Életében legenda volt, de halála után halhatatlan lett

Weisz Api, egykori jazzdobos sztárról lánya, Editke mesél, aki zongoristaként játszott.

„Api, mutasd meg, mit tudsz, / Api, kavard a ritmust, / Api, te dob-fenegyerek! / Csöpi, vezényelsz minket, / Csöpi, a ritmust inted, / Csöpi, te is dobolj nekünk! / Játssz most te is velünk, / Dobolj kicsit nekünk! / Gondolj az anyósodra, / Svung lesz a ritmusodban, / Szégyent ne hozz ma este ránk, / Üsd hát, Csöpike üsd hát!” (1942. A Tarka-barka című zenés filmkabaré utolsó száma, címe: Dob-Párbaj)

Az 1930-as évek zenei életének legendás dobosa volt Weisz Api (Weisz József). A múlt század első felében a színvonalas budapesti éjszakai szórakozóhelyek nem csak hogy egyenrangúak voltak a londoni, párizsi, berlini kabarékkal, mulatókkal, de a fellépő művészeket is cserélgették egymás között. A szintén legendás dobpergető, Bányay Lajos, akire életében a legnagyobb hatást Api gyakorolta, szoros barátságot ápolt Apival, korai halálának bekövetkeztéig. A dobtanár a pilisvörösvári munkaszolgálatos táborban látogatta meg egykori tanárát, akinek rendszeresen lopva vitt ebédet. Egyik alkalommal, amikor elbúcsúztak, és az őr éppen nem figyelt, akkor Lajos a kerítéstől lefényképezte Apit, amint egy csille mellett áll, amiben német tiszti egyenruhákat tol a mosdóba.

Api lányával, Editkével beszélgettünk a magyar jazzdobolás úttörőjeként is nevezett legendáról, és a táncdal- és bárzongoristák füstös és pezsgő illatú világáról.

Weisz Api a jazz-dob, a vibraphon és a marimba országos hírű mestere, de művésze volt az orgonának is. A budapesti jazz-zenészek birodalmában ő reprezentálta a self-made-man típusát. Szülei, egészen korán, tíz éves korában zongoratanulásra fogták zenei tehetséggel megáldott fiukat, de érdeklődése egészen más hangszer felé irányult, amely egészen a Moulin Rouge, a Pesti Broadway csillagai közé repítette.

„Édesapám, Weisz József 1910. november 2-án született, Ugocsán (abban az időben kárpátaljai területhez tartozott), négy gyermekes családban.  Az Api becenevet azért kapta, mert kisgyermekként nem tudta kimondani azt, hogy „apu”, csak azt, hogy „api”, ezért szülei és a szűk családi kör Apinak nevezte el. A nagyszüleim zongorázni szerették volna taníttatni az aput, de ő egyszer hallott egy dobost játszani, és nagyon megtetszett neki.  Amikor a család átköltözött Magyarországra, akkor az én nagypapám (Weisz Ignác, Weisz Api édesapja) megvette az Aranybika Szálló éttermét és kávézóját, Debrecenben, és a család abból tartotta fenn magát (ma ez a Grand Hotel Aranybika).”

Api édesapjának híres-nevezetes debreceni éttermében esténként kitűnő jazz-zenekarok játszottak abban az időben, és a kisgyermek megfigyelte, hogy a zenekarban a legérdekesebb és a legsokoldalúbb feladata a jazzdobosnak van, akinek játékát a közönség hatalmas tapssal jutalmazza. Api ambícióját fűtötte az is, hogy a rádión és a gramofonon hallott jazz-zeneszámokban is a dob és mellékhangszerei dominálnak. Abban az időben, amikor a kis Api megismerkedett az amerikai importzenével, épp nagy átalakulásban volt a műfaj, illetve a hangszeres játéktechnika. A jazz megérkezett a swing-korszakba, de már ekkor érezhető volt a modern jazz kezdete. Api sok mindent eltanult az amerikai elődöktől és kortársaktól, s a jazz iránti érdeklődése nem mindennapi tehetséggel párosult. Később tudását Amerikában is elismerték.

