Eli, a fanatikus – Philip Roth egy elbeszéléséről

Írta: Szlukovényi Katalin - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek

A napokban elhunyt Philip Roth az amerikai zsidó identitást artikuláló szerzők közül az egyik legnépszerűbb és mégis legellentmondásosabb író volt. Kétkedők című kötetében szerzőnk is őt idézi a legtöbbet. Az alábbi részlet Roth 1959-ben megjelent első könyvének egyik elbeszéléséről szól.

Philip Roth első novelláskötete, az Isten veled, Columbus[1] […] egyfelől a zsidó amerikai szubkultúra egyik legelismertebb ábrázolása volt, amely ünnepelte a bevándorló hagyományt és státuszt, másfelől azonban búcsút is intett annak. Különböző életszakaszokban lévő, hímnemű, zsidó főhősei rendre örökségükkel birkóznak, és attól próbálnak szabadulni: iskolásfiúként (A zsidók megtérése), diákként (Messziről jött ember azt mond, amit akar),[2] katonaként (A hit védelmezője),[3] fiatal felnőttként (Isten veled, Columbus),[4] érett, dolgozó emberként (Eli, a fanatikus)[5] vagy idős férfiként (Epstein).[6]

Victoria Aarons szerint […] a kétértelműség mint Roth életművének központi szerkezeti eleme először az Eli a fanatikusban jelenik meg.

„Én én vagyok. Ők pedig ők” – a kétértelmű nyelv, amelynek révén Eli szabadulni próbál, csak még világosabbá teszi bizonytalanságát. A komikusan zavaros, váltakozó névmásokkal folytatott szópárbaj Eli és ellenfele között – „Te mi vagy, mi te vagyunk… Ők is te… Nem… Te te vagy” – megteremti a feltételeket arra a megkettőződésre és újrakettőződésre, amely aztán végig ott kísért majd Roth szereplőiben.[7]

„Az ingázás a gyilkos”,[8] mondja az Eli, a fanatikus címszereplője, ahogy először belép Philip Roth novellájának színterére, Tzuref rabbi szobájába. A nyitópárbeszéd kontextusában Eli megjegyzése a New York és Woodenton, vagyis a munkahelye és a kertvárosi otthona közötti ingázásra vonatkozik, de sejteti közvetítői helyzetét is, amelynek révén központi szereplője lesz „a woodentoni zsidók” – ahogy magukat nevezik – és a „woodentoni jesíva”[9] közti konfliktusnak. Az előbbi csoportot a helyi, erősen asszimilálódott, másod- és harmadgenerációs zsidó amerikai bevándorlók alkotják, míg az utóbbi közösség a rabbiból és tizennyolc gyermekből áll, mindannyian első generációs holokauszttúlélők.

A kétféle nemzedék ellentétes törekvéseket jelez: a woodentoni zsidók célja az asszimiláció, és zavartalanul kívánják élvezni, amit már elértek ezen az úton, míg az újonnan betelepedő Tzuref és a gyerekek ragaszkodnak a zsidó szokásokhoz, hiszen nekik semmi másuk nem maradt. Az utóbbiak érkezése nyomán a zsidó identitás kérdése a figyelem középpontjába kerül, holott a már asszimilálódott állampolgárok szeretnének erről elfeledkezni, így a woodentoni zsidók megpróbálnak megszabadulni a jesívától. Ezért megbízzák Eli Pecket, a fiatal helyi ügyvédet, hogy találjon erre jogi lehetőséget. A kínálkozó formális ürügy a jesíva (azaz zsidó iskola) ellen az a helyi rendelet, amely a lakókörzetben megtiltja bármely tanintézmény létesítését. Eli az asszimilált zsidó közösség tagjaként és választott képviselőjeként megpróbál valamiféle kompromisszumra jutni ügyfelei és az újonnan érkezők között. Az elbeszélés során a két csoport közti konfliktus fokozatosan átkerül Eli személyén belülre a szó fizikai és pszichológiai értelmében egyaránt. A folyamat dramatikus ábrázolása annak, hogy a társadalmi egyetértés hiánya hogyan okoz válságot az egyén identitásában.

