Első utam Izraelbe

Elza nagyanyám gyakran mondogatta: Kisfiam, jegyezd meg, hogy a hála a legrövidebb életű. Nem értettem, hogy a hálának egyáltalán hogyan lehet élete, pláne rövid. Különösen azért nem értettem, mert már akkor is nagyon hálás voltam neki, hogy édesanyámat megszülte. Ami azt illeti, ma is van egy-két ember, akinek egész életemben hálás leszek.

2000-et írtunk. Régi szép idők… Még tálcákon kínálták az ételeket-italokat a repülőgépen. Igaz, a háromórás út akkor is három óra volt, de gyorsabban telt az idő, mire gépünk megérkezett Tel-Avivba. Ferihegyen az induláskor még nem szőröztek a bőröndökkel egy kis túlsúly miatt, az utasokat nem várakoztatták félórákat sorban állva nyirkos hangárokban és nem terelgették őket ide-oda, rossz emlékeket idézve, mint manapság a fapados világban.

A Ben Gurion repülőtérre érkezve a géptől busz vitt bennünket a fogadó épülethez. A hosszú folyosóra érve, a háromórás repülőút után jólesett egy kis gyaloglás. Folyosó, de valójában mégsem az, hanem egy hosszú épület, benne egy széles gyalogút, – ma már mozgójárdával is -, melynek végén a falon egy hatalmas ókori mozaik látható. Minden alkalommal felvetődik bennem a kérdés: vajon ez a mozaik eredeti vagy másolat? Másolat, és pont itt a Ben Gurionon? Az lehetetlen. Na és ha másolat? Zakson, akkor sem tréfli (silány, vacak). Mire végiggondolnám a mozaik ügyet, már egy kör alakú csarnokba érve egész más érzések lepnek meg. Az egy szinttel lejjebb lévő indulási csarnok várójára lepillantva, szinte látom magam, amint két hét múlva én is ott vagyok az indulásra várakozók között. Nem jó érzés, hisz még meg sem érkezik az ember, de már látja magát elmenni. Gondolkodásra nincs sok idő, mert pár percen belül már az útlevél kezelésnél találom magam az egyik sorban. A kezelőablak mögött szigorú tekintetű, egyenruhás alkalmazottak ülnek. Húsz év alatt még nem láttam itt mosolygós arcot. Amikor sorra kerülök, megpróbálok terepszínűvé válni. Közömbös arccal, de szorongva adom át az okmányaimat. A mi korosztályunkból sokan így vagyunk ezzel. Többnyire egyszerű kérdéseket tesznek fel, de van, amikor azt sem. Kezelve az iratokat, utamra engednek. Még egy utolsó ellenőrzés, és perceken belül abban a csarnokban vagyok, ahová a bőröndök érkeznek. Már régóta csak „kézipoggyásznak minősülő” bőrönddel utazom, természetesen fotóaparáttal, így várakozás nélkül megcélozhatom a kijáratot. Az automata ajtó kinyílt előttem. Megérkeztem Izraelbe.

Izgatott arcok, szeretteikre váró emberek, de látni kutató tekintetűeket is, kezükben nyomtatott betűkkel írt nevek kis táblácskákon. Örömmel konstatáltam, hogy a nevem ott virít az egyiken. Kedves, mindig aggódó pesti barátom intézte, hogy egy Magyarországról elszármazott taxis rokona várjon. Kicsit horpadt testtartású, barátságos férfi volt az én emberem. A fotótáskámat nem adtam, de a bőröndöt kiragadta a kezemből, így mentünk a kijárat felé. Mondtam a címet, rögtön tudta, hogy hova lesz a fuvar. El sem indultunk, és máris mesélni kezdett itteni életéről. Már húsz éve taxizik, úgy ismeri a várost, mint a tenyerét. Aztán már csak fél füllel hallottam szavait, mert közben a rádiójából áradó klasszikus zenére figyeltem. A muzsikát hallgatva elérzékenyültem, zárójel nélküli megjegyzés, a kedves volt honfitárs végszámláján azonban már nem annyira. Próbáltam memorizálni, hogy merre járunk, de annyira megütött az érkezés élménye, hogy az útszéli pálmafákon kívül semmit sem láttam.

