Egy ország a tévésorozatok tükrében

Műfaji forradalom: izraeli szériák.

Az elmúlt évtized filmes meglepetését, ha tetszik forradalmát az új tévésorozatok jelentik, amelyek nagy amerikai filmcsatornákon (Netflix, HBO) hódítanak, világszerte nézik őket, és piaci fenyegetést jelentenek a mozikra is.

Mi a titkuk ezeknek a sorozatoknak? Rafinált történetvezetéssel, általában párhuzamos történetszálakkal, lassan bontják ki és rajzolják meg szereplőik teljes karakterét, sorsát, drámáját, és az aprólékos kidolgozással olyan részletgazdag hatást keltenek a képernyőn, mintha egy jó könyvet olvasna az ember. Kíváncsiságot keltő, izgalmas miliő, azonosulásra késztető karakterek, folyamatos feszültségkeltés.

Az izraeli szerzők, producerek, színészek is ott vannak az élvonalban, akik hozzák életük és országuk különleges történeteit (hadsereg, biztonsági erők, izraeli–palesztin konfliktus, ultraortodoxia).

A Közel-Kelet a világ egyik legnagyobb figyelmet kapó konfliktus-zónája, a nemzetközi média és így a világközvélemény figyelme napi huszonnégy órában tapad rá. Ez a figyelem azonban kedvez a filmsorozatoknak is, melyek a mikrovilágok ábrázolásával emberközelbe hozzák a máskülönben nem látható élethelyzeteket és sorsokat, és hozzájárulnak, hogy a világ árnyaltabban lássa Izraelt, a Közel-Keletet és a zsidókat.

2019 decemberi lapszámunkban ezekről a sorozatokról, a bennük körvonalazódó társadalomképről írtunk, és szót ejtettünk a fogadtatásukról is. Az írások most, a koronavírus szobafogsága idején, amikor többet vagyunk otthon, és alkalmasint többet is tévézünk, talán jól jönnek, ha tájékozódni szeretnének olvasóink a közledvelt szériák között. Elsőként Balázs Gábor írását olvashatják.

Izrael Állam mindennapi élete megismertetésének egyik leghatékonyabb kulturális közvetítőjévé váltak az izraeli sorozatok.

Írásomban az izraeli tévésorozatok történetének és kiemelkedő alkotásainak áttekintését próbálom nyújtani, részben kronológiai, részben tematikus csoportosításban. Az utóbbi évtized sorozatai szándékosan kiemelten nagy helyet kapnak, hiszen feltehetően ezek a legérdekesebbek az izraeli kultúra iránt érdeklődő magyarországi olvasó számára. Mint minden szemle, ez is szubjektív lesz, és magától értetődően tükrözi e sorok szerzőjének személyes ízlését és kulturális beállítottságát, de törekszik rá, hogy az olvasó minél szélesebb körét ismerhesse meg a sikeres izraeli sorozatoknak.

Izrael Állam mindennapi élete megismertetésének egyik leghatékonyabb kulturális közvetítőjévé váltak az izraeli sorozatok. Az izraeli filmművészet már régóta tárgya az Izraellel foglalkozó társadalomtudományok vizsgálódásainak, és film sokáig szolgált az izraeli társadalom kulturális termékeken keresztül történő bemutatásának egyik első számú eszközeként. E bemutatásnak megvoltak a maga korlátai, mert míg az ötvenes-hatvanas évek filmjei gyakran az uralkodó kormányzati ideológia szócsövei voltak, addig a hetvenes évektől kezdve a filmek egyre inkább egy szűk értelmiségi szubkultúra termékeivé váltak, és a nézhetetlenségük közmondásossá vált. Noha a nyolