Egy piaci pogrom színpadon

„Nem hiszem, hogy azok az emberek, akik ’46-ban a pogromokat csinálták, velejéig gonosz emberek lettek volna, bár biztosan akadt közöttük olyan is.” (Mohácsi János)

Egy piaci pogrom nem zsánerkép; inkább háború utáni tájkép megvadult mellékalakokkal.

Závada Pál 2016-ban megjelent regényét, az Egy piaci napot – mely szociografikus igénnyel eredeti dokumentumok, bírósági iratok alapján mesél a kunmadarasi és miskolci pogromról – eredetileg drámának képzelte, közelítve a témát egy antik tragédiához. Zeneileg hangolt színpadi adaptációja a Radnóti Színházban a Mohácsi testvérek rendezésében látható, akik az íróval együtt gyúrták a prózát színdarabbá. A könyv (ál)szenvtelenséggel tudósít a kunmadarasi (a darabban: kunvadasi) pogromról, míg a darab intenzív tömegjeleneteivel mutatja be a tömeghisztéria és a három emberéletet követelő lincshangulat áramlását.

1946-ban Kunmadaras hetipiacán asszonyok megtámadták a zsidó árusokat, azzal vádolva őket, hogy árdrágítást követnek el. A közhangulat sérelmezte, hogy a deportálásból hazatérő zsidók visszakövetelték 1944-ben elvett javaikat is. A politikai viszonyok, az infláció, a ma már felfoghatatlan nyomor a zsidók elleni pogromokhoz vezetett. Azt, hogy az elkövetők lelkében milyen indulatok feszültek, semmilyen bíróság nem tudhatja kideríteni, – éppen ezeket a motivációkat próbálta meg feltárni az írói és a rendezői fantázia.

A politikai vezetés azt szajkózta, hogy a feketézés és árdrágítás büntetendő és leleplezendő. A darabban is kidomborodik, ahogy a pártok nyerészkedésre használják a zsidókérdést, és a hatalom manipulálja a kisembert, ám a zárt színpadi térben látványosabban kerül szóba az egyén, adott esetben a szomszéd felelőssége, aki történetesen, meggyilkolta szomszédját, miközben mindezt a rendőrség passzívan nézte. Hangsúlyosan kerül szóba az is, hogy vállalja-e a tettét.

Dramaturgiai eszközként a tragikus téma ellenére is dinamikus humor formálja a színpadi adaptációt, akár a Mohácsi testvérek 4 évvel ezelőtti, Kamenyec-Podolszkij-i vérengzésről szóló Számodra hely c. darabját. A cél – a könnyebb nézői befogadhatóság mellett –, hogy emberként jelenjen meg a lincselő is, tragikumában is röhejesen. Hogy ne ítéljünk. A  színpadon együtt az egész társulat a zenészekkel, mint a falu zárt közössége. Khell Zsolt függődíszlete térbe zárja a községet egy lengő gerendákból, láncokból álló, mozgó és megszólaltatható kerítésfallal, melyen mindenki egyszerre zenélhet vagy zajonghat bármivel, ami épp kézre esik, a lényeg a folyamatos zajszint, és ez megvan, hisz mindenki mondja a magáét, csak van, aki hangosabban ordít.

A színészek hokedliken, lócákon ülnek, ha éppen nem lincselnek vagy nincsenek tárgyaláson, egy pad néha kulcsra zárható ajtó lesz, ha aggódó férjek-feleségek spájzba zárják egymást (Pál András hitelesebb spájzba zárt férjként, mint politikusként).

A történet naturális brutalitását a zene oldja, kis időre megáll a pillanat, fehér fénybe vonva az áldozatokat, akik eléneklik haláluk történetét.

Az adaptáció mondatokra töri a prózát, montázst alakít belőle, hű a szöveghez, ám hozzátesz. Az eseménytörténet megmarad szikár vázként, reflektorfény hull néhány figurára, akik kitalált néven (magán)életet nyertek, s egy-két képzeletbeli mozzanat is pörgeti a cselekményt, a tömegből karakteres figurák nőnek ki, sőt, egyes sorsok továbbszövődnek, pl. a kommunista párttitkáré, vagy a pogrom hangadóié, akik később Miskolcon ÁVH-sok lettek. A fő narrátor – a regényben – Hadnagyné Csóka Mária (Radnay Csilla), Hadnagy Sándor (Pál András) református tanító felesége. Utólag eleveníti fel emlékképeit, ugráló kronológiával, hiszen nehéz volt kideríteni, mi történt pontosan. Narrációja a színpadon dialógussá bővül, a próza mellékalakjából párhuzamos elbeszélővé vált Hámosné Irénnel (Martinovics Dorina), a kommunista párttitkár feleségével: közösen beszélik át a borzalmakat, s a regényhez képest túlfűszerezett szappanoperát kapunk magánéletük titkaiból is.  A hokedlin ülő két barátnő emlékezése keretet ad, s társalgásuk utolsó mondatának ismétlésével bomlanak ki a darab a belső monológjai.