„Pár évvel később édesapám Budapestre utazott, mert a dobolás, a dob egyre jobban vonzotta és elkezdett tanulni klasszikus timpanit (üstdob). Abban az időben az amerikai zenét nem lehetett hallgatni, de apu ezt nem vette figyelembe. Amerikában, úgynevezett függetlenítés volt a dobosoknál, ami még nem létezett akkoriban Magyarországon. Aztán valaki hallotta őt dobolni és azt mondta, hogy ez maga a csoda, tiszta amerikai stílus. Felkérték Apit, hogy az amerikai Steinberg Hangszerkereskedésnek legyen a magyarországi bemutatója. Ennek fejében, mert reklámozta a cég hangszereit, megkapta a dobszerelést.”

Ezután bekerült a nagy kvalitású Chappy (Orlay Jenő, becenevén Chappy, zenekarvezető, zeneszerző, dzsesszdobos) zenekarába, amit számtalan itthoni és külföldi fellépés követett. Sikert sikerre halmozott az együttes, amely fogalommá vált egész Európában. Api és zenésztársai mindent elkövettek annak érdekében, hogy a jazz mint értékes zenei műfaj meghonosodjon Magyarországon is.

„Édesanyám (Editke édesanyja, Száraz Gizella, szólótáncosnő és énekesnő volt az Arizóna Mulatóban, Miss Dolly volt a művészneve) és édesapám 1939-ben kötöttek házasságot, és úgy döntöttek, hogy Jáva szigetére mennek dolgozni a zenekarral. Abban az időben ott számtalan magyar zenekar, zenész élt, mert már elkezdett beszivárogni az amerikai jazz, és a szüleimet oda kötötte a szerződésük. De jött a hír, hogy leállították a hajót, amelyen kiutaztak volna, mert lázadás tört ki Szumátrán, és az összes fehér embert felkoncolták. Végül itthon maradtak, mert nem mehettek ki. Az utazás miatt felmondták a magyarországi albérletüket, ezért lakást kellett keresniük.”

A Róbert Károly körúton találtak rá új otthonukra, ahol 1941. szeptember 11-én megszületett gyermekük, Edit. Örömük nem sokáig tartott, mert Apit az akkori zsidótörvények következtében elhurcolták munkaszolgálatra. Apit 1942-ben a Chappy zenekarból vitték el először Nagykátára, a hírhedt 701-es Muray századba vonult be hangmérnök öccsével, Ferivel. Mindenhonnan nyílt postai lapokon írt az otthoniaknak, de ezeket a lapokat átolvasták, ellenőrizték a tartalmukat.

„1942-ben egyszer csak kopogtattak az otthonunk ajtaján, és elvitték az apukámat. Ő azt mondta, hogy egy kis munka nem fog megártani… Így fogta fel.  Mindvégig abban reménykedett, hogy hazatérhet. Akkor már tudtuk, hogy nagy veszély van, de édesapámat megfenyegették, hogy ha megpróbál megszökni, akkor kiirtják a családját. Végül Pilisvörösváron kötött ki, ahol egykori zenésztársa, Bányay Lajos látta el élelemmel. Édesanyámmal vidékre kellett költöznünk, mert őt is megfenyegették. Senki sem tudhatta, hogy hol bujdosunk. A Chappy zenekart megkérdezték, hogy tudják-e hiányolni aput a zenekarból, és ők azt mondták, hogy igen. Abban az időben mindenki félt, nem merték azt mondani, hogy nem tudják nélkülözni édesapámat. Ha azt mondták volna, hogy apu pótolhatatlan, akkor nem viszik el. Ezt az információt egy elhárítós tiszt, talán a Gestapótól, súgta bizalmasan az anyu fülébe. Anyu, míg élt, azt emlegette, hogy nem voltak képesek kimondani, hogy nem tudják nélkülözni, pedig csak egy szavukba került volna.”

A család 1942 és 1945 között folyamatosan kapta a lapokat Apitól, aki írt Nagykátáról, Ökörmezőről, Gyergyótölgyesről, Utcásról és Máramarosszigetről. Egyik állomáshelyről a másikra vitték a foglyokat, de Editke édesanyja mindig utazott a férje után.

„Amikor az édesapámat behívták, akkor az édesanyám folyamatosan utazott, egyik helyről a másikra, hogy megtalálja apukámat, és ha csak néhány pillanatra is, de láthassa őt. Ha jóindulatú volt a tiszt, akkor apukámat elengedték egy órára, és akkor tudtak találkozni. Ezek a találkozások nem voltak veszélytelenek, mert egy ilyen alkalommal, amikor az egyik tiszt megtudta, hogy a szüleim beszéltek egymással, akkor szemen köpte anyukámat, hogy keresztény létére zsidóhoz ment feleségül. Ebben az időszakban vittek el engem. Nem tudom, hogy hogyan kerültem a budapesti gettóba. Emlékeim szerint egy lócán ülök, amikor elvittek a nagymamámtól, körülbelül négyéves lehettem. Nincsenek emlékképeim arról, hogy mikor engedtek el, mert édesanyám sem tudta azt, hogy engem elvittek.”

