Egy sokoldalú zsidó múzeum

A Bécsi Zsidó Múzeum kiállításai nem csak a múlttal, hanem a zsidóság mai kérdéseivel is foglalkoznak.

Régóta terveztem megnézni Bécs zsidó múzeumát, amely a találkozás, a párbeszéd és vita helyszíneként határozza meg magát, ahol a zsidó történelem, vallás és kultúra tudatosítása a cél. Nem csak judaikákat állít ki és a városi zsidóság múltját mutatja be, hanem előszeretettel vesz elő félévente izgalmas kortárs témákat is. Miután az év elején pont lemaradtam az osztrák és nemzetközi focicsapatok zsidó vonatkozásaival foglalkozó Szuperzsidók. Zsidó identitás a futballstadionban című időszaki tárlatról, most vonatra szálltam, nehogy elmulasszam A harmadik generáció. A holokauszt a családi emlékekben-t. De erről majd később.

Az osztrák főváros zsidó múzeuma a világ legrégebbi ilyen intézménye. „Néhány jómódú zsidó értelmiségi kezdeményezte egy gyűjtemény megalapítását 1893-ban, mondván, hogy meg kell őrizni a kulturális örökségüket” – kezd mesélni újdonsült ismerősöm, Natascha Golan sajtófőnök. 1938-ra a gyűjtemény már mintegy hétezer tárggyal rendelkezett. 1938-ban, közvetlenül az „Anschluss” után a Gestapo bezárta, majd az elkobzott anyag egy részét A zsidók testi és szellemi megjelenése című antiszemita propaganda-kiállításhoz használta fel. A háború után a tárgyak felének nyoma veszett, a maradékra az Izraelita Hitközség vigyázott. Időnként – folytatja Natascha – ma is felbukkannak régiségboltokban vagy bolhapiacokon egyes eltűntnek vélt darabok. Tőle tudom meg azt is, hogy Kurt Waldheim egykori ENSZ-főtitkár és volt osztrák szövetségi elnök akaratán kívül hozzájárult a múzeum 1993-as újranyitásához. Miután kiderült róla, hogy a Wehrmacht tisztje volt, amit elhallgatott, hatalmas botrány kerekedett. Az ügy következtében ekkor kezdtek el először nyíltan beszélni nyugati szomszédunknál arról, hogy osztrákok is lelkesen részt vettek a náci bűnök elkövetésében. A vita végül az addigi áldozati szerep elutasításához vezetett, amely szerint Ausztria 1938-ban „Hitler első áldozata” volt. Végül a Nemzeti Tanács 1992-ben a meghurcolt zsidók és kényszermunkások kárpótlásáról döntött. Az erkölcsi jóvátétel része volt a Bécsi Zsidó Múzeum újbóli megnyitása is.

Az elegáns, többszintes belvárosi palota kiállítótermekkel, előadóteremmel, ajándékbolttal és természetesen egy echte bécsi kávézóval várja a látogatóit. A legfelső szinten egy tiszteletet parancsoló méretű, tárgyakkal igencsak teletömött, raktárbemutatónak nevezett csupa üveg építményben található az Osztrák-Magyar Monarchia különböző területeiről származó judaika gyűjtemény. Később rájöttem, miért ez túlméretezett, zsúfolt vitrin. Alakja a közeli Holokauszt emlékműre hivatott emlékeztetni, a tárgyak tudatosan sűrű elrendezése pedig a néhai gazdag zsidó életet jelképezi. Mellette nem túl öreg kiállítási tárgyak, afféle modernkori judaikák is láthatók, mint a kissé megmosolyogtató „A Szentföld tiszta levegője” feliratot viselő konzerv.

Persze megismerkedhetünk itt a bécsi zsidóság történetével is. Mint Monarchia-szerte, a 19. második felében az emancipáció révén itt is felvirágzott a zsidó közösség, amely jelentősen hozzájárult a gazdaság és kultúra fejlődéséhez. A 20. század elején az akkori polgármester mégis az antiszemitizmus egyik fellegvárává tette a várost.

Látogatásom középpontjában a Harmadik generáció címet viselő kiállítás állt. A holokauszt-túlélők közvetlen utódainak lelkiállapotát kutatni az utóbbi időben – mondhatni – divattá vált. Az unokák nemzedékével viszont egyelőre még kevesebben foglalkoznak. A túlélők évtizedekig nem, vagy csak alig beszéltek érzelmi és fizikai traumáikról – legalábbis az én családomban. Mégis jelen voltak. Kíváncsi voltam, az úgynevezett harmadik generáció tagjai hogyan érzékelik a nagyszülők által megélteket, és ez miként nyilvánul meg elbeszéléseken, hétköznapi tárgyakon és műalkotásokon keresztül. Úgy képzeltem, az unokák nagyobb távolságból, ezért talán felszabadultabban szemlélik az áthagyományozott családi történetet. Jól gondoltam. A kiállított tárgyak alapján úgy láttam, hogy ez a korosztály erőteljesebben, a fájdalmat átérezve nyíltan vállalja a nagyszülők megrázkódtatásait, és pontosan ezáltal igencsak öntudatosan a saját zsidóságát.

