Egy rossz korban élt értelmiségi naplója
Kezemben tartok egy naplót, amelyet tulajdonosa kizárólag magáncélra, leginkább önmaga gondolatai, világról alkotott véleménye, életeseményeinek rögzítése céljából vetett papírra, ráadásul töredékesen, időben meg-meg szakítva bejegyzéseinek sorát.
1933 karácsonya és 1941 májusa közöttiek a feljegyzések, írójuk Waldapfel László, matematika-fizika szakon épp végzés előtt álló tanárjelölt. A töredékes napló szövege alapján sokkal többet megtud az olvasó a leírt tartalmaknál. A benyomások, a fogalmazás mód, a fakszimilében közölt néhány oldalnyi kézírás képe, a rögzített események, de leginkább a sorok rejtett utalásai nyomán kibontakozik előttünk a naplóíró személyiségének számos jellegzetessége, érzelmi világa, magányossága, majd a háború felé sodródó ország nyomasztó légköre okozta depresszió, szorongás.
A naplóíró zsidónak született, egy olyan értelmiségi családban nőtt fel, amelyben a zsidóság kulturális identitásként szervesen kapcsolódott egybe a magyarsághoz tartozással. (Bátyjai Waldapfel József és Trencsényi Waldapfel Imre majdnem hasonló sorsban osztoznak vele, fordításokból, alkalmi szellemi tevékenységből élnek.) Természettudományi tanulmányai mellett fontos számára a Biblia elmélyült megismerése, társadalomra nyitott értelmiségiként otthonosan mozog protestáns szellemi körökben. Érezhetően foglalkoztatja a zsidóság elhagyása, de úgy véli, hogy addig nem léphet ki ősei hitéből, míg meg nem ismerkedik a zsidó szent könyvekkel. Érdekli a pszichológia, ha a kor antiszemita törvényei engednék szívesen tanítana, vonzódik a gyermeklélektan, a pedagógia iránt. A napló egészén áthúzódó keserűség, megfosztottság érzés forrása ez a kirekesztettség. Él egy ember a harmincas évek egyre inkább jobbra tolódó, a fasizmus felé sodródó magyar társadalmában, amely szinte minden élelehetőségétől megfosztja, kilátása sincs arra, hogy valahol katedrát kapjon, hogy fizikusként gyakornokként bejusson egy olyan kutatóhelyre, ahol talán kibontakozhat tudományos pályája. Végül bátyjának a Weiss Manfréd konszernhez kapcsolódó valamilyen vállalkozásában jut messze a képzettségénél jóval alacsonyabb színvonalú álláshoz.
A harmincas években többnyire magányosan éli az életét. Érezni a társtalanságra utaló bejegyzéseknél, hogy egy-egy baráti összejövetel, egy-egy vonzó nővel való találkozás mennyire megnyitja személyiségét, s egyszersmind az is érezhető, hogy e téren egzisztenciális státusza gátolja, hogy igazi párkapcsolatra leljen.
A harmincas évek második felétől, az egyre erősödő antiszemitizmus, sok kortársához hasonlóan, a naplóírót is foglalkoztatni kezdi a kivándorlás, a cionizmus. De a bejegyzésekben érezni, hogy mennyire nehéz döntés ez egy olyan ember számára, aki erős szálakkal kötődik a magyarsághoz, a magyar tájhoz, s akit egyre mélyebb aggodalommal tölt el az ország sorsa, akit foglalkoztat a szociális nyomor. A kötet szerkesztői Waldapfel László alakjának megidézéséhez közreadják egy szépirodalmi jellegű írását. A Szegények címet viselő novella megrázó erővel írja le egy apácazárdánál működő ingyenkonyha két kisgyerekének ételért való izgatott rohanását, azt a félelmet, amit a napi betevő esetleges elvesztése miatt éreznek az írás aprócska hősei.
Miközben a napló olvasója a szaporodó munkaszolgálatos behívók miatt sejti a napló írójának majdnem biztos végzetét, aközben Waldapfel várva az újabb behívót, azon gondolkodik 1941 áprilisában, hogy a munkaszolgálatosoknak rendezendő kultúresten milyen előadást fog tartani társainak. „a nemzedékről nemzedékre fejlődő és egy folytonos létet élő emberiség és az egyén jogos érzése, kicsinyes életcéljai közti dilemma: ez a mag, melyet csak mint problémát tudunk megvilágítani megoldás nélkül.” Íme egy megrögzött javíthatatlan értelmiségi, aki minden bizonnyal még megtarthatta társainak ezt a sokakat érdeklő előadást. S aztán egy bátyjának küldött, 1943 IV. hó 1. napján küldött katonai értesítésből tudta meg a család, hogy a naplóíró 1942. évi december hó 12-én hadműveleti területen elhunyt.
Rossz korban élt, töredékes naplója sokat érzékeltet ennek a kornak a világából, meg abból, hogy miként próbált törekedni egy emberségesebb létre, miként próbálta túlélni a túlélhetetlent, a kitaszítottságot, az egyre fogyó reményt. És a legfőbb tanulsága életének, hogy „halálra ítéltként járkálva” is, gondolatban mégis arra az előadásra készült. Tudta, ez a küldetése!
(Magyar zsidóság – egyéb magyarság, Waldapfel László naplója. Szerkesztők: Trencsényi Imre és Trencsényi László. Új Helikon Bt. Budapest, 2019. 124. old)
