Egzotikum, szépirodalom, lektűr

A zsidó történelmi regény

A történelmi regény[1] mindig divatos műfaj volt, az egy-egy nép (ön)genezisét feldolgozó mítoszok, az ókori eposzok, a középkori gesták, sagák, legendák is a műfaj őseinek tekinthetőek. A 19. században a romantikus nemzetfogalom kialakulásának köszönhetően váltak népszerűvé az adott nép, ország nagy történelmi eseményeit tablószerűen, idealizáltan bemutató regények (ide tartoznak Walter Scott, Victor Hugo, Alexandre Dumas, Jókai történelmi regényei[2]). A realista történelmi regényben (mint például Kemény Zsigmondnál) ugyanaz a történelmi esemény, idealizmustól mentesen, mint a szereplők életét, cselekedeteit determináló keret jelenik meg.

Bestseller vagy szépirodalom

Napjainkban a történelmi regény ismét reneszánszát éli, de jellegük élesen elkülönül egymástól attól függően, hogy bestsellerről, azaz a populáris kultúrához tartozó regényről vagy szépirodalomról beszélünk. Egy fontos jelenségre fel kell hívni a figyelmet: míg a lektűr gyakran próbálja magát szépirodalomként eladni, addig valójában csak kevés mű rendelkezik igazi irodalmi értékkel. A népszerű történelmi regények számára a história gyakran csak keret, és a regény több műfajt ötvöz, mindenekelőtt a krimit és korunk világdivatjának megfelelően a misztikumot, az ezoteriát. Az ilyen típusú művek sikere mögött az az olvasói elvárás áll, melyet a szépirodalom már halottnak ítélt: a „nagy történet” iránti vágyódás. A hivatalos irodalomkritika szerint a huszadik században annyira specializálódott a világ, s annyira relatívvá vált minden történelmi esemény megítélése, hogy lehetetlen egy nagy történetet elmesélni, különösen történelmi regényben. A közönség azonban nem ért egyet ezzel az ítélettel, s ezt az igényt a szépirodalom is kezdi ismét elfogadni, ennek magyar példája Spiró György történelmi regénye, A fogság.

 

A fogság egyik legutolsó példája a zsidó történelmi regénynek. A romantika irodalmában a zsidó szereplők általában az egzotikumot jelenítették meg, és akár démonizálva ábrázolták őket (mint Kuthy Lajos[3]), akár idealizálva (mint Walter Scott vagy Eötvös József, Jókai Mór[4]), mégiscsak mellékszereplők voltak. A zsidó szerzők regényeiben lép elő a zsidó szereplő aktív, cselekvő főszereplővé. A pályafutását dandyként kezdő, majd őfelsége miniszterelnökeként végző Benjamin Disraeli regénye, a David Alroy vagy a zsidó regényirodalom alapjait megteremtő Avraham Mapu regénye (Ahavat Cion, Cion szeretete, 1853) szerkezetében, stílusában az európai romantika hagyományait viseli magán, azzal a különbséggel, hogy a zsidó történelem eseményeit, figuráit állítja a középpontba. Tőlük eltérően a magyarországi zsidó szerzők a reformkortól kezdődőden a zsidóellenes előítéletek ellen harcolnak, és/vagy a zsidóság magyarság iránti lojalitását fogalmazzák meg. Bíró Lajos A bazini zsidók[5] című, 1921-ben megjelent regényében a 16. századi vérvád mögött nem nehéz felismerni a húszas évek elejének magyarországi zsidóellenességét, Szabolcsi Lajos Bar Kochba, csillag fia[6] című regénye pedig a zsidókat gyávasággal vádoló első világháborús előítéleteket igyekszik cáfolni a zsidó szabadságharc hőseinek bemutatásával. Molnár Ákos nemrégiben újonnan kiadott (eredetileg 1937-ben napvilágot látott) regénye, A hitehagyott[7] direktebben utal a párhuzamokra: cselekménye, főhőse is Magyarországhoz kötődik. A történet főszereplője a Spanyolországból menekült Fortunatus (Szerencsés) Imre, II. Lajos alkincstárnoka. A kalandos életű Fortunatus egy keresztény asszony iránti szerelemből és karrieréért kikeresztelkedik, majd halálos ágyán lelkifurdalástól vezényelve visszatér a judaizmushoz. Sorsa mintegy megelőlegezi az asszimilálódó 19-20. századi magyar zsidóság dilemmáit. A világháború után született művek között egyfajta műfaji határesetnek tekinthetjük az olyan családregényeket, mint az Egy családregény vége (Nádas Péter), a Keleti pályaudvar, végállomás (Szántó T. Gábor), melyek a közelmúlt történelmével, annak feldolgozásával foglalkoznak, különös tekintettel a soára vagy az ötvenes évekre. Az egyetlen kivétel Az apák könyve, Vámos Miklós regénye, melynek utolsó fejezete bár az ezredfordulón játszódik, de első fejezeteiben eleget tesz a klasszikus történelmi regény követelményeinek is, amennyiben régmúltba, a kuruckorig is elkalandozik.

