Emberek és könyvek – a Soá idején II.

Theresienstadt – egy nagy könyvtár a semmiből

Sorozatunk első részében, a vilnai gettókönyvtár és az ottani könyvmentés vázlatos történetét tekintettük át. Most a theresienstadti lágerkönyvtár történetéről szólunk, – egy könyvtártörténeti kuriózumról, amely 1942 előtt nem létezett és 75 évvel ezelőtt, 1945 májusában negyedmilliós állománnyal fejezte be történetét.

A theresienstadti koncentrációs tábor, egy abszurdba illő, hibrid képződmény volt, akár Dante Alighieri (1265-1321) Isteni színjátéka infernójában is szerepelhetne.

Theresienstadt egyszerre volt gettó, mintaláger, gyalázatos tömeggyilkosságok színhelye és tranzitállomás az Auschwitz-Birkenau és Treblinka halálgyárakba vezető utakon.

Topográfiailag a csehországi Theresienstadt (ma Terezín), a Szudétavidéken, Prágától 69 km távolságra, a festői Ohře folyó elbai torkolatának két partján terül el, ahol II. József 1780-ban erődítményt építetett, városi rangot adományozott, amelyet az uralkodó anyjáról Mária Terézia osztrák császárnőről és magyar királynőről nevezett el. A város falakkal körülvett hajdani területe 67 hektár, azaz a jelenlegi Budapest, Terézváros VI. kerületének kb. egyötöde. A Komáromhoz hasonló várban tízezer katona állomáshatott. Az erődítmény 19. századra, hadászatilag leértékelődött, 1822-től az ún. kiserődöt, főként politikai foglyok börtöneként használták. (Raboskodtak itt az 1848-as szabadságharc hősei, az első világháború idején Gavrilo Princip, Ferenc Ferdinánd trónörökös merénylője. és társai is.)

A Csehszlovákia felosztásáról intézkedő Müncheni egyezmény (1938. szeptember 30.) a Szudétavidéket, így Terezínt, Németországhoz csatolta és a város visszakapta régi német nevét. A Harmadik Birodalom részeként megalakult a Cseh–Morva Protektorátus (1939. március 15-én). A nácik 1940-ben átalakították a várost: a kis erőd (Kleine Festung) ismét börtön lett, a város másik részét (Garnissonstadt) előkészítették, hogy alkalmas legyen a láger céljaira. A lakosságot (7 ezer főt) evakuálták, és 1941 novemberétől kezdve, a háború végéig a csehországi, német, osztrák, holland, dán, szlovák és magyar zsidók gyűjtőhelyéül szolgált. A lágerben tizenegy laktanyaépület volt, ahol a lakók száma időnként elérte az 58 000 főt – egy akkora helyen, ahol azelőtt hétezren éltek. A lágerben 1941-től 1945-ig 144 000 ember fordult meg, ebből 33000-en haltak meg Theresienstadtban és 88000-en a haláltáborokban. A táborban kb. 10 ezer gyermek is volt, közülük becslések szerint 800 maradt életben.

A speciális láger létrehozásának ötletgazdája Heinrich Luitpold Himmler (1900-1945), az SS és a teljes biztonság apparátus irányítója és Reinhard Heydrich (1904-1942) SS-Obergruppenführer a RSHA (Reichssicherheitshauptamt: magyarul Birodalmi Biztonsági Főhivatal) a náci elnyomó apparátusokat (Gestapo, SD, Kripo, SiPo stb.) egyesítő és irányító csúcsszerv vezetője, 1941-től a Cseh–Morva Protektorátus protektora volt haláláig. Prágában, 1942. május 27-én merénylet áldozata lett. A RSHA (a továbbiakban: Főhivatal) hét igazgatóságból (a továbbiak német megnevezésükkel: Amt) állt és kb. 3000 főt foglalkoztatott. A zsidó ügyekkel foglalkozó IV-B-4 részlegét Adolf Eichmann (1906-1962) irányította. Az ideológiai és dokumentációs kérdésekkel az Amt VII-B részleg foglalkozott, mindezek mellett feladata volt Németországból és a megszállt Európából, a szabadkőműves és okkult tudományok irodalmának, továbbá a pornográf és a héber könyvek, nyomtatványok összegyűjtése, illetve összerablása. Az RSHA Központi Könyvtárát az Amt VII-A-3 működtette, amelynek tevékenysége a theresienstadti könyvtár történetéhez szorosan kapcsolódott.