A két társaság kontrasztja az elbeszélés minden szintjén tetten érhető az emberek közti viszonyoktól a nyelvhasználaton át a különféle szimbolikus elemekig. A jesíva egy domb tetején helyezkedik el, Woodenton fölött, ami utalhat erkölcsi fölényre, a novellával azonos kötetben publikált A zsidók megtérése térszerkezetére emlékeztető módon. A jesíva húsz emberből áll, de csupán kettőjük arca megkülönböztethető: ők Tzuref rabbi és egy névtelen, néma szereplő, akit többnyire „zöldfülűként”[10] emlegetnek a woodentoni zsidók, akiket viszont számos gazdagon részletezett személy képvisel a történetben: olyan alakok, akiknek a kereszt- és vezetéknevét, családját, barátait, foglalkozását és többé-kevésbé kifejtett véleményét mind megismerhetjük. Más szóval a városka lakói individuumok sorozataként jelennek meg, míg a jesíva egy monolitikus közösség benyomását kelti. Eli mindkét színtéren nyomás alatt él: hamarosan apuka lesz, ami a felesége és woodentoni barátai szerint egyaránt boldog perspektívát, egyszersmind némi válságot jelent egy férfi életében, míg a jesíva tele olyan gyerekekkel, akik épp elveszítették nem csupán édesapjukat, hanem egész családjukat és az otthonukat is, ami felkelti a fiatal ügyvédben a részvétet irántuk. Ennek megfelelő módon az uralkodó retorika is eltér a két helyszínen: a jesívában a rabbi „talmudi bölcsessége”[11] uralkodik, amely a judaizmus történelmileg felhalmozott közösségi tudására támaszkodik, és a holokauszt hasonlóképp közösségi élményeinek ad hangot, míg Eli felesége a freudi pszichoterápia lelkes híve, ami viszont az egyéni pszichére koncentrál. Elit mindkettő idegesíti, mégis megpróbál a kettő között közvetíteni, bár „túl gyakran kívánta, bárcsak az ellenfél ügyét kellene képviselnie; igaz ugyan, hogyha a másik oldalon volna, akkor meg ezen az oldalon szeretne lenni”.[12]

Philip Roth 1960-ban, a Goodby Columbus (Isten veled, Columbus) elbeszéléskötetért kapott National Book Award Díj átvételekor (Fotó: Associated Press)

Eli kettős perspektíváját a szöveg számos elemének kétértelműsége jelzi. A történet korán felkelti az olvasó érzékenységét egy-egy kifejezés kétféle lehetséges értelmezésére eltérő szövegkörnyezetben. Ez a helyzet például már Tzuref és Eli legelső dialógusában, amikor a fiatal ügyvéd felhívja a rabbi figyelmét a helyi rendeletre, amely tiltja a jesívát, mire Tzuref így válaszol:

– A törvény az törvény – mondta Tzuref.

– Pontosan! – Eli késztetést érzett, hogy felugorjon, és járkálni kezdjen a szobában.

– És persze – Tzuref mérleget formázva tárta szét két kezét a levegőben – a törvény mégsem a törvény. Hogyan fordulhat hát elő, hogy mégsem az a törvény, ami törvény szerint a törvény? – billegette meg a mérleg két karját. – És fordítva.[13]

Tzuref az emberség örökkévaló, isteni törvénye és a mulandó, ember által hozott szabályok különbségére mutat rá, míg Eli kétségbeesetten próbálja védeni polgártársai álláspontját, hiszen arra kapott megbízást, hogy őket képviselje. Mégis, amikor hazaér, éppoly kétségbeesetten érvel a felesége pszichológiai megközelítése ellen:

– Rosszkedvű vagy, Eli. Megértem.

– Nem érted.

Miriam kiment a szobából. A lépcsőről szólt vissza:

– De értem, édes.

Ez csapda volt! Ilyenkor rendszerint dühbe gurult attól, hogy a felesége milyen „megértő”. Mire a felesége még megértőbb kezdett lenni, látva, milyen dühös. Amitől ő még dühösebb lett…[14]

A narrátor pontosan elemzi a „megértő” szó mögött megbúvó hatalmi harcot, amely egyrészt az együttérzést hivatott kifejezni, de ezzel egyidejűleg ironikusan agressziót is rejt: annak kísérletét, hogy saját értelmezési rendszerünket kényszerítsük rá a másikra. Miriam megértő gesztusa azt jelenti, hogy csökkenteni akarja férje növekvő nyugtalanságát, mivel azt csupán a jövendő kisbabájuk miatt érzett szorongás újabb jelének értelmezi, olyasféle apró kellemetlenségnek, ami pszichoterápiával gyógyítandó. Csakhogy Eli épp ezt a hozzáállást akarja elkerülni: elutasítja a régi, önző rutint, amivel az ember figyelmen kívül hagyja a világot, és csupán saját személyes szférájában keresi a megoldást. Épp ellenkezőleg, teljes mélységében meg akarja tapasztalni a szorongást, ami megjelent az életében, hogy eljusson a közösségi cselekvés szintjére.

Motivációja az a nehezen megragadható aggodalom és felelősség, amellyel Hana Wirth-Nesher szerint „az amerikai zsidók viseltetnek európai testvéreik iránt”.[15] A fenti kétértelműségekkel összhangban Eli barátjának leírása a jesíváról önironikusan illik Woodenton asszimilált lakóihoz, akik Eli feleségéhez hasonlóan érzéketlenek a világtörténelemre. „Az egész hely olyan emberek búvóhelye, akik képtelenek szembenézni az élettel. […] Tele vannak babonával, és szerinted mért? Mert nem tudnak szembenézni a világgal, mert nem tudják elfoglalni a helyüket a társadalomban.”[16]