A belvárosba érkezve felhívtam a még sosem látott vendéglátómat jelezvén, hogy hamarosan megérkezem. Kiszállva a kocsiból, még körül sem tudtam nézni, de már ott termett egy mosolygós arcú srác.  Nyújtotta a kezét. Móray Máté, szia – mondta lazán. Én is mondtam az enyémet, mármint a nevemet, megtoldva egy sziával. Bocs, éppen próbám van mondta, körülbelül még két óráig fog tartani. A csomagomat elvette, és azt javasolta, hogy amíg végez, sétáljak a kezével jelzett utcán végig a tengerhez. Meglátod, csodálatos, hamar eltelik majd az idő. Így hát elindultam a Jabotinsky utcán arra, amerre mutatta. Április volt, dögmeleg, szokatlan a hazai cidri után. A legelső élmény ismerős volt: a kan macskák vizeletének mindent elnyomó szaga, amely a párás meleg miatt belengte a környéket.  Aztán azok a háromemeletes egyen házak, olyan Bauhaus-szerűek, amelyeket, mint később megtudtam az ötvenes, hatvanas években tömegesen alijázók (bevándorlók) számára rohamtempóban építettek. Kiértem a tengerpartra. Gondolom sokan „megkönnyeznék” ezt a találkozást, én viszont nem tartozom a tengerek szerelmesei közé. Hűséges típus vagyok, már gyerekkoromban eljegyeztem magam a Balatonnal. De, ami szép, az szép. A délutáni napsütésben a tengerparti pálmafák látványa lenyűgözött és közöttük sétálni nagyon jó volt.

Mikor visszaértem, Máté éppen kilépett a próbahely épületéből. Lakása közel volt, gyalog indultunk el. Nem engedte, hogy a bőröndöt én vigyem, pedig akkor még csak ötven voltam, ő még harminc sem. Ujjatlan póló volt rajta, sportos, kidolgozott izomzata első ránézésre is szembetűnő. Már sok színházi előadás fotózása volt a hátam mögött, és látva ezt a szőke, mosolygós, Gérard Philip-re emlékeztető srácot, első gondolatom az volt, hogy ilyen hősszerelmes kinézetű fiatal férfire vadászik minden rendező a nagyvilágban. Talán, mint hősszerelmes nem vált volna be, de egy ismeretlent befogadó házigazdának tökéletesnek tűnt. Közös pesti barátunk, a tánc történetének professzora, Fuchs Lívia ajánlotta Mátét. Óvatos ember lévén, jóval utazásom előtt felhívtam. Már tudta, hogy keresni fogom.  Minden bevezető nélkül csak annyit mondott, hogy nyugodtan jöjjek, minden rendben lesz.

Befordultunk egy kis mellékutcába, ahol ugyanolyan háromemeletes házak voltak, mint a másikban. Az egyik erkélyesre mutatott, ott lakom.  Kétszobás, barátságos kislakás, minden volt benne. Nem cifrázta, kezembe nyomta a lakáskulcsot, megmutatta a szobámat, és csak annyit mondott, mindent nyugodtan használjak. Este jön, most neki kezdődik a második műszak, várják a tanítványok, és már ott sem volt. Én sem maradtam sokáig, megnéztem a térképen, hogy hol is vagyok, elrendeztem a holmimat és mentem ismerkedni a várossal.

Az Epstein utca közel van a város szívéhez, így gyalog nekivágtam. Persze első nap még óvatos az ember, nem kóricál össze-vissza. Kimentem az utca végére, és a lámpánál elindultam balra az Ibn Gvirol úton. Ez egy nagyon széles út, mindkét oldalán üzletekkel. Akkor még a pestiekhez képest igencsak egyszerűnek tűntek a boltok kirakatai, nem úgy, mint ma. Kis árudák, az egyik falafelt, a másik bizsukat árult, de voltak itt egész nap nyitva tartó magokat, sütiket áruló üzletecskék is. Közöttük itt-ott már komoly árubőséggel rendelkező divatbutikok is fel-felbukkantak. Gondoltam, iszom egy üveg sört a nagy érkezésre, de a rekeszek mind-mind le voltak takarva. Az eladó csak annyit mondott, kezdődik a peszach, nem lehet sört árulni. Belenyugodtam, és beértem egy édes löttyel. Az út a híres Rabin térbe torkollott.  Nagy tér, szökőkút körül rohangáló gyerekek, öregek a padon, semmi extra, olyan, mint bárhol. Azért a narancsfák a belváros közepén jelezték, hogy ez egészen más világ, mint a miénk. Még egy jó ideig sétáltam és mire visszaértem teljesen besötétedett.

