Eltűnt közösségek (emlék)könyve

Ki lehet-e emelni a mai Magyarország területén 134 olyan vidéki települést, amely reprezentálja a magyar zsidó történelmet? Talán igen.

A zsidó múlt iránti nosztalgia és emlékezet élénkíti a turizmust is. Gondoljunk csak a zarándoklat-kultúra híres helyszíneire, vagy Cseh Viktor és Mózes Krisztián szintén a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület ötletére közösen írt „Két keréken” sorozatára. Cseh Viktor Zsidó örökség című hatalmas műve részben ebből nőtt ki. Ez a formátumát tekintve is lélegzetelállító opus a vidéki mikroközösségek emlékműve.

A magyar zsidó történetírásra a dualizmus óta jellemző egyfajta Budapest centrikusság, és ezen túl is inkább a neológ, asszimilált közösségeken volt a fókusz. Bár sok vidéki hitközségről születtek vaskos monográfiák, egyes zsidó helyszínek még részben vagy egészben feltáratlanok. A vidéki zsidó örökség ismert és szinte láthatatlan emlékeit tárja fel Cseh Viktor könyve, a múltat és jelent a vallási irányzatok sokféleségével, hiszen a zsidóság vidéken sem volt egységes, és felekezeti viták nemcsak a fővárosban dúltak.

A könyv bevezető tanulmányai egyfajta „kerettörténetet” nyújtanak: a magyarországi zsidó irányzatok kialakulását alapos történelmi távlatban olvashatjuk. A haszidizmus történetét elemző fejezetből megismerhetjük a haszid csodarabbikat és rabbi-dinasztiákat. A Trianon előtti időkből emeljük ki pl. a munkácsi Spira-dinasztiát, és a szatmári – korábban: (Máramaros)szigeti – Teitelbaum-dinasztiát, amelynek közismert alapítója Teitelbaum Móse (1759-1841) sátoraljaújhelyi (csoda)rabbi. Nem csoda, hogy működési helyük vonzáskörzetében alakultak ki a későbbi zarándok útvonalak. A Schreiber-Szófer-dinasztia és a pozsonyi jesiva elemzéséből nyilvánvaló, hogy Pozsony, illetve a Hatam Szófer (Schreiber Móse 1762-1839) által alapított pozsonyi jesiva lett az 1868/69-es zsidó kongresszus után az ortodoxia fellegvára és hatósugara távoli településekre is elért.

Ez a könyv 134 magyarországi település zsidó közösségeiről tartalmaz kis (al)fejezeteket,  jórészt vészkorszak előtti gazdag képanyaggal, rabbiportrékkal, épület- és temető fotókkal illusztrálva a múltat. A tényanyagok keverednek sajtóidézetekkel, anekdotikus történetekkel, megvilágítva a vidéki zsidóság életét. Szociológiai kitekintésben is látjuk a zsidó és nem zsidó közösségek együttélését. A Holokauszt borzalmaira nem a pusztításon és pusztuláson keresztül emlékezik, hanem korabeli dokumentumok segítségével az „aranykort” varázsolja az olvasó elé, amitől annál beszédesebb a hiány. Így talán kézzelfoghatóbb a kép a hazai zsidó közösségek és a magyar vidék (közös) történetéről, és tragikusabb, hogy ez az egymás mellett élés mivé is lett. A holokauszt-áldozatok esetében a számadatokat a szerző betűvel írja le, mivel jóval többről beszélünk, mint számokról.

A kiadvány felépítése átláthatóan strukturált; a fő fejezetek alapjai a régiók: Észak-Magyarország, Észak-Alföld, Dél-Alföld, Közép-Magyarország, Közép-Dunántúl, Nyugat-Dunántúl, Dél-Dunántúl, és ezeken belül az egyes tájegységek. A települések (mint kis fejezetek)  nem betűrendben, hanem földrajzi elhelyezkedésük szerint következnek, hiszen az egymáshoz közeli helységek között megfoghatóbbak a történeti kapcsolatok és összefonódások. A fejezetek önmagukban is olvashatók, de együtt, a tágabb értelmezési keretben kirajzolódnak a vidék kapcsolati és rokonsági rendszerei. A települések válogatásánál prioritást élveztek a nagyvárosok és azok a helyek, ahol találunk élő közösséget, vagy ahol híres rabbi vagy legendás csodarabbik működtek (Nagykálló, Sátoraljaújhely, Olaszliszka, Bodrogkeresztúr, Mád, Miskolc, Újfehértó, Csenger stb.), és azok a helyszínek, ahol ma is található a temetőn kívül zsidó örökség. De Cibakháza például két nagyvonalú zsidó filantróp miatt került be a válogatásba, akik végrendeletükben hatalmas summát hagytak a cibakházai szegényekre. A városok/falvak szűrésénél érvényesült egy szubjektív szempont is: a szerző orthodox kötődése.

