Együttállás

Az utóbbi években megjelent néhány regény kapcsán érdemes megvizsgálni, hogyan látja a kortárs magyar irodalom – nem pusztán a kortárs, hanem kifejezetten a mai – a zsidóságot, mint irodalmi témát.

Az alábbiakban öt regény valamiképpen közösnek látható terrénumán fogunk kalandozni. Mindegyik 2017 és 2020 között jelent meg. Van köztük holokauszt-regény és a holokauszt-traumát feldolgozó, a felelősséget firtató mű, történelmi tényekre építő fiktív napló, és olyan, amelyik a zsidóság történetének elemeiből egy másik nép eredetmítoszát építi fel. De a széles tartalmi spektrum mögött rendkívül erősen érzékelhető az a közös gondolkodásmód, amihez meghatározó keretet adnak a mai Magyarország szellemi-társadalmi folyamatai: az egyén helye a közösségben, a kudarcra ítélt együttműködési szándékok, vagy az átjárás lehetetlensége a különböző múltak terhét cipelő csoportok között. A szétszabdalt, egymással párhuzamosan futó, és összekapcsolódni szinte képtelen valóságok élménye átjárja az öt kiválasztott regényt – és a témától függetlenül markáns bélyeget süt a korra, amelyben megszülettek.

Szabó Stein Imre: Soha. Napló a pokol tornácáról, Libri Kiadó, 2020

Hogyan tud bármi újat mondani egy regény csaknem nyolc évtizeddel a holokauszt után arról, ami a zsidósággal történt? Szabó Stein Imre regénye azzal, hogy az egy irányba tartó sorsokat nem a végkifejlet fényében, arctalan egyformaságban, hanem önmagukban mutatja fel. A magyar zsidóság gyűjtőfogalmából egyetlen, markáns személyiségen keresztül mutatja fel a széles spektrumot, azt, hogy az áldozattá válás hányféle út végállomása lehetett.

A Soha egy dunaszerdahelyi horthysta katonatiszt, a zsidó Stein Albert 1944. április 28. és június 8. közötti naplóbejegyzéseinek folyama. Fiktív főhős fiktív naplójáról van szó, ami mögött részint a szerző családtörténetéből merített vonatkozások vannak, részint az az írói szándék, hogy a tragédia mögött feloldja az egyéni sorsokat eltüntető narratívát. A naplót író felvidéki földbirtokos igazi nagyúr, bővérű asszonyfaló, Móricz regényeibe illő, döngő léptű tekintély, az első világháborút megjárt, magasrangú katonatiszt – és egy népes zsidó família mindenható feje. Önző, ösztöneitől vezérelt, zabolátlan, ugyanakkor művelt, gondoskodó és figyelmes, megkérdőjelezhetetlen tekintély, aki a szolgálattól megválva, birtokára visszavonulva a kártyának és a közelben-távolban föllelhető nők elcsábításának szenteli napjait. Egy rend őrzője, fenntartója, akinek erkölcsösségéhez sok kétség fér, de a tekintélye szilárd alap a környezete számára. Csakhogy a megszokott renden egyre mélyebb repedések mutatkoznak. A régi tiszttársakkal való beszélgetésekbe, az italos kártyapartikba beszűrődik az ország állapota: a német megszállás, a deportálások előkészítése, az állam felszámolódása, a védtelenül maradt polgárok sorsa, a napról napra erősebb bizonyosság, hogy az az élet, ami körülvette őket, véget ért. És ami az országban történik, az hamar beköszönt a helyi kaszinó kedélyes világába is. Az ivócimborából egyik napról a másikra erőszaktevő és rabló lesz, a városban furcsa, bőrkabátos figurák bukkannak fel, és egy éjjel beállít egy rokon egy irattal, amit az utókor Auschwitz-jegyzőkönyv néven ismer. Stein Budapestre indul, és megpróbálja a megfelelő helyre eljuttatni a dokumentumot. Álomszerű jelenetek sorában kerül egyre feljebb, míg végül egy éjjel becsempészik Horthyhoz, aki selyempizsamában ultizik magában, és nemigen érti, mit kellene tennie a hozott hírrel. Az utolsó nagyjelenet már a pokol előszobája: egy őrült forgatagú haszid esküvő ismét Dunaszerdahelyen, a Duna partján, ami tömeggyilkosságba fullad, a helyiek – a régi cimborák – rátámadnak az ünneplőkre, és őrjöngve ölik, akit érnek. A napló néhány nap múlva, a városban élő zsidók összeterelésével és bevagonírozásával ér véget.