Máté tíz után ért haza. Kinyitott egy üveg bort és elkezdtünk beszélgetni. Megtudtam, hogy a balettintézeti évek után a Győri Balett művésze lett. Pár évvel ezelőtt egy lány miatt jött Izraelbe. A szerelem elmúlt, ő maradt és ma már az Izraeli Balett vezető táncművésze. Szereti Tel-Avivot, imádja a tengert, na és a lányok gyönyörűek. Szóval boldog. Ám, amikor a gyerekkoráról, a Pasaréten eltöltött évekről beszélt, volt valami mély szomorúság a szemében. Mesélt édesapjáról, a Vígszínház fővilágosítójáról, iparművész édesanyjáról és nagymamijáról, akinek a főztjét imádta. Talán ki akarta szakítani magát az otthon biztonságából? Ki akarta magát próbálni egy új világban? Máig nem tudtam megfejteni. Persze ő is kérdezett. Kíváncsi volt, hogy mit akarok én Jeruzsálemben? Olyan dologra keresem a választ, mondtam, amire otthon az elmúlt ötven év alatt nem sikerült rátalálnom. Na, ezt akkor ő sem értette, de később erről sokat beszélgettünk. Azóta eltelt több, mint húsz év, ma ő közelíti az ötvenet, én már túl a hetvenen, de nem felejtem el a sok segítséget, amit kaptam tőle, hálám és barátságom iránta örök.

Másnap reggel elmentünk kocsit bérelni. A legismertebb céghez vitt. Hát én még ilyet korábban nem láttam. A csinos egyenruhás lányok, mikor meglátták pártfogómat, virágba borultak. Máté héberül brillírozott, a lánykák édesen kacarásztak, körberajongták, és ha tudták volna azt, hogy, hogy táncol… atya ég! Nem mondanám, hogy irigy voltam, de szoktatnom kellett magam a gondolathoz, hogy Máté mellett egyetlen nő tekintete sem pihen meg rajtam. Szokni csak szoktam, de megszokni…? Inkább szökni gondoltam, de ötven felett lassan már nincs hová. Sebaj, kisebb öröm azért engem is ért, a fizetésnél egy pinduri mosoly nekem is jutott. Máténak köszönhetően egy vadiúj kocsit kaptam a cégtől. Újdonság volt az automata sebváltó. Kis próba a parkolóban, pár ugri-bugri riadt tekintetek kíséretében, aztán ment, mint a karikacsapás. Szerencse fel! – búcsúzott Máté, és „kiadta a parancsot”: Irány Jeruzsálem!

Érdekes, ahogy vezetni kezdtem, a szorongás azonnal megszűnt. A harminc év gyakorlat és az ismerős útjelző táblák biztonságot adtak. Aztán ott volt az a kék Jeruzsálem tábla mindenhol, csak követni kellett. Ekkora már feloldódva, a tájat is nézegetni kezdtem. Mindent nagyon szépnek láttam, ugyan kicsit lassabb a tempó, mint otthon megszokott, de a kis csodaautó vidáman muzsikált. Uram Isten! Itt mindenhol sivatag volt, most pedig bármerre nézek minden csupa zöld. Elhúzva a Ben Gurion mellett, egyáltalán nem érdekelt, hogy nemsokára újra ott leszek. Hol van az még? Most Jeruzsálembe megyek, csak az a fontos. Az útjelző táblákon megjelentek a bibliai nevek: Ashdod, Bersheva, Modiin, mind-mind mögött a csodálatos történetek. Aztán a Jeruzsálem 20 kilométeres felirat. Lassan megváltozott a táj, és erősen emelkedő hegyvidékre érkeztem. Az út mellett kiégett, ósdi tankok maradványai emlékeztettek arra, hogy itt véres csaták zajlottak valamikor régen a honvédő háborúban. A besűrűsödött kocsisor jelezte, hogy közeledem. Utána már csak lépésben tudtam haladni. És aztán? Megérkeztem a Városba. Jeruzsálemben vagyok! Örvendezésre azonban nincs idő, mert a három párhuzamos sávon ügyesen kell lavírozni. Ráadásul nem voltam és nem is vagyok egy térképes alkat, csak úgy ösztönből tájékozódom szinte mindig. Régi jó barátomat, a centrum feliratú táblát kerestem. Természetesen ott is volt. És rögtön mellette egy „Old City” kiírás. Rátapadtam ez utóbbira és félóra tülkölés, kacskaringózás és még ki tudja mi után feltűnt a képeslapokról jól ismert Dávid torony és az Óváros fala. Parkoltam, mint otthon. Aprópénz az automatába, fotóscucc a vállamra, és elhagytam az egyetlen biztos pontot az autómat. Belevágtam a nagy kalandba.