Az említett Fogság annyiban különbözik elődeitől, hogy Spiró nemcsak helyszínválasztásában távolodik el a magyar történelemtől, hanem mondanivalójában is. A Caligula, Nero és Titusz hadjárata idején Rómában játszódó regény szándéka szerint a mai Nyugat problémáira reflektál, ennek megfelelően Róma a nyugati világ, az Egyesült Államok elődeként, a zsidó-nazarénus tömegek pedig a muzulmán bevándorlók korabeli megfelelőjeként jelennek meg. Teljesen más utat futott be a nyugati zsidó történelmi regény, mely nem lép fel hasonló igényekkel. Lion Feuchtwängler A toledói zsidó nő[8] című regénye egyfajta korszakhatárt képvisel. A VII. Alfonz kasztíliai király és a szép Ráchel szerelmét megörökítő történet (melyet egy spanyol románc is megénekel) a zsidó hősöket nemcsak középpontjába állítja, de megteremti a „szefárdizmus”[9] divatját is. Már a romantika is szívesen ábrázolta a mediterráneumot (ennek köszönhető például az építészetben a mór stílus megjelenése), s megveti alapjait a középkori spanyol zsidó aranykor mítoszának. A történészek által is gyakran idealizált kép persze sokkal bonyolultabb (a tolerancia viszonylagos volt az arab területeken is, ezt bizonyítja többek között, hogy Maimonidesznek is muzulmán területről kellett elmenekülnie, míg a toledói fordítóiskola léte, virágzása keresztény fennhatósághoz kötődik), de tény, hogy a zsidó kultúra, filozófia és költészet egyik aranykoráról beszélhetünk. Az 1492-ben elűzött zsidók ennek az aranykornak és kultúrájának örökösei, s ebből a kultúrából ered a zsidó misztika legnagyobb hatású irányzata, a kabbala is.

Rejtély és misztika

Az egzotikum, a gazdag kultúra és a Hollywoodban divattá leegyszerűsített kabbala hármassága irányította napjaink bestseller irodalmának figyelmét a spanyol-portugál zsidóságra. Míg a magyar irodalomban a zsidó történelmi tematika alapvetően a szépirodalomban jelenik meg és mentes a misztikától, addig a nyugati, főleg angolszász irodalomban az egzotikum és a misztika jellemző, s inkább a populáris regisztert hódítja meg. Kivételek természetesen vannak, mindenekelőtt a modern, huszadik századi palesztinai-izraeli történelmet feldolgozó regények. Ezek közül a leghíresebb az Exodus, Leon Uris regénye, amit egy modern nemzeti eposznak is olvashatunk. A klasszikus eposz a nyugati irodalomban megelőzi a regény műfaját, de a zsidó történelem sajátossága miatt – a haza megteremtésére a huszadik században került sor – a zsidó Aeneis csak Izrael Állam megszületése után íródhatott meg. Ugyanakkor a cím, az utalás a kivonulás történetére kétszeresen is történelmi regénnyé teszi az Exodust, amennyiben bevonva az értelmezésbe a Bibliát, a kontextust szélesíti, és a történetet kiemelve a modern történelemből kozmikus-teológiai jelentőséggel ruházza fel, ami szintén megfelel az eposz követelményeinek. Hasonló jellegű regény szintén Uristól A zarándok, valamint Hermann Wouktól A remény s folytatása A dicsőség, melyek szintén a műfaj határán mozognak, tekintettel arra, hogy születésük évtizedeire is utalnak.

