Egy város, ahol mesélő a bor

Írta: Benda Iván - Rovat: Fotográfia, Kultúra-Művészetek, Tárca

Haifai kirándulásunk után már visszafelé autóztunk barátaimmal Tel-Aviv felé. Körülbelül harminc kilométert tehettünk meg, amikor Avri barátom megkérdezte, hogy jártam-e már Zikhron Ya’akovban (Zihron Jakov). Nem, még nem, mondtam kicsit törődötten a túl hosszúra nyúlt délelőtti programok után. Ellentmondást nem tűrő hangon rögtön közölte: Ezt nem hagyhatod ki!

Zihron Jakov (Fotó: Benda Iván)

Örültem is, meg nem is. Pár perc után letértünk a széles tengerparti autópályáról egy kisebb mellékútra. Ismerős volt a táj, hiszen nem is oly rég a Kineret-tó felé autózva már jártam erre. A kocsink hangosabban kezdett zakatolni a felfelé vezető úton, mivel a Karmel hegyvidék déli csücskén jártunk. Egy útszéli jelzőtáblán megjelent a Zikhron Ya’akov felirat, és kis idő múlva meg is érkeztünk a városkába.

Némi keringőzés után leparkoltunk. Avri és felesége, Malgarit vidáman ugrottak ki a kocsiból. Látva örömüket, megpróbáltam összekapni magam. Körülnézve, első látásra, mintha egy nagyobb faluba érkeztünk volna. Sehol egy emeletes ház. Piros zsindelytetős, barátságos, földszintes házacskák mindenhol. Bekukkantva a kerítések mögé, mindenhol rendezett kertek.  Na és a sétálóutca? Olyan barátságos hangulatot árasztott, mint egy osztrák kisváros. Középen a kocsik számára egy keskeny „utcácska”, de a főszerep láthatóan a gyalogosoké. A házak előtt mandulafák és pálmafák. A kis kávézók, cukrászdák, éttermek és az üzletek ízléses egymás mellettisége láttán rögtön otthon éreztem magam.

A főutca és a sétálóutca találkozásához érve megpillantottuk a zsinagógát. Mivel a bejárati ajtó tárva-nyitva volt, gondolkodás nélkül bementünk. A kinti zsivaj és erős fény után, szokatlan volt a hirtelen csend és félhomály. Szemem lassan kezdett hozzászokni a benti fényhez, de a fotózáshoz ez kevés volt. Hangosan sóhajtva megszólaltam: Milyen jó lenne, ha látnék is valamit!  A félhomályból hibátlan magyarsággal érkezett az azonnali válasz: „Csillagom, minden kívánságod így teljesüljön”, majd egyik pillanatról a másikra a zsinagóga fényárban úszott a csillárok vakító fényétől.

Csodálkozni sem tudtam, mivel a hang tulajdonosa, egy idős úr, ott állt nem messze tőlünk. Felénk fordult, időt sem hagyva köszönésre, mesélni kezdte a Ya’akov zsinagóga történetét, méghozzá magyarul. Szélkakasként fordultunk abba az irányba, amerre mutatott. Ámulva néztem a kék, de meleg árnyalatú falakat, és a csodás történeteket ábrázoló, festett képeket az ablakokon. A Tóraszekrénytől kezdve mindenről tudott valami érdekeset mondani. Beszélt a város születéséről, Edmond de Rothschild báróról, akinek a neve összefonódott a város történetével. Mesélt az úttörőkről, akik verejtékkel építették első otthonaikat, a szőlőültetvényekről és persze a sikerekről, a csodálatos helyi borokról.

Miközben beszélt, azon gondolkodtam, vajon mióta élhet itt ez az ember. Meg is kérdeztem. Elmondta, hogy 1956-ban jött el otthonról.  Mintha egy másik mesekönyvbe lapozott volna, úgy kezdett el mesélni a gyerekkoráról, a diákéveiről, a „Csikágóról” (hetedik kerület), a „lizséről” (Városliget), amely a második otthona volt. Mosolyogva mondta: A fáskörben fociztam reggeltől estig a barátaimmal. Amikor az 1930-as, 1940-es évek szóba kerültek, arca elkomorult, bezárult az addig oly nyitott mesekönyv.

Ekkor egy csoport érkezett a zsinagógába. Ő feléjük fordult, és immár ékes angolsággal, nekik mesélte a város történetét. Készítettem néhány felvételt, majd kifele indultunk.

Már az ajtóban voltunk, amikor hátulról megérintette a vállamat, és halkan megkérdezte: Mondja uram! Megvan-e még a lizsében az a sír, amelyre az volt írva „Fuit” (volt)? Gondolkodás nélkül válaszoltam, hogy természetesen megvan. Könnyű volt a válasz, mivel a liget másik oldalán töltöttem életem első harminc évét, és ma is mindig megállok a magányos sírnál, ha arra sétálok.

Kilépve a fényre, már nem éreztem az érkezés utáni fáradtságot. Arra gondoltam, hogy milyen jó ötlet volt ez a kis kitérő. Körülnézve mindent szebbnek láttam, mint előtte. Mintha az egész sétálóutcát betették volna egy fotóshop programba, és meleg tónust varázsoltak volna rá. Az útszélen, a még csak halványan pislákoló kandeláberek, gyermekkorom városligeti lámpáit juttatták eszembe.

Késő délutánra járt már, és barátaim javaslatára bementünk kedvenc vendéglőjükbe. Láttam, hogy értő szemekkel, otthonosan nézegetik a polcokon sorakozó borok évjáratait. Biztos kézzel leemeltek egy palackot, leültünk és megrendeltük az ételeket.

A ház feje, amikor meglátta a kiválasztott bort, helyeslően bólogatott a jó választás láttán, és máris töltött a poharakba. Jeleztem, hogy ma még vezetni fogok, és csak egy ujjnyit kérek. A pohárban a bort, mint ahogy szakértő ínyencektől ellestem, lassú mozdulatokkal littyentgettem-lottyantgattam, laza csuklóval finoman forgattam. Az orromat félig belecsúsztattam a pohárba, és szakszerűen illatolgattam a mély vörös nedűt. A kóstolás előtt már előre kigondoltam azokat a jól ismert jelzőket, amelyekkel a borokat szokták illetni, mint például gyümölcsös, üde ízvilág, erőteljes karakter.

Egyszóval, barátaim kedvébe akartam járni, hogy érezzék, mennyire nagyra értékelem a választásukat. Eddig minden rendben is volt, ráadásul a tulaj is látta, hogy otthon vagyok a témában. Lassan, komótosan számhoz emeltem a poharat. A bort a nyelvemhez érintettem. Megízleltem.

Ekkor valami történt velem. Máig sem tudom, hogy mi. Úgy éreztem, a bor mesélni kezd a nyelvemen. Mesél a város születéséről, a Rothschildokról, a verejtékező házépítőkről, a szőlőültetvényekről, a csodás termésekről, a felejthetetlen szüretekről. Barátaim várakozó tekintete hozott vissza a valóságba. Rájuk néztem, és csendesen csak annyit tudtam mondani, hogy ez jó bor. Nagyon, nagyon jó bor!

[popup][/popup]