedik elágazásnál megkérdezze: Angyalom, van itt a közelben kocsma?

Sokszor ültem az asztalánál, sokszor ült az asztalomnál. Szerette a szép terítést, a bőséges vacsorát. Hivatalos meghívásokon nagyszerű szakácsok főztjét ehette, mégis hű maradt a hagyományos, paprikától piros, magyaros ételekhez. Egyszer tejszínes fogást rendeltem, és ő csodálkozva megkérdezte: Mondd, miért nem piros ételt választottál?

Széderestéken asztalunknál ő mondta a gyertyákra a sehehejanu áldást, őszinte örömmel, hogy megértük ezt a napot, és hamarosan feltálalom az illatos húslevest is. Megdicsérte a Hagada olvasást, értékelte az asztaltársaság csekély vallási buzgalmát figyelembe vevő rövidítéseimet, és hamiskásan megnyugtatott, hogy azért a lényeg benne maradt.

Jelenlétében hétköznap is az ünnepi énemet viseltem. Összekaptam gondolataimat, megfésültem szavaimat.

Meghatározó volt a jelenléte. A hiánya is az.