Az „izraeli eposzokat” leszámítva, a zsidó témájú történelmi regényben a rejtély, a misztika és az egzotikum a főszereplők. Az elmúlt néhány évben mintegy tucatnyi regény fordítása látott napvilágot magyarul – az alábbiakban ezekkel foglalkozom. A regények a 15-17. században játszódnak, akkor, amikor a spanyol-portugál zsidóság még a kiűzetés, s a rejtett vallásgyakorlat dacára is teljes birtokában van szellemi javainak. A regények középpontjában mindig valami súlyos titok, rejtély áll, melynek súlyát néha egy bűntény, egy brutális gyilkosság is jelzi. Gyakran ez a titok egy szent kódex, melyet tovább kell örökíteni, s melyet védeni kell az ellenséges külvilágtól, mivel a judaizmus szentségét, lelkét tartalmazza. A legsikerültebb ezen lektűrök közül talán Richard Zimler regénye, Az utolsó lisszaboni kabbalista[10]. A történelmi krimiben a rejtélyes gyilkosságok látszólag egy Haggada miniatűrjei, pontosabban a miniatűrökben ábrázolt személyek miatt történnek. Valójában a konfliktus igazi oka a spanyol zsidó középkor egyik legjelentősebb filozófusának és költőjének, Salamon ibn Gabirolnak híres műve, Az élet forrása (Mekor Chajjim), mely latin fordításban (Fons vitæ) terjedt el a korabeli Európában és nagy hatást fejtett ki a középkori Európában, s melyet egészen a 19. századig egy arab keresztény munkájának gondoltak.

Szintén egy kézirat, a gironai kabbalisták hagyományát rejtő A liliomok lánca című mű megmentése a tét az eredetileg The Memory House címen megjelent regényben[11]. A szerző Lucia Graves, annak a Robert Graves-nek a lánya, aki Rafael Pataival együtt a Héber mítoszok és más ókori témájú művek szerzőjeként ismert. A magyar kiadás címe elég szerencsétlen választás – A rabbi, a feleség és a szeretője –, túl harsány és bulvárízű, de maga a regény is csalódást okoz. Végezetül egy szent tárgy, de immár nem zsidó kegytárgy, hanem egy keresztény ereklyetartó okozza készítőjének, a zsidó ötvösművésznek erőszakos halálát Noah Gordon, A zaragozai orvos[12] című regényében.

Szefárdok és nők

A szefárd történelmi regény másik típusa első pillantásra mintha a feminizmus divatjának is igyekezne eleget tenni azáltal, hogy egy kivételes nőalakot állít a középpontba. Lucia Graves regényében a főszereplő egy fiatal nő, Alba de Porta, akinek memorizálnia kell a szent könyvet, hogy Velencébe utazva lediktálhassa, s ezzel megmentse a gironai kabbalisták hagyományait. Ugyanakkor a női figurák kiemelkedő szerepe a zsidó hagyományban jóval régebbi, mint a feminizmus. A zsidó történelem sok kimagasló nőalakot tart számon, akiknek bölcsességétől, bátorságától egy adott zsidó közösség, vagy akár az egész nép fennmaradása függött. A leghíresebb a bibliai Eszter királyné.

A spanyol-portugál inkvizíció idején az amúgy is anyai jogon öröklődő zsidóság a nők világába, a családba szorult vissza, így a nő mintegy első számú őrzőjévé vált a hagyománynak. Alba de Porta azáltal, hogy megtanulja a szent szöveget, ezt a magatartást szimbolizálja. Vele ellentétben az úrnő, Catherine Clément azonos című regényének[13] főszereplője, Eszter királynéként a külvilág előtt védi közösségét. Az utalás itt nagyon is közvetlen: az úrnőt, azaz Doña Gracia Nasit, más néven Beatriz de Lunát (Mendèst) gyakran reneszánsz Eszter királynéként is emlegetik. A 16. században élt nagyműveltségű asszony a kor híres diplomatája volt, aki a Mediciekhez hasonló mecenatúrát folytatott, s aki az egyetemes történelemnek is kiemelkedő nőalakja. Catherine Clément regénye a hagyományos történelmi regények fordulatos, színes módján mutatja be Doña Gracia életét, ezáltal kiemelkedik a hasonló történelmi lektűrök közül. Ebbe a sorba illeszkedik Solmaz Kámuran Eszter kira[14] című regénye is, mely a 16. században Törökországban élt Eszter Handaliról szól, aki Doña Graciához hasonlóan gazdag, befolyásos asszony volt, de akinek ez a befolyás életébe került. A regényé érdekessége, hogy a zsidó asszonyról szóló nyugati történelmi regényt egy török szerző írta meg.