1946-ban a regénybeli és színpadbéli Kunvadason, – keresd a térképen Kunmadarast!–, ebben az alélt kis porfészekben, ahol az is csoda, ha megáll egy vonat az állomáson, a forgalmista (Némedi Árpád) kezében a piros tárcsa megremeg. Láss csodát: néhány deportált kísértet, haláltábort túlélő zsidó lép le a szerelvényről. Hazatértek, ám nincs hova. Lehetetlen az újrakezdés. Vogelék, Rosensteinék házaiban mások laknak, bútoraikat, személyes tárgyaikat is mások használják. A szomszédaik.  Lesz is felhördülés, döbbent csodálkozás, hogy megjöttek a „kemenceszökevények” sőt, „többen jöttek vissza, mint elmentek”. Azoknak, akik javaikat eltulajdonították, nincs esetleg lelkük hátsó rekeszében egy csipetnyi bűntudat?

A kisgazda Hadnagy Sándort tanítót, mint egykori leventeoktatót háborús bűnökkel vádolják. A lincshangulat fokozódik. A szegénység és éhezés is hiszterizál, a falu lakói bűnbakot keresnek. Percekkel vagyunk a forint bevezetése előtt, a pengő az egekben, az infláció pörög. Nagy a nyomás, és csak egy szikra kell, hogy a falu népe ledobja magáról a civilizáció köntösét. Jön is a jó öreg, klasszikus, a középkori vérvád: a faluból két gyermeknek nyoma veszett; mert mi mást árul a zsidó, ha nem gyerekhúsból készült kolbászt? A falu apraja nagyja bosszúért kiállt. Polifonikus a kunmadarasi zsidó-pogromot elmesélő történet, több hely-és idősíkban játszódik, a két asszony dialógusba foglalt emlékezése terelgeti az indulatoktól szélsebesen túlcsorduló rémhistóriát. Emlékezéseik összeérnek, széttartanak, kereteznek. Férjeik más politikai oldalon állnak, ők mégis egymás pandanjai. A darab szerkezete akár az ismétlődő élet, a történelem rétegei egymásba csúsznak, és minden színész egyfolytában jelen van, csak nincs mindig a fókuszban, arcot, életet és szerepet cserélhet, önmaga hóhéra és áldozata is lehet, laza karakterváltásokkal.

Két diktatúra; a régi és az új váltásánál járunk, mintha a két ideológia sátáni gúnykacaját hallanánk, ahogy ördögi mechanizmussal szövögetik a szálakat a háttérben.

A helyszín egy falu, ahol az ellenség a szomszéd. Nők mesélnek az egész iszonyatról, melyben sok nő tevőlegesen is részt vett. Mi késztethet egy csapat felbőszült agrárproletár nőszemélyt arra, hogy agyonverjenek egy zsidó tojásárust a piactéren? Talán a nyomorúság? Lehet, hogy örökzöld karakterek ők, akikben ez a felturbózott piaci nap bővelkedik? Férfitársaikat túlszárnyaló harcias amazonok őrjöngenek és pálinkáznak a lincselő tömegben; Sodró Eliza, Tarcsai Sárát alakítva látványosan pörgeti gereblyéjét, a Radai Etelt formázó Lovas Rozi felejthetetlen káromkodásai közepette, miközben Józsa Bettina ingadozó agresszort játszik.

A falusi hordában a férfiak sem angyalok, Schneider Zoltán alakítja a pogrom értelmi szerzőjét, Rácz Zsigmondot, aki aztán mindent tagad és köpönyeget fordít. Kelemen József szerepében lényeglátó, tényszerűen ordít, “Hú, de rá fogunk erre baszni!”

A per(ek) egymást érik. Hadnagy Sándoré után jön a lincselők elleni per. Némedi Árpád a bíró szerepében faggatja a tanúkat és vádlottakat. Würczel Károly szocdem politikus (László Zsolt) dalban zengi el, hogy kiverték a pogromban öt fogát. Hámos Ferenc (Porogi Ádám) szerepe (zsidó) kommunista párttitkárként ellentmondásosabb, mint Irén férjeként, hisz később Miskolcon ő ontja a röpiratokat az árdrágító zsidók ellen. Olyan egyszerű volt röplapban és vérben gázolni. Kátai Gergely kisgazda titkár (Gazsó György) antiszemita hangadó teoretikus se szívbajos: a (túlélő) zsidókat kitelepítené.

Arról szól ez a darab, hogy milyen kegyetlenül röhejesen és sírni valóan hülyék is az emberek, és ezt sikerült 2,5 órában visszatükröznie.

Egy piaci nap

Závada Pál regényét színpadra alkalmazta Mohácsi István és Mohácsi János

Rendező: Mohácsi János

Dramaturg: Mohácsi István

Díszlettervező: Khell Zsolt

Jelmeztervező: Remete Kriszta

Zene: Kovács Márton (és csapata: Gyulai Csaba, Móser Ádám, Némedi Árpád)