Ein Harod munkásai

Avi Shavit, a Haarec újságírójának magyarul is megjelent könyve (Hazám, az ígéret földje) alábbi részlete egy Harod-völgyi kibuc példáján mutatja be az államalapítás előtt érkezett első zsidók életét.

 Egy reggel furcsa emberek jelennek meg a táborban. Keki színű sortnadrágot és bizarr kinézetű magas Wellington-gumicsizmákat viselnek, olyanok, mint valami történelem előtti korból idevetődött kétéltűek. Csak hát ezekre a békaemberekre szükség van ahhoz, hogy az átkozott mocsarakat egyáltalán meg tudják közelíteni. Cölöpöket vernek a földbe és kifeszítik a köteleket, amelyek mentén a nagy és a kisebb csatornákat kell majd kiásni.

Az egyik éjszaka a táborba is Wellington-csizmák, mindenféle kötelek és ásók érkeznek. Másnap hajnalban a Munkacsapat pionírjai is elindulnak a völgy mocsaras részei felé. A forróság kibírhatatlan, de a moszkitók még rosszabbak. Ott zümmögnek az ember fülében, a szeme és a nemesebb részei körül, szívják a friss vért az erős, fiatal testekből. A mocsár ölelése leküzdhetetlennek tűnik. A csatornákat azonban ki kell ásni.

A fiúk ötös csapatokban dolgoznak. Mindegyik csapat egy iszapréteget bont le, majd továbbmegy, és a következő csapat mélyebbre ás. Egy hetven centiméteres árokban állva minden félmeztelen pionírnak az a dolga, hogy belenyomja az ásót a csatorna csöpögős falába és maga fölé dobja az iszapot. Amikor aztán az ingovány alatt elérik az ezer éve ott lévő szilárd talajt, diadalüvöltést hallatnak. Most jönnek a lányok a fehér kövekkel teli kosaraikkal, melyek feltöltésén reggel óta dolgoztak a kicsi, de jó éles vésőik segítségével. És csak ezután, miután a lányok kirakták kővel a fiúk által megásott csatornát, csak ezután jöhet az ebéd. Marhahúskonzervvel és vastag szelet kenyérrel csillapítják étvágyukat.

Ez a projekt a mocsár kiszárítására még egy pár hónappal ezelőtt is teljesen irreálisnak tűnt. Hiszen a terv olyan merész, mint a Szuezi-csatorna terve, olyan veszélyes, mint a Panama-csatorna terve. De a mocsár minden újabb nappal kénytelen hátrébb vonulni. Az újonnan ásott, jól szigetelt csatornákban elhelyezett égetett agyagcsövek felszívják a halálos lehelletű talajvizeket. A többit elvégzi a júliusi nap. Az ingovány lépésről lépésre adja át a helyet a termőföldnek. A cionista tervezés, a cionista tudás, a cionista munka visszaszorítja a mocsarat, mely évszázadokon át mérgezte a völgyet. A maláriás esetek drámaian csökkennek. A fantasztikus vállalkozás eredményét így a még ott lévő arab szomszédok is élvezhetik. A kopár Harod-völgy fokozatosan kizöldül…

…Pár hónappal korábban, késő ősszel tartották az első koncertet a kőbányában. Akkor is ezrek gyűltek össze, hogy meghallgassák a helyi kórust és a vonósnégyest, mely Beethovent, Bachot és Mendelssohnt játszott. Az egyik itteni tanító szerint a Gilboa hegyei újjászülettek ezen a nagy napon. Egy fiatal lány Ezekielt olvasott, a Száraz csontok völgyének vízióját. És mindenki elnémult, amikor egy nyúlánk hegedűs Bachot játszott a kőbánya visszhangos falai között.

De ez a nap más. Ma Jascha Heifetz fog játszani itt.

Heifetz 1901-ben született Vilnius litván fővárosban. Háromévesen kezdett el hegedűn játszani, és amire hétéves lett, ragyogóan játszotta Mendelssohn concertóját közönség előtt. Tizenkét évesen már Európa egyik zenei zsenijének számított, tizenhét évesen pedig – egy héttel a Balfour-nyilatkozat megjelenése előtt – bemutatkozott Amerikában, a New York-i Carnegie Hallban. Most pedig, már amerikai állampolgárként és sztárzenészként, Heifetz azt jelenti a húszas évek zenéjében, amit Chaplin a komédiában vagy Einstein a fizikában. Tüneményes tehetség. Különleges, majdnem isteni képességek ritka inkarnációja egy emberben.