Szabó Stein izgalmas kettősséget teremt a napló személyesebb, lazább műfajának és a tragédia súlyának egymásba játszatásával. A helyzetek precíz leírásába archaikus, majdhogynem biblikus szófordulatok vegyülnek, ráadásul a prózát szinte szétfeszíti a költői nyelvezet. Így emeli ki ennek az öt hétnek az eseménysorát a valós időből, a valós történések leírhatóságából, és helyezi át a próféták beszédmódjába, az időből kiszakított, mindent meghatározó kataklizma előtti utolsó emberi gesztusok sűrű közegébe.

Mezei Márk: Utolsó szombat, Kalligram Kiadó, 2018

Az elsőkönyves Mezei Márk holokausztregénye nem az időben játszódik, hanem egy kimerevített pillanatban. A szerző szigorú keretek közé feszítette a cselekményt: a klasszikus drámairodalomban használt hármas egységet választotta, némi korrekcióval, azaz nem egy, hanem két szálat követ, de azt egyetlen napon és majdnem végig egyetlen helyszínen: egy budapesti házban, a Nagyatádi Szabó (ma Kertész) utca 32-ben és közvetlen környékén. Az időpont 1944. január 14-e, kora hajnaltól a következő hajnalig – két hónappal az ország német megszállása és három hónappal Szabó Stein naplóregényének első bejegyzése előtt. Még viszonylagos nyugalomban, de a nyugalom inkább dermedt csend, a regény legelső sorától a legutolsóig idegfeszítő várakozás a legrosszabbra, ami kívül és belül egyszerre következik be. Két főszereplője egy leszbikus zsidó értelmiségi nő és egy haszid rabbi. Az első, Adler Magda fiktív figura. 1944 Budapestjén sokszorosan is veszélyben van, hiszen nem csupán zsidó, hanem az illegális kommunista párt munkájában is részt vesz, alkoholista, ráadásul a szeretője egy városi cselédnek állt magyar parasztlány. A rabbi valós személy: Áron Rokeáh, a belzi közösség feje, mérték és tekintély, igazodási pont, szavain keresztül az Úr szól népéhez. Csakhogy most nem az övéi útját igazgatja, hanem egy budapesti lakásban bujkál, némán fekszik az ágyán, és az elméjét figyeli. Nyolc hónapi bujkálás után a hívek segítségével Palesztinába szökik, cserbenhagyva a rábízott közösséget.

Magda is, a rabbi is a saját csendjében fulladozik ház falai mögött, minimális figyelmet fordítva a külvilágra. Nem élnek, csak léteznek. Belső monológjaik szaggatottak, és minduntalan megtöri őket a testi érzékelés egészen naturális részletezése. Tulajdonképpen a testüket ismerjük meg a legmélyebben, ezen keresztül jutunk el Magda alkoholfüggőségéhez és öngyűlöletéhez, ahogy a rabbi szörnyű emlékeihez és minduntalan felfakadó homoszexuális vágyaihoz is. Ez a moccanatlan, szavak nélküli állapot köti össze őket, kifeszül a két test, a két elme, a kétféle életösztön között, mintha a ház, az élettelen környezet, a recsegő falak, szörcsögő vezetékek hordoznák. Az egyetlen erőszakos jelenet egy csataleírással felérő tudósítás a Klauzál tér sarkán összeverekedő galambcsapatról, mégis ott van minden szegletben a vég. A nő és a férfi csak az utolsó pillanatban találkoznak, a férfi ekkor már szökésben, a nő pedig halott. Az egyik árulóvá lett, a másikat elárulták. Mezei Márk regénye a végletekig feszíti a sűrű pillanatokkal teli időtlen, cselekménytelen állapotot, az árulás és az elárultság közötti láthatatlan szálat két ismeretlen ember között.