A kutatott anyag volumene felmérhetetlen (elég a tartalmas bibliográfiára egy futó pillantást venni) mind a kutatás, mind a terepmunka szempontjából. Közel egy évtized alatt Cseh Viktor bejárta a helyszíneket, feljegyzéseket készített és interjúzott szemtanúkkal, túlélőkkel. A kutatás 2011-ben kezdődött Pápán és Veszprémben, és kisebb megtorpanásokkal 2019-ig tartott. Az eredeti terv egy aktualizált zsidó útikönyv lett volna, néhány várossal, ám a kézirat önmagát építve terebélyesedett.

A településeket vizsgáló fejezetek egy-egy vidéki hitközség történetét mutatják be, a városok és falvak zsidó közösségeit, az ott működő rabbik reflektorfénybe állításával. Szó van a kezdetekről, a betelepülésről, arról, hogy honnan jöttek, főleg az 1700-as évek elején, majd arról, hogy hogyan erősödtek meg szervezetileg a közösségek a 18. század végére. Van, ahol csak néhány család élt, néhol viszont jelentős volt a számuk. Mivel foglalkoztak, ki volt a rabbi, a sakter, a kocsmáros, kik az iparosok? -többnyire ezekre is választ kapunk.  A királyi városokba hivatalosan 1840-ben költözhettek be a zsidók, néhány helyen azonban csak 1848 után engedték be őket, és ekkor indulhatott meg a városokba költözés folyamata. De a szövegrészek leginkább a közösségek belső hitéletét világítják meg és azt, hogy a meghatározó rabbidinasztiák milyen hatással voltak rájuk. Az ortodox közösségek a rabbi személyén keresztül határozták meg (ön)magukat, de a neológ közösségekben is fontos szerepet játszottak a rabbik.

A hétköznapi emberek is megjelennek (róluk jóval kevesebb a forrásanyag), de a rabbikon keresztül fénylik a közösség élete. Érezhető is kissé, hogy elbillennek az arányok a hétköznapi emberek és rabbik viszonylatában, mert néhol a helyi zsidók ipartörténeti jelentőségű teljesítménye is említés nélkül marad.

Persze, sokszor tényleg a rabbi volt a közösség lelke. Csak egy példa: kedves kis történetekből világos, hogy pl. Steiner Jesájá (1851-1925), közismert nevén Reb Sájele, bodrogkeresztúri haszid rebe legendásan aranylelkű ember volt, házát maga is vendégházként jellemezte, hiszen a késő éjjeli órákban is szívesen fogadott vendégeket, akik néha nem is haboztak betérni egy jó vacsorára.

A szerző a kutatás során felhasznált monográfiákat és összefoglaló munkákat, ám az elsődleges forrás a korabeli zsidó felekezeti sajtó (a másodlagos forrás a nem zsidó sajtó).

A sajtócikkek közelebb hozzák az egyre távolodó múltat. A zsidó periodikákból vett idézetek zömének két forrása van: az asszimiláltabb neológ zsidók hetilapja, az 1882 és 1938 között megjelenő Egyenlőség*; és a hangsúlyosan ortodox, 1925-1938 között megjelenő Zsidó Újság** című hetilap.

Az Egyenlőség hangvétele (olykor ironikusan) ortodox-ellenes, az ortodox újságok természetesen neológ-ellenesek. Eltérő és ellentmondásos a világképük, ám közös nagy erényük a hitelességük: pontosak a dátumok (pl. zsinagógaavatások, stb.). A lapokban publikált nekrológok, melyekből a szerző idéz, mint egy-egy rabbi portrévázlatai izgalmasak és autentikusak, az idézetekből sugárzik a rajongás, melyet a közösségek a saját rabbijuk, és nem mellesleg a magyar haza iránt is éreztek.

A gondosan válogatott korabeli idézeteknek köszönhetően emberközelivé válik egy egykor színes, mára elsüllyedt világ.

A kötet bátran ajánlható előzetes felkészülésre túrázóknak (a súlya miatt kissé nehézkes volna bédekkerként kézben vinni), emlékezőknek, zarándokoknak, kutatóknak, témára érzékeny olvasóknak, és remélhetőleg születik a jövőben pótkötet azokról a magyarországi településekről / közösségekről, amelyek most kimaradtak.

Cseh Viktor: Zsidó örökség – Vidéki zsidó hitközségek Magyarországon, Magyar Zsidó Kulturális Egyesület, 2021, 789 oldal. A könyv díszbemutatójára a Mazsike szervezésében a Magyar Tudományos Akadémia (1051 Budapest, Széchenyi István tér 9.) Felolvasótermében, 2021. október 11. hétfő 18.00-kor kerül sor. Az esemény regisztrációköteles.

 

* 1939. jan. 12. és 1944. április 20. között A Magyar Zsidók Lapja címen, 1944. ápr. 27 és 1944. okt. 12. között Magyarországi Zsidók Lapja címen jelent meg.

** 1939. január 20. és 1944. március 20. között Orthodox Zsidó Újság.