Himmler és Heydrich elképzeléseinek megfelelően egy minden paraméterében speciális mintaláger hoztak létre. Speciális volt, mert a Birodalom területén létesítették, azzal a propaganda szándékkal, hogy bizonyítsák: a zsidókkal humánusan bánnak. Első turnusokban ide szállították a családostul a jómódú prágai zsidókat, híres művészeket, zenészeket, írókat, tudósokat továbbá azokat a kivételezett német zsidókat, akik a világháborúban kitüntették magukat. A nürnbergi törvények szerint (részben vagy egészben) zsidónak minősített elit „szabad akaratából”költözött ide. (Választhattak, vagy Theresienstadtba költöznek, vagy a megszállt keleti területekre deportálják őket.)

Abszurd és hamis volt itt minden. Az idős embereknek kellemes klímát, termálfürdőt, nyugalmat és „társasági életet” ígértek, az értelmiségieknek kényelmet és az alkotó munka örömét. A látszat megőrzése érdekében, no meg egy kis mellékjövedelem érdekében a deportálandóknak a célállomásig a vonatjegyet is meg kellett venniük, sőt még „előnyös” áron „lakhelyet” is vásárolhattak, de a tulajdonjogot igazoló papír nem ért semmit, örülhettek, ha egy barakkban deszkaágyat kaptak. További kedvezmény is volt, fejenként 50 kg-os csomagokat is magukkal vihettek. A cipő és a ruha mellé szeretett könyveiket is hozhatták.

A lengyelországi gettóktól eltérően, Theresienstadt látszólag nyugodt békés hely volt. Az SS-őrség a gettón kívül tartózkodott, a várost a zsidó Vének Tanácsa (Ältestenrat) irányította, természetesen az SS intenciói szerint. Intézkedtek az emberek barakkokban történő elhelyezéséről, az élelmiszerek elosztásáról, kényszermunkára történő beosztásáról, továbbá a haláltáborokba induló keleti transzportok utaslistáinak összeállításáról. Az erődítmény kazamatáiban hadiipari termelés folyt, sőt bank, gettóvaluta és saját bélyegkibocsátás is volt.

A deportáltakat kötelezték, hogy pénzüket, a profanizáló portréval kiadott, különböző címletű „bankjegyekre” váltsák át, amelyek értéktelen játékpénzeknek bizonyultak.

A deportáltakat kötelezték, hogy pénzüket, a profanizáló portréval kiadott, különböző címletű „bankjegyekre” váltsák át, amelyek értéktelen játékpénzeknek bizonyultak.

Theresienstadt ugyanakkor a kiváltságosok tábora volt, ahol a zsidó elit koncentrálódott, akikről a nácik úgy gondolták, hogy életben tartásuk birodalmi érdek. A deportáltak többsége asszimilált zsidó volt, de voltak köztük cionisták és ortodoxok is.

A táborlakók egyharmada, a Reich területén élő „Mischling”-ek,, a nürnbergi törvények szerint részben árja, részben zsidó származású személyek voltak. (Az Eichmann-per irataiból tudjuk, hogy a Mischling”-ek gyermekei közül számosan, hátrányos helyzetben ugyan, de mégis a Wehrmacht kötelékében szolgáltak. Ők szüleik sorsa miatt aggódtak, ezért. olyan helyet kellett létrehozni, amely azt a látszatot is keltette, hogy hozzátartozóik biztonságban vannak.)

A náci vezetők attól is tartottak, hogy külföldről kíváncsiskodhatnak a neves zsidó művészek, kiválóságok után. Ebben sajnos tévedtek, mert nem volt számottevő érdeklődés. Még az 1943-ban Theresienstadtba deportált Leo Baeck, (1873-1956) németországbeli vezető rabbi sorsa sem keltette fel a külföld figyelmét. (Ismertségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Soá után a progresszív zsidóság ernyőszervezetének vezetője lett és tiszteletére a nyugat-német posta emlékbélyeget adott ki.)