Gyurkovics Tamás: Mengele bőröndje – Joseph M. két halála, Kalligram Kiadó, 2017

Szintén első kötet, vagy legalábbis az első regény Gyurkovics Tamás írói életművében a Mengele bőröndje, mely első megjelenése óta új kiadásban is hozzáférhető. Túlírtsága ellenére is heroikus vállalkozás, ötszázvalahány oldalon keresztül fogva tartja az olvasó figyelmét. Megírását a szerző nagyszabású kutatása előzte meg, Gyurkovics minden lehetséges forrásnak utánajárt, titkosszolgálati aktákat nézett végig, oral history interjúkat hallgatott meg olyan személyekkel, akik találkoztak a Halál Angyalának nevezett náci orvossal. A regény azonban, noha valós adatokra támaszkodik, végső soron fikció, hiszen Mengele életének második, kevéssé ismert részéről szól, és a tényeket néhol figyelembe véve, másutt kicsit átigazítva, egyes szám első személyben íródott, ezáltal belülről mutatja föl a figurát. A cselekmény kezdetén Mengele már jó ideje Dél-Amerikában bujkál, országról országra szökik a Németországban maradt – és a háború után is évtizedeken át virágzó nagyvállalatot működtető – család és számos segítő közreműködésében. Utóbbiak között fontos szerepet játszott egy magyar származású házaspár, Stammer Géza és felesége, Gitta is, az ő figurájukat, az „ügy” iránti elköteleződésüket a regény élénk színekkel bontja ki. Az egymást követő búvóhelyeken, a náci emigráció különös alakjai között Gyurkovics Mengeléje nem él, hanem túlél, egyre beljebb süllyed a nárcizmusba, és szónoki hangú leveleket intéz a fiához, bőségesen ellátva atyai jó tanácsokkal az élet mikéntjéről – ezek a regény legéletszerűbb, egyben legabszurdabb epizódjai. Mert Mengele a saját kisszerűségét szertartásos gőgbe öltözteti, ami tökéletesen ellentmond részint „tudományos” kaliberének, részint annak a segítségre szoruló árnyék-életnek, amire hosszú évtizedekig kényszerül – egészen addig, amíg 68 évesen, tengeri úszás közben szélütést kap és meghal.

A világ csak évekkel később szerez tudomást a haláláról. Gyurkovics azonban ezen a ponton elhagyja a valóságot és megkettőzi Mengele sorsát: egy új fejezetet nyit, ha tetszik, egy iker-regényt az ikerpárokkal előszeretettel kísérletező orvosnak, és az elfogott, bíróság elé állított Eichmann helyett őt ülteti a vádlottak padjára. Az utolsó száz oldal egyfajta fiktív történelmi igazságtételként Mengele perét és halálbüntetését pörgeti végig, hosszan idézve olyan forrásokat, mint például az Auschwitzban mellette dolgozó Nyiszli Miklós emlékiratait és számos túlélő vallomását. Remek írói eszköz, hogy a kötet nagy részét kitevő bujkálás epizódjai, melyek valós tényeken alapulnak, a második rész tükrében inkább tűnnek fikciónak, mint a dokumentarista stílus felé hajló, szinte filmszerű per, majd a végkifejlet. Az utószó is szerves része a műnek, Gyurkovics itt foglalja össze a hagyaték vándorlását és azt az igen jól jövedelmező üzletet, amit a család a „mengeleségnek” köszönhetett. A címbéli bőrönd kissé erőltetett szimbolikája és a gyakran végtelenül hosszúra nyúló epizódok ellenére is nagy hatású és jól kidolgozott nyelven megszólaló regény.

Sági György: Hiszen ti ismeritek, Jaffa Kiadó, 2020

Egy DNS-vizsgálat indította el a regényt, ami 2500 évet ölel fel a zsidóság történetéből, a gének emlékezetét kutatva. A mintában talált 7%-os szefárd származás arra indította a szerzőt, hogy megvizsgálja, hogy a generációk hosszú láncolata hogyan örökíti át a tapasztalatait. A regény az 1990-es évek elején indul egy izraeli kibucban, egy idős zsidó férfi és egy fiatal német lány kapcsolatával, és 25 évvel később, a viszonyból született fiú és egy német nő szerelmével ér véget. Szokványos történet lenne, ami a személyes jóvátétel, a vezeklés és a feloldozás témáit dolgozza fel – csakhogy Sági György kétszer is megszakítja a cselekmény folyamát, hogy hosszú kitérőket tegyen a történelemben, az ókori Elephantine szigetén élő zsidó közösségben és a 9. századi Córdobában, párhuzamos sorskérdéseket villantva fel. Egyfajta determináltságot rajzol ki a kisebbség és a befogadó vagy elutasító többség dinamikájában, a népek keveredésében, a menekülés és a sorsvállalás mintázataiban. Koncepciója értelmében a múlt egyben jelen is, a sorsválasztásban a gének erősebb szerepet játszanak, mint a tudat.