1945 tavaszán, pár héttel a felszabadulás előtt a táborban kitört a flekktífusz járvány. Csak néhányan élték túl. Api utolsó levelét 1945-ben kapta meg a család, de az utolsó tábori bélyegzővel ellátott „hivatalos” levél 1944-es volt, a holttá nyilvánításakor ezt fogadták el. Api fekete kávéval próbálta mosni az arcát és a karjait, de Ágfalván (Sopron mellett) utolérte a halál, amit a tífusz okozott. Nem sokkal előtte, karjaiban halt meg az öccse, akit szintén a járvány vitt el. Volt, aki azt mondta, hogy nem a tífusz vitte el, hanem agyonlőtték, kivégezték. Az első hivatalos iratok szerint 1944-ben halt meg a legendás jazz dobos, de, lánya, Editke jogi úton bebizonyította, hogy az utolsó levél, amit az édesapjától kapott, 1945-ben keltezett.

„Legelső emlékem az, hogy visszaköltöztünk a Róbert Károly utcai lakásba, de az épületet teljesen lebombázták, szinte mindenünk oda veszett. Egyetlen egy dobverő maradt meg édesapám hangszerei közül. A három emeletes épület ránk zuhant, amit a boltíves pincében éltünk túl. Szalmazsákokon aludtunk, az összes lebombázott lakóval együtt.

Később Alfonzóval mentünk megnézni a kifüggesztett listát, hogy kik haltak meg és az apukám neve is köztük volt. Első utunk a zsidó temetőbe vezetett, ahol anyukám hátradobott egy koszorút, mert azt mondta, hogy ahol éppen áll, ott vannak az apunak a csontjai. Ez csak egy jelképes cselekedet volt.

Én nyolcéves koromtól kezdtem zongorázni. Az első leckét Turán László édesanyjától, Turánné Hacker Máriától kaptam, aki felkészített a konzervatóriumra. Tizennyolc évesen működési engedélyt szereztem. Ötórai teákon játszottam dobosokkal duóban, és sokat „repültem”.  A helyettesítést repülésnek nevezték. Ha valaki lebetegedett, akkor helyettesíteni kellett, de voltak stabil helyek, ahová jártunk, például a Művész Bisztróba. Amikor a balatoni Pipacs Bárban dolgoztam, akkor a kollégámmal kaptunk egy szerződést Németországba. Minden este ott ült a bárban egy elhárítós, két németországi szerződéssel a kezében, és puhított, hogy csak akkor kapjuk meg az engedélyt, ha aláírjuk, hogy jelenteni fogunk. Ezt hangulatjelentésnek hívták akkor, jelenteni kellett volna a zenésztársainkról.  Mondtuk, hogy nem fogunk jelenteni, és nem is mehettünk. Nem engedtek ki. Miután látták, hogy törhetetlenek vagyunk, egy idő után kiengedtek, először keletre, Weimarba, aztán nyugatra, Finnországba. Akkor az volt a rend, hogy először csak Keletre mehetsz, azután, ha jól viseled magad, akkor lehet Nyugat. A mai napig kapok onnan nyugdíjat, mert annyira tisztességesek voltunk, hogy hivatalosan dolgoztunk ott is. Szóval, lehetett nemet mondani, az nem igaz, hogy nem lehetett visszautasítani azt, hogy az ember vállalja a besúgó szerepét. Bárki bármit mond, volt választás, csak tartás kellett hozzá! Ha Chappyék akkor „nem”-et mondanak, az apukámat nem veszítem el ennyire fiatalon.”

Weisz Api, a fasizmus áldozataként örökre elment. Itt hagyva a családot, az őt szeretőket és tisztelőket, a magyar jazzmuzsikát, a zenésztársakat. A Dohány utcai zsinagóga udvarán áll a vészkorszak áldozatainak emlékműve. Az ezüstacélból készült szomorúfűzfa számtalan levelén egy-egy név és évszám olvasható. A levelek sokasága között Weisz József-Api neve is megbújik.