A mintaláger terve, azonban „rendszerhibás” volt. Nem számoltak azzal, hogy egy rendkívül kicsiny helyen rendkívül nagyszámú és élvonalbeli értelmiség koncentrálódott, ami megteremtette a szellemi ellenállás lehetőségét. A tábor kivételezett státuszú tudósai, művészei, írói, zenészei sokaknak segítettek a túlélésben. A művészek között a legtöbb zenész volt.

A foglyokból alakított zene- és énekkart Rafael Schächter (1905-1945) híres cseh karmester és zongoraművész vezette. A láger színpadán előadott Requiemet (Verdi ) Schächter vezényelte, a mű záróhangjaiba a karmester által belefűzött ellenállási dallam hangzott fel, amit a díszelőadáson részt vett nácik nem értették, így Eichmannnal az élükön lelkesen megtapsolták. A kórusban 150 zsidó rab énekelt, akiket háromszor cseréltek, mert az énekeseket fokozatosan Auschwitzba szállították. Bemutatták Smetana Eladott menyasszonyát, Mozarttól a Figaro házasságát, Verdi Aidáját, Bizet Carmenjét, sőt a „jó hangulat” kedvéért még Johann Strauss Denevérjét is. A Brundibár gyermekopera 55 előadást élt meg. A zenei élet mellett a művészetek szinte minden területén kiemelkedő alkotások születtek.

Theresienstadtban 1942 november elején, még nem volt könyvtár. Az első könyvek a deportáltak 50 kg-os csomagjaikban érkeztek. Szerették a könyveket, így kedvenceiket magukkal hozták. A könyvtár első 4 ezer kötete így jött össze. A táborból folyamatosan küldték a foglyokat Auschwitzba és más haláltáborokba, így az emberek eltűntek, a könyvek maradtak. A lágerlakóknak kellettek a könyvek. A Vének Tanács engedélyezte a „szekrény könyvtár” működését. A könyvtár (Ghettozentralbücherei) vezetésére, az 1942-ben Emil Utitz (1883-1956) filozófus és pszichológus, prágai születésű professzor kapott megbízást és 1942. november 25-én meg is nyílt a könyvtár.

A Ghettozentralbücherei gyűjteményében 1943 novemberében közel 50 ezer könyvtári egység volt, a tábor felszabadulásakor ez a szám megközelítette a 200 ezret. A gyűjtemény hihetetlen mértékű gyarapodásának történetéte Utitz közvetlen és kiemelkedő tudású munkatársa, Else Menken (1885. március 8. –1944. június 6.) hamburgi könyvtáros erőfeszítéseivel kezdődött. A könyveket kaució (letéti díj) ellenében lehetett kölcsönözni. Majd önkéntesek segítségével, idősek és betegek részére létrehozták a „könyv-házhozszállítás” rendszerét.

A szövetséges légi bombázók, 1943. március-áprilisban légitámadást intéztek német városok és más létesítmények ellen.

A légitámadások intenzitása miatt az RSHA Amt VII-A-3 részlege parancsot kapott, hogy a berlini központból a már említett szabadkőműves, okkult és a judaika tárgyköreibe tartozó összerabolt műveket biztonságba helyezzék. A költöztetést Karl Burmester SS-Sturbannführer az RSHA Amt VII-A-3 Központi Könyvtárának vezetője irányította.

A könyveket, négy szudétavidéki (Schloss Niemes, Schloss Hauska, Schloss Perstein, Schloss Neuefelkenburg) kastélyba költöztették. Az ömlesztett és katalogizálatlan judaika könyvállomány a Theresianstadthoz közeli a niemesi kastélyba került. Innen 1943 tavaszán 581 láda könyvet (csaknem a teljes judaika-állományt) a lágerkönyvtárba szállították, mert a láger szakembereivel akarták a művek bibliográfiai feldolgozását elvégeztetni. Megfelelő szakemberek Thereisanstadtban voltak, egyikük, a Dr. Benjamin Murmelstein (1905 – 1989.) bécsi rabbi, a Vének Tanácsának harmadik elnöke. (Murmelstein megítélése vitatott. 1938-tól, Adolf Eichmannal együttműködve, az osztrák zsidók kivándorlását szervezte, melynek eredményeként kétharmaduk el tudott menekülni.)