A regény azonban a nagy ívű vízió ellenére tézis marad, a figurák egy tétel illusztrációiként csak homályos körvonalakat kapnak – miközben a történelmi fejezetek emelkedett hangvétele, stiláris különválása megnehezíti a tétel pontos megértését. A szöveghez a szerző gyakran lábjegyzetet is illeszt, amely a zsidó hagyomány egyes fogalmait lexikonszerűen ismerteti, ez azonban még zavaróbbá teszi a sokféleséget. A plasztikus helyzetleírások közül kiemelkedik az idős zsidó túlélőket gondozó kibuc, a Golán-fennsíkon szír sebesülteket ápoló izraeli orvosok, vagy a szír család útja a 2015-ös nagy európai menekült-áradatban, és a regény végén szinte balladai erejű dialógusokkal találkozunk, de ez sem fogja össze a túl sok darabra tördelt, túl nagyszabásúnak szánt víziót.

Kácsor Zsolt: Cigány Mózes, Kalligram Kiadó, 2020

A Cigány Mózes az utóbbi évek egyik legizgalmasabb regénye. Kimeríthetetlennek tűnő nyelvi humorral megírt, letehetetlen, könnyfakasztó abszurd, ami azonban komoly kétségeket vet föl a valóság és képzelet viszonyának elfogadott rendjével szemben. Témája csak szimbolikusan kapcsolódik a zsidósághoz, de azzal, hogy a mózesi könyvek szerkezete és archaikus nyelve révén párhuzamba állítja a két nép, a zsidó és a cigány közösségek sorsát, a vándorlók és a befogadók-elutasítók, a kisebbség és a többség örök harcát helyezi bibliai magasságokba. A szerző útmutatása szerint „anarchista regény” részint egy nagyszabású eredetmítosz a cigány folklór elemeivel fűszerezve, részint pedig látomás a magyar cigányok „szabadságharcáról”, de még sok minden más is: egy nép őstörténete, egy drogfüggő bűnöző akciója, politikai pamflet és prófécia egyszerre. Szerkezete Mózes öt könyvének parafrázisára épül, de tudatosan összekeveri azok sorrendjét. A nyelve mélységek és magasságok között ingázik, a börtönszlengtől a média, a tudományos publikációk és a bürokrácia szókincsén át a mítoszok ismétlésre építő, sejtelmes kifejezésmódjáig minden árnyalat megjelenik benne, bravúrosan összevegyítve az egymástól nagyon távoli világokat. Arany János nagyidai cigányai és Spiró Feleségversenyének etnikai konfliktusai éppúgy megjelennek benne, mint az Íliász, vagy éppen József Attila bizonyos versei. A szöveg parttalan áradása technikailag is jól működik, hiszen az öt fejezet mindegyike egy-egy végtelen hosszúságú mondat, és benne időről időre hosszabb részek ismétlődnek, mintegy az eredethez visszanyúlva, a nép emlékezetébe vésve a teremtés és a teremtődés eseményeit.

A főhős útja stációk sorozataként bontakozik ki, hosszas előtörténete maga a közös mítosz alapja, élete azonban – akárcsak a zsidó Mózesé – egy lehetetlen küldetés beteljesítése. A cigány Mózesnek ez csak a kábítószeres vízióval sikerül, hiszen a Csepel-szigeti gettóba zárt, „újparasztnak” átnevezett cigányságot nem tudja kivezetni India „szabad földjére”, a regény végén angyalként zuhan ki a börtön tornyából. Kácsor Zsoltnak azonban utánozhatatlan módon, briliáns poétikai eszközökkel és kifejező erővel sikerült megrajzolnia a mai magyar társadalom torzképét és a mélyszegénységben élők kiszolgáltatottságát.