Eltervezni a múltat

Írta: Molnár T. Eszter - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek, Történelem

Hosszú ideig úgy lehetett érzékelni, hogy a zsidóság és a vészkorszak témái nehezen, és kevesek számára válnak a magyar irodalomban megközelíthetővé. Az utóbbi évtizedben mintha változni látszana a helyzet. A történelmi múlt miatt továbbra is súlyos témák ezek, de mintha az írók felszabadultabban, kíváncsibban, másrészt dacosabban nyúlnának hozzájuk, és a téma bekerült az irodalmi közbeszéd fókuszába. Egyetért-e helyzetértékelésünkkel, vagy vitatja azt? Hogyan látja a jelenséget, és milyen okoknak tudható be, ha van változás? – kérdeztünk írókat, irodalmárokat, filozófusokat.

Molnár T. Eszter

A körkérdésünkre adott válaszok közül korábban Beke Zsoltét, Demény Péterét, Király Kinga Júliáét és Láng Zsoltét olvashatták, ezúttal Molnár T. Eszter író válaszát közöljük.

*

T. már középkorú volt, de alig tudott valamit a családja történetéről. Elméletben érdekelte, hogy honnan származik, mégsem volt ideje ezzel foglalkozni. A család nem sokat segített: akitől eligazítást remélhetett volna, az meghalt, megőrült, vagy halálosan összeveszett mindenki mással. Kevesen maradtak, ritkán találkoztak, és akkor sem beszélgettek, így T. csak néhány nevet ismert a múltból, azokat is bizonytalanul. Grósz vagy talán Grün. Béla, de az is lehet, hogy Sándor. A nevek amúgy sem számítottak, T. családtagjait rendszerint máshogy hívták, mint ami a születési anyakönyvükben szerepelt: vagy a keresztnév, vagy a vezetéknév nem stimmelt, sőt arra is akadt példa, hogy egyik sem. A síremlékeken a születési évszámokat is meghamisították. Ne kezdjenek a számok alapján kombinálni a temetőjárók.

A nevek nem számítottak, mégis azok forgatták ki T.-t a hétköznapokból. Illetve a nevek előtt ez a mondat:

– Fogadjunk, hogy az anyám családjáról semmit nem találsz.

B., akinek T. ezt címezte, már vette is elő a telefonját. Évek óta foglalkozott családfakutatással, és szerette a nehezen megoldható problémákat.

– Mit tudsz róluk?

– Semmit. Egy családnevet, amit több különböző írásmóddal használtak. Egy utcát a hetedik kerületben. És talán még vissza tudok emlékezni a nagyanyám első férjéére is. Anyám említette, hogy ő háború alatt elhagyta a nagyanyámat és a nagynénémet.

B. keresni kezdett, és T. családja két óra alatt hat további személlyel gyarapodott. Nemsokára azt is megtudta, hogy a nagyanyja első férje nem egy másik nő után futott, hanem munkatáborba került, és ott halt meg 44-ben. Legjobban azonban két név ragadta meg: dédanyja és dédapja nevei.

A következő heteket kutatással töltötték. Böngészték a születési és halálozási anyakönyvek adatbázisát, hajnali kettőkor üzengettek egymásnak, B. hol egy örökbefogadási végzést küldött át, hol egy elfogatási jegyzőkönyvet. Évszámokkal, nevekkel volt tele a fejük, és egész gyűjteményük lett halálozási és házassági adatokból, régi lakcímekből. Hiába tudott azonban egyre többet, T. egy lépéssel sem került közelebb a dédszüleihez. Miért jött Budapestre, a Garay térre a 17 éves galíciai osztrák lány és a 35 éves moldvai román férfi? Hol találkoztak, milyen nyelven beszéltek, hogyan éltek, költöztek hónapról hónapra, jobb-rosszabb albérletekbe? Miért börtönözték be a férfit, és mibe halt bele a nő nem sokkal azelőtt, hogy megszülhette volna a negyedik gyerekét? Mi történt a másik két gyerekkel? Mint a mélyen szántó eke, a tudás újabb és újabb kérdéseket fordított ki T.-ből. Mivel képtelen volt ezeket megválaszolni, úgy érezte, ki kell találnia egy történetet. A dédszülei történetét. Megírom, mondta ki egy reggel. Nem tudom, hogy volt, de kitalálom és megírom, hogyan lehetett volna.

Nem szokta megosztani senkivel, hogy min dolgozik, mert mások véleménye, mint a vízbe hulló só, megzavarosította az ötleteket, és akadályozta a történetek kristályba fagyását, de azokban a hetekben éjszakázástól karikás szemmel járkált, és másról sem tudott beszélni, mint a különös nevű felmenőiről, így többekben is felmerült, hogy biztosan meg akarja írni őket. Valójában előbb tudták, mint maga T., és ha már egyszer kitalálták, azonnal tanácsokat adtak neki.

– Ugye nem fogsz még egy holokauszt-történettel előjönni? – kérdezte az egyikük. – Annyira túlterhelt már ez a téma!

– Mindenképpen végig kell írnod, nem hagyhatod abba a harmincas években! – mondta valaki más. – A vészkorszakról szóljon, különben jelentéktelen lesz a könyv.

– Nem is vagy zsidó, miért akarsz zsidó témáról írni? Hogy jössz te ahhoz? Csak mert ez a divat?

– Nem félsz, hogy tele lesz tárgyi tévedésekkel? Minden egyes mondat hátterét meg kell kutatnod, mert ha hibázol, szét fognak szedni.

– Nem írhatod meg! Ez nem egyedül a te múltad, a miénk is, és én nem járulok hozzá, hogy közzétedd.

– Miattad rólam is kiderül majd, hogy zsidó vagyok. Én ezt nem akarom. El van felejtve, és jól van az úgy.

– Ez a történet nem fut ki sehová. Nem tanult polgárok voltak voltak, hanem napszámosok, orgazdák. Miért akarnál a nyilvánosság elé állni velük.

T. mindenkit megnyugtatott, hogy nem írja meg a dédszülei történetét. Igazuk van, elcsépelt lenne, okafogyott, sekélyes. Magamutogató. Nem is beszélt róluk többet. Könyveket és visszaemlékezéseket olvasott, jiddisül tanult, délutánonként elveszett a Murányi utca és a Teleki tér környékén, megállt egy-egy lépcsőház előtt, keze eljátszott a kilinccsel. Nem sietett, azt gondolta, talán tíz-tizenöt év is kell, amíg történetté formálódnak a jegyzetfüzetekben gyűlő mondatok.

– Miért nem jársz el valami körbe? – kérdezte tőle egy jóindulatú ismerős. – Ezzel az identitáskereséssel nem vagy egyedül.

T. nem járt el sehová. Egyre kevesebbet beszélt a dédanyjáról, egyre többet vele.

Két és fél évvel később, egy borús júniusi napon kezdett írni végül. Amikor az első oldallal elkészült, felállt, teát főzött, aztán felhívta a szerkesztőjét. Új regénybe kezdtem, mondta. Semmi nagyszabású, csak egy szimpla kis történet egy férfiról és egy lányról, akik két messzi országból érkeztek Budapestre, hogy itt, a kisemmizettségben egymásba szeressenek.

támogatás

Címkék:2020-02, Írói körkérdés

[popup][/popup]