Hát ezért ilyen izgatottak a Harod-völgy pionírjai. Nemcsak azért, mert hálásak a muzsikáért és majdnem szent dolognak tekintik azt. Nemcsak azért, mert a zene jelenti számukra a szabad mozgást, szabadjára engedi a fájdalmaikat és a vágyat, hogy néha elsírhassák magukat. Az a tény is fontos, hogy a világ leghíresebb hegedűművésze elismeri vállalkozásuk fontosságát azzal, hogy eljön koncertezni ide, egy istenháta mögötti kőbányába. Az a tény, hogy a legjobb, amit csak a zsidó diaszpóra civilizációjának világi része magáénak tudhat, tisztelettel fog adózni az ő vakmerő kísérletüknek, hogy egy új világi zsidó civilizációt teremtsenek ebben a völgyben. Heifetz ugyan Heifetz, ugyanakkor azonban Jascha is, tehát közülük való. Valaki, aki a zsidó múlt és a zsidó jelen nyomorúságából és keservéből nőtt ki és ebből merítette géniuszát. Valaki, aki kimenekült Kelet-Európa reménytelenségéből és Amerikát választotta. Szóval, amikor ez a nagyszerű unokatestvér úgy döntött, hogy kifejezi elismerését ifjú zsidó társainak, akik egész másként és egészen más helyre menekültek, mint ahogyan ő tette, a munkabrigádos elvtársak közül még a legkeményebbeknek is meglágyul a szíve. Ők is érzik, hogy itt most csoda fog történni.

Most már több ezren vannak, zsúfolásig megtöltik a kőfejtőt, ahol ülések helyett is szürke terméskövek vannak. És szinte magam előtt látom őket abban a pillanatban, amikor Heifetz végre megérkezik. Figyelem a mestert és az extázisban ünneplő hallgatóságot. A hegedűs és a közönség egyformán egyidős az évszázaddal. A hegedűs is és a hallgatói is az évszázad ikonjaivá válnak majd. Ők azok, akik elmondják ennek a századnak a meséjét. És amikor a Harod-völgyben élő fiatal fiúk és lányok felállnak, tapsolnak és éljeneznek, a vilniusi fiú, aki el sem tudja kezdeni a koncertet, amíg le nem csillapodik a zsivaj, őszintén meghatódik. Lehet, hogy amúgy ő egy hideg perfekcionista a színpadon, de most elérzékenyül. És egyszer csak elkezdődik egy bensőséges párbeszéd a sebtében összetákolt színpadon álló fiatalember és az őt figyelő tömeg között. A két nagy erő, a modern zsidó csalódásokból keletkezett kreatív energiák két válfaja áll most itt egymással szemben, melyek a zsidó nép két nagy választási lehetőségét jelképezik a huszadik században. És mintha kölcsönösen fejet hajtanának egymás előtt, elismeréssel a másik útválasztása iránt.

És miközben Heifetz felemeli a kezét, hogy elhelyezze a vonót a húrokon, arra gondolok, mi minden történik még majd ebben a völgyben.

Három évvel ezután Ein Harod elsőszülöttei a cementből épült étkezde falai mögé húzódva próbálnak majd elrejtőzni az arab szomszédok fegyvereinek tüze elől.

Kilenc évvel később Shatta arab falu lakóit elszállítják lakóhelyükről, a vasútállomás közeléből, és egy új kibuc foglalja majd el a helyüket.

Tíz évvel később a völgyben mezőtüzek lobogása jelzi majd, hogy az arabok hirtelen rájöttek, milyen messzire jutottak már a zsidók. A lángoló mezők látványa pedig még kérgesebbé teszi Ein Harod alapítóinak szívét.

Tizenkét év múltán Ein Harodban megalakul az első angol-zsidó elitkommandó. Az alakulat éjszakánként arab falvakat támad meg és civil lakosokat gyilkol meg.

Pár hónappal később egy korszakos jelentőségű zsidó tiszthelyettesi tanfolyam kezdődik Ein Harodban. Ez a tanfolyam lesz a leendő izraeli hadsereg fundamentuma.

Húsz évvel később Ein Harod és azok az erők, melyek létrehozták, valóságos katonai hatalom birtokában lesznek. Huszonkét évvel később ez a katonai erő megtámadja Nuris, Zarin és Komay falvakat. Ki fognak űzni minden palesztin lakost a völgyből.

Bokor Pál fordítása

Ari Shavit: Hazám, az ígéret földje. Atlantic Press, 2013. 558 oldal. 5000 forint.

Kapcsolódó anyag:

A könyvről írt kritikánk: Gadó János: Izrael jó hely, de „bűnös” is.