Az egész anyagot bemutatni természetesen lehetetlen, de néhány olyan elemet, mely engem különösen megragadott, megpróbálok leírni.

Marina Vainshtein már a kilencvenes években telerakatta magát a Soára utaló, rémisztő tetoválások halmazával: többek között csont-és-bőr lágerlakók, egy krematórium füstölő kéménye és egy lángoló Dávid-csillag borítja a magát a punk-performansz képviselőjének nevező nő testét. Az alkarján egy ötjegyű szám. Többszörös provokációról van szó. A látvány mellett az is, hogy zsidónak tilos a tetoválás. Egy interjú tanúsága szerint Vainshtein számára a Holokauszt emlékének megőrzése a zsidó identitásának fontos része. „Miért nem jelezhetik külső sebek a belső sebeket?” – kérdi.

Daniel Glaubach fekete-fehér, Re-Vízió címet viselő fényképei megdöbbentő asszociációkat váltanak ki. Végeláthatatlan szőlőültetvényeket ábrázolnak, téli csupaszságban. Irit Felsen pszichológus, aki maga is túlélők leszármazottja, ezt a fotósorozatot használja munkája során. Elmondása szerint a felvételek a harmadik generációs pácienseit – akárcsak magát a fotográfust – koncentrációs táborok „Appell”-jaira emlékeztetik. A vékony, kopasz, katonás rendben álló szőlőtőkék a rideg környezetben a többórás, kínzó sorakozókat juttatják az eszükbe, jóllehet maguk ezeket nem sosem élhették át. Felsen ezzel bizonyítottnak látja a transzgenerációs traumaátvitelt.

Már-már szinte cinikus Zoya Cherkassy műve. Egy míves sárga csillag a gótbetűs „Jude” felirattal egy ékszeres skatulyában gondosan elhelyezve, mintha egy féltve őrzött, drága bross lenne. A zsidók kirekesztésére int, a „Soha többé”-re, miközben megrendítő módon hivatkozik a zsidó identitásra is.

2000-ben egy új telephellyel bővült a múzeum, amely néhány perces sétával érhető el a főépülettől. Egy 1420 körül elpusztított zsinagóga romja tekinthető meg egy föld alatti teremben. Itt egy forgatható nagy képernyő segít elképzelni, hogyan nézhetett ki valaha az imaház. Ez, valamint A mi középkorunk! Az első bécsi zsidó közösség állandó kiállítása emlékeztet arra, hogy milyen régóta élnek izraeliták a városban.

A bejárat előtti téren, pont a zsinagóga felett található a tömbszerű Holokauszt Emlékmű, az említtet szupervitrin ihletője. Ebben a részlegben nézhettem meg a Félelem c. időszaki tárlatot. Az aggodalom különböző formáit mutatja be, a természeti katasztrófáktól való félelemtől az általános emberi gondokon át a zsidók által megélt szorongásig. Az ember nem is hinné, hogy hétköznapi tárgyak mennyire tudnak hatni az érzelmekre! Ilyen például egy zsidó család  lakásának az ajtaja a nemzeti szocialista időkből. Jól láthatók rajta a sikertelen feltörési kísérletek nyomai. Mi lehetett a célja azoknak, akik be akartak hatolni? Rabolni, megerőszakolni, vagy az ott lakókat deportálni? Vajon mit érezhettek a mögötte lévő emberek? Ugyanezt a kérdést tettem fel magamnak az előtt a fotó előtt, amely október 7-e után készült Nir Oz kibuc egyik házának az ajtajáról. Géppisztoly-golyók okozta lyukak tátonganak rajta. Mennyire meg lehettek rémülve az ott lakók! Túlélték vajon a könyörtelen támadást?

Október 7-e a múzeum hétköznapijait is utolérte. Közvetlen veszély ugyan nem fenyegette, de „az első hónapok rendkívül nehezek voltak a közösségi médiában, annyi gyűlölködő kommentet kaptunk” – írja le egy mély sóhaj kíséretében az akkori időszakot Natascha. „Évente körülbelül 110 ezer látogatónk szokott lenni, de a terrortámadás után a vendégek száma lecsökkent. Volt azonban egy pozitív fejlemény is: a tizennyolc év alatti látogatók száma közel 14 ezer fővel elérte a 2019-es rekordév szintjét, ami megerősíti, hogy sikeresen szólítottuk meg a fiatalabb korcsoportokat” – teszi büszkén hozzá.

Így aztán a Bécsi Zsidó Múzeum bizakodva néz a jövőbe. Már dolgoznak a következő kiállításon, amely Isten fogalmát állítja a középpontba. Ezzel kapcsolatban hét kérdést járnak körül, és ezeket kapcsolatba hozzák hagyományos judaika tárgyakkal, valamint kortárs művészeti alkotásokkal. Ez a kiállítás 2025. április 2-ától lesz látható.

Jó lenne, ha Magyarországon is láthatnánk hasonló koncepción alapuló, kreatív ötletekkel dolgozó és érdekes témákat feldolgozó kiállításokat.