A történelmi regény újra és újra divatba jön, mert minden kor megtalálja az ízlésének legmegfelelőbb formát, mondandót. A zsidó történelem csomópontjai – Kelet és Nyugat; hagyomány és hagyománytól való eltávolodás – és a zsidó hagyomány egyszerre racionális és misztikus jellege miatt a zsidóság a populáris és a szépirodalom számára is hálás téma, mely egyszerre nyújtja az egzotikum és nyugati jelenléte miatt az ismertség illúzióját. A zsidó téma népszerűségének okát nemcsak a tanulságokban bővelkedő zsidó történelem, sors példázatjellegében kell keresnünk, de abban is, hogy az egzotikumot, a misztikát nem egy távoli kultúrából, hanem egyenesen Európából importálja.

 

Peremiczky Szilvia

 

Jegyzetek:

[1] Történelmi regény alatt általában olyan regényeket szokás érteni, melyek cselekménye a megíráshoz képest legalább 25-30 évvel előbb játszódik, és melyben a kor nemcsak egyfajta díszletként szolgál, hanem komoly hatással van a szereplők életére, és az adott eseményt az író saját mondanivalójának szempontjából értelmezi. A szereplők nem feltétlenül reális, valóban élt személyiségek, de a legtöbb történelmi regényben még a fiktív főszereplők mellett is fontos szerepet kapnak ismert történelmi alakok. Mint a legtöbb műfaj, a történelmi regény határai is elmosódhatnak, vitára adhatnak okot. Történelmi regénynek tekinthetjük-e azokat a holokauszt-regényeket, melyeket 10-15 évvel a soá után írtak, vagy történelmi regénynek tekinthetjük-e Singer 19. században Lengyelországban, Galíciában játszódó regényeit, melyekben ritkán lehet reális alakokkal találkozni; avagy történelmi regénynek számítanak-e a huszadik század elején írt, a századforduló magyarországi zsidó asszimilációjával foglalkozó művek? Ez az esszé nem tudományos tanulmány, nem célja e kérdéseknek a boncolgatása, ezért én a klasszikus értelemben vett történelmi regényekkel fogok foglalkozni, vagyis amelyek cselekménye és megírása között minimum 25-30 év eltelt, és melyek cselekményében az adott történelmi eseménynek fontos dramaturgiai szerepe van.

[2] Például A lovag, Ivanhoe (Walter Scott), Kilencvenhárom (Victor Hugo), A három testőr, A királyné nyakéke (id. Alexandre Dumas) Törökvilág Magyarországon, A lőcsei fehér asszony, Rab Ráby (Jókai).

[3] Hazai rejtelmek

[4] Walter Scott Ivanhoe című regényének két zsidó szereplője, apa és lánya, egyik első példái a pozitív zsidóábrázolásoknak a regényirodalomban. Bár bizonyos sztereotípiákat testesítenek meg (Rebeka érzéki szépségű lány, az apja kereskedő), és a keresztény szereplők nemesebb, nagyszabásúbb alakok, ábrázolásuk mégis pozitív. Az apa becsületes, a pozitív hősöket segítő figura, míg Rebeka egyenrangú hőssé válik a keresztény szereplőkkel bátorságának és nemes lelkűségének köszönhetően. Eötvös József A falu jegyzője című regényében túllép a démonikus zsidóábrázoláson. Bár Üveges Jancsi negatív szereplő, és ábrázolása több zsidóellenes klisét felvonultat, de Eötvös szerint ezek a tulajdonságok a társadalmi-történelmi okokból alakultak ki, nem a zsidóság hibájából. Jókai regényeinek zsidó figurái (A kőszívű ember fiaiban vagy a Rab Rábyban) becsületes, a magyarság iránt lojális szereplők.

[5] Múlt és Jövő, 1999

[6] GLM Unió Bt., 1998

[7] Múlt és Jövő, 2005

[8] Szukits, 1994. Szintén történelmi regény az író másik híres műve a Judd Süss.

[9] A szefárdok az 1492-ben Spanyolországból, majd Portugáliából elűzött, ibériai kultúrájukat és egyfajta spanyol nyelvváltozatukat megtartó zsidók és utódaik.

[10] Bestline, Édesvíz Kiadó, 2002

[11] Ulpius-ház, 2007

[12] Európa, 2001

[13] Európa, 1996

[14] Partvonal, 2006