Murmelstein a könyvek bibliográfiai leírására megszervezte a „Talmud-kommandó” néven ismert csapatot, amely 20 rabbi és 15 teológus, nyelvész, történész és könyvtáros szakemberből állt, köztük volt Leo Isac Seelingmann (1907–1982), holland hebraista, bibliakutató, bibliográfus és Izaak Kisch (1905-1980) holland egyetemi tanár, filozófus, jogász. A „Talmud-kommandó” csaknem 30 ezer kötet tartalmi feltárását és bibliográfiai leírását készítette el.

 

Feltehetően Murmelstein és Eichmann kapcsolatának tulajdonítható, hogy Eichmann utasítására a könyvtár területét bővítették, sőt még judaisztikai olvasótermet (Hebräischer Zimmer) is nyitottak, valamint gyermekkönyvtári, továbbá orvosi és műszaki könyvek külön gyűjteményeit is létrehozták.

A Ghettozentralbücherei gyűjteményéről 1943. november 17-én készült összeállítása 48710 könyvtári egységet sorolt fel az alábbi tematikus bontásban:

Témák	Kötet
Hebraika	10810
Héber nyelvű periodikák	270
Judaica (cionista)	10950
Zsidó periodika*	1900
Jiddis irodalom	100
Művészet- és zenetörténet	1300
Ókori (holt) nyelvek	600
Modern nyelvek	500
Természettudományok	600
Publikációk*	2100
Beszámolók*	7000
Szépirodalom	5300
Világirodalom klasszikusai	3000
Ifjúsági irodalom	250
Egyéb	2500

(A *  azt jelzi, hogy az adatokat források hiányában nem lehetett pontosítani.)

A statisztikából kiderül, hogy a rendelkezésre álló gyermek- ifjúsági irodalom mennyisége kevés volt. Ezt a hiányt többen próbálták pótolni. Köztük Bedrich Fritta (1906–1944) cseh festő- és grafikus művész, aki a tábor grafikai műhelyében dolgozott.

A művészt feleségével és 3 éves kisfiukkal együtt deportálták. Kisfia születésnapjára albumot készített, amely meghatóan szólt a gyermekek táborbeli napjairól.

Frittát Auschwitzban gyilkolták meg 1944-ben. Tomi életben maradt, a család közeli barátai nevelték fel.

A könyv hiányát érezhette az a gyerek, aki képregényt készített.

A tábor történetében az 1943 tavaszától számított fél évig viszonylag nyugodt időszak következett. A halálgyárakba alig-alig indultak vonatok. Eichmann „zsidóügyi” osztálya teljes apparátusának a figyelmét a görögországi zsidók deportálása (1943 márciustól), kötötte le. A varsói (1943. április 19.), a czestochowai (1943. június 25.) és a bialystoki (1943. augusztus 19.) fegyveres gettó felkelések után a nácikat bosszú vezérelte. Tömeggyilkosságokat szerveztek, és az ellenállási központok lakosságát haláltáborokba küldték. A viszonylagos nyugalmat felkavarta az 1943 augusztusában a táboron átvonuló 1196 mezítlábas, kopasz 4-12 évesekből álló gyermek transzport. A gyermekek Bialystokból érkeztek. A csoportot fabarakkokban szállásolták el, néhány hétig voltak a táborban, onnan kísérőikkel együtt Auschwitzba kerültek. Ez volt az egyetlen keletre induló transzport 1943 nyarán.

A tiltott témát, a bialystoki gyermekek menetét Otto Ungar (Boskovice, 1934. október 4. – 1945.) festőművész, grafikus örökítette meg. Büntetésként Ungar kezét nyomorékká verték.