A nyelvi kétértelműségek közepette a történet szintje is gazdag kettősségekben. A legfontosabb az Eli és ellenpontja, a „zöldfülű” közti párhuzam. Utóbbit első alkalommal hagyományos kaftánjában látjuk. „Eli meglátta; egy fa alatti padon ült. Először csak mély, fekete üregnek tűnt; aztán kirajzolódott a figura.”[17] A két hasonló korú fiatalember hasonló szerepet is tölt be: ők játsszák az összekötő szerepét a két közösség között. A zöldfülű intézi a bevásárlásokat az egész jesíva számára, így ő az egyetlen, aki egyáltalán lejön a hegyről, míg Eli az egyetlen woodentoni zsidó, aki belép a jesivába – de épp annyira ellentétei is egymásnak. A név nélküli férfi sohasem beszél, ezzel szemben a történet java része Eli különféle kommunikációiból áll – személyes párbeszédek, telefonhívások, levelek stb. –, továbbá az újonnan érkezettnek semmije sincs, míg az ügyvéd nős, a saját házában él, és szakmailag is sikeres. A két csoport összebékítésére tett kísérletként Eli saját zöld öltönyét ajándékozza a túlélőnek, hogy az feltűnés nélkül elvegyülhessen a többi woodentoni lakos között; a gesztusban elrejtett szójáték mélyen ironikus, hiszen a férfinak divatos zöld álruhába kellene öltöznie ahhoz, hogy ne gúnyolják „zöldfülűnek”. Az ajándékra válaszul a férfi nem csupán elkezdi hordani újonnan kapott ruháit, hanem kaftánját és alsóneműjét egy dobozban otthagyja Eli küszöbén, aki maga is felveszi a kapott holmit.

A hagyományos öltözet feketesége nem csupán éles ellentétben áll Woodenton színes világával – „Knudsonék hátsó gyepén Harriet Knudson másodszor is rózsaszínre festette a köveit.”[18] – de a kimondhatatlan és univerzális tragédiára is utalhat: a halálra mint a fény végső hiányára, ami harmonizál az ajándékozó némaságával. Amikor Eli kinyitotta a dobozt „[a] sokk elsőre olyan volt, mintha hirtelen lekapcsolták volna a napvilágot. A dobozban napfogyatkozás volt.”[19] A ruhák cseréje nemcsak a személyiségek cseréjét szimbolizálja, hanem szó szerint hatással van a közösségre is: a woodentoni polgárok rendre összetévesztik a két fiatalembert, ami egy sor keserűen komikus jelenetet okoz. Sőt, maga az ügyvéd is azt érzi, hogy átalakult az identitása. Amikor találkozik a túlélővel, „akkor Elinek az a furcsa érzése támadt, mintha ő két ember lenne. Vagy egy ember két öltönyben.”[20]

A történet önironikus zárlata minden kétértelműséget függőben hagy. Egyfelől Eli végül enged a jesíva lakói követelésének, hogy empatikusan azonosuljon velük, és kaftánba öltözve látogatja meg újszülött kisfiát a kórházban. Másfelől átalakulását a kórházban idegösszeroppanásként kezelik. Allen Guttmann olvasatában – amelyet nyilván meghatároz a könyvének címe által definiált kontextus: A zsidó író Amerikában. Asszimiláció és identitásválság – ez a befejezés azt sugallja, hogy „csak egyetlen út vezet át a pszichológiai szakadékon, amely Woodenton és a jesíva között feszül: az őrület”.[21] De még Eli őrültsége is olyan kérdés, amelyet Roth nyitva hagy, mivel egyszerre hangsúlyozza az együttérzés elemi szükségét, ezzel egyidejűleg azonban alá is ássa ezt az értelmezést azzal, hogy destabilizáló hatását komikusan ábrázolja.

Jegyzetek

[1] Philip Roth, Goodbye, Columbus, Houghton & Mifflin, Boston, 1959.

[2] Philip Roth, You Can’t Tell a Man by the Song He Sings = Uo., 231–246.

[3] Philip Roth, Defender of the Faith = Uo., 159–200.

[4] Philip Roth, Isten veled, Columbus, ford. V. Bársony Erzsi, Nagyvilág 1970/3., 367–427.

[5] Philip Roth, Eli, a fanatikus, ford. Szlukovényi Katalin, Múlt és Jövő 2016/2., 85–101.

[6] Philip Roth, Epstein = Uő., Goodbye, Columbus, 201–230.

[7] Victoria Aarons, American Jewish Identity in Roth’s Fiction = The Cambridge Companion to Philip Roth, szerk. Timothy Parrish, Cambridge University Press, Cambridge, 2007, 14.

[8] Roth, Eli, a fanatikus, 85.

[9] Uo., 85, 87.

[10] Uo., 87.

[11] Uo., 91.

[12] Uo., 86.

[13] Uo., 85.

[14] Uo., 87.

[15] Hana Wirth-Nesher, Traces of the past. Multilingual Jewish American writing = The Cambridge Companion to Jewish American Literature, szerk. Michael P. Kramer – Hana Wirth-Nesher, Cambridge University Press, Cambridge, 2003, 119.

[16] Roth, Eli, a fanatikus, 94.

[17] Uo., 86.

[18] Uo., 98.

[19] Uo., 97.

[20] Uo., 98.

[21] Guttmann, The Jewish Writer in America, 71.

támogatás