Egyetlen ragyogó nap

Uri Asaf legújabb verseskötete folytatja a zsidó költészeti hagyománnyal való párbeszédet. Egyszerre érzéki és metafizikus ez a költészet, a magyar irodalom rendkívüli koncentráltságú megnyilatkozása. Három verset közlünk a kötetből.

Egyetlen ragyogó nap

Egyetlen ragyogó nap az élet kicsinyített mása.
nem lépek ki a házból, senkivel nem találkozom.
Így állok a levegőben, és nézem a felszakadozó felhőket.
nevemben a szótagok egymásba fogóznak.
A nevemet kisímítom és összehajtom kétfelől,
a függöny szárnyához hasonló mosoly fogad.
A házban fény lobban, dáliákkal, ribizli bokrokkal.
Felnyitom az eget a fejed felett, mennyezet nélkül várlak.

 

A Best igazsága

Jákob fiainak szent gyülekezetei ellepték Podólia és Volhínia vidékeit.
A hit soha nem tágított tőlük, mert a bölcseik reményt töltöttek a
szívükbe. Az embernek, hogy éljen és lélegezzen az volt az egyetlen
választása, hogy hászid legyen. A bölcs és cádik Best-tel,* a hászidok
atyjával kezdődött, aki teljes nevén „az igazi név gazdája”. A Best
igazsága úgy terjedt a tudásra áhítozó szegények között, mint a futótűz.
Kétszáz évvel később, a hívők megszámlálhatatlanul sok gyülekezete
mind felült arra a repülő szőnyegre, mely azóta is keserű planéta
módjára kering a föld körül. Ukrajnában semmi nem maradt, csak a
nyomukban burjánzó gaz, mely Kőrösmező romos zsinagógáját
körülveszi. Azt is láttam, hogy a mezericsi rabbi sírja előtt kecske
legel. A kecske felnéz a cádik sírjára és a sírfelirat láttán jobban
emészt, mint bárki ezen a földön. Podólia kecskéi nem ismerik a
félelmet, de mi az emlékezés iszonyatából táplálkozunk. Imádságunk
zálog, de soha nem tudjuk meg, hogy mennyit nyom a latban. Dávid
királynak sem igértek semmit.

* Hászid: istenfélő; cádik: igaz ember

 

A Holt-tengeren nőttem fel

Azt hallgatom a legszívesebben, aki valamilyen kezdetnél bábáskodik.
Mózes a nép kezdete. Hallgatom a kezdetet. Sehr langsam, ősz,
századvég. A nosztalgia elpusztíthatatlan. Már jön is a kürtjeivel és
minden bajtól megkímél. Az egyetlen, homlokára vetett árnyék én
vagyok, az ittlétem, a kilétem. A zene magával visz, beethoveni
otthonossággal. Kiterít, mint egy térképet, újraszerkeszt, új világba
ültet, mely soha nem lehet az enyém. A felhők eltakarják a napot.
Alattam nincs semmi szilárd, semmi megfogható. A Holt-tenger
mellett nőttem fel, a testem felszántott emlékezet. A nap pusztító
erejét már nem érzem. A nap mértékletesen melegít, engem vastag
iszap takar. A tektonikus világmélye valóságos csoda, meleg hóval
fedett meder, ahol minden egyes virág álcázott lélek. A tájban
tisztaság, érezni az elveszett balzsam illatát. Ki sejtené, hogy a lélek
kedveli ezt a vidéket?