Közismert, hogy Goebbels propagandaminiszter utasítására, Theresianstadtról 1944. februárjában elkezdték forgatni a „Der Führer schenkt den Juden eine Stadt” („A Führer várost ajándékoz a zsidóknak”) c. „dokumentumfilmet”. A felvételeken láthatók a Brundibár gyermekopera „boldog” nézői és szereplői. A film bemutatta a kicsinosított várost, boltokat, kávéházakat, sőt a nézők még egy focimeccset és a könyvtárt is láthatták. A vetítővásznon megjelenő képsorok között feltűntek a gyermekek, akik között szardínia konzerveket osztanak szét, miközben azt kellett kiabálniuk, hogy unjuk már a szardíniát. (A jelenet felvétele után a szigorúan számon tartott konzerveket visszavették.) A filmből többször vetítettek részleteket a Vöröskereszt, a Vatikán és humanitárius szervezetek képviselőinek. A tábort a Vöröskereszt is meglátogatta. Az SS vezetés komolyan készült a vizitre, ezért sűrűbben indítottak a transzportokat Auschwitzba, hogy hogy csökkentsék a zsúfoltságot. A láger maradék lakói viszont rendes adag ennivalót és civil ruhát kaptak. Az egyik kaszárnyára még „Iskola” feliratú táblát is kikerült. A Nemzetközi Vöröskereszt, 1944. június 23-án látogatta meg a tábort. Maurice Rosselt úr, a Nemzetközi Vöröskereszt képviselője 6 órás látogatást tett a táborban Elégedetten állapította meg, hogy a zsidók bántalmazásáról terjesztett minden híresztelés hamis.

A tábort a szovjet csapatok 1945. május 5-én szabadították fel. A túlélők száma kb. 17000 fő volt a többieket az az auschwitzi megsemmisítő tábor gázkamrái nyelték el.

Post scriptum

A szovjet katonai erőktől a Nemzetközi Vöröskereszt vette át a tábor irányítását. A táborban negyedmillió könyvet találtak. Ebből 28400 kötetet a Talmud-kommandó katalogizált és ezek jó állapotban maradtak. A rossz tárolási körülmények miatt kb. 150000 kötet súlyosan és megmenthetetlenül károsodott, baktériumok és penész spórák áldozatává lett.

Seelingmannak, a Talmud-kommandó egykori tagjának sikerült 1500 kötetet azonosítania, amelyeket édesapja híres amsterdami magánkönyvtárából raboltak el. Seelingmann1948-ban ezeket a műveket Jeruzsálembe küldte, majd 1950-ben maga is alijázott és még további 500-750 további művet vitt Izraelbe. A Theresienstadban maradt könyvekből összesen kb. 70000 mű az Izraeli Nemzeti Könyvtárba (Jeruzsálem) került. A többi, cseh, lengyel, német, holland és francia gyűjteményekbe vándorolt.

 

Irodalom:

Könyvek, tanulmányok

ADLER, Hans G. : Theresienstadt : 1941–1945 : Das Antlitz einer Zwangsgemeinschaft : Geschichte, Soziologie, Psychologie. Tübingen : Mohr, 1960 (2., verb. u. erg. Aufl.).

HAUSNER, Gideon: Ítélet Jeruzsálemben: az Eichmann-per története. Budapest:Európa K. 1984. 722 p.

INTRATOR, Miriam “People were literally starving for any kind of reading”: The Theresienstadt Ghetto Central Library, 1942–1945. In: LIBRARY TRENDS, Vol. 55, No. 3, Winter 2007 (“Libraries in Times of War, Revolution, and Social Change,” edited by W. Boyd Rayward and Christine Jenkins), pp. 513–522

 

Interneten elérhető források, digitalizált kiadványok

Beit Theresienstadt https://bterezin.org.il/en/ghetto-theresienstadt/

The Leo Baeck Institute https://www.lbi.org/

Michigan’s Holocaust Museum https://www.holocaustcenter.org/

Terezín Initiative http://www.terezinstudies.cz/TI/

United Memorial Holocaust Museum https://www.ushmm.org/

Yad Vashem intézet https://www.yadvashem.org/

Von Karl Braun. Fakten zum. Einstieg. Die BibHothek in Theresienstadt wurde am 17. November 1942, fast genau ein. Jahr nach der Einrichtung des Ghettos, …

https://www.bohemia-online.de/index.php/bohemia/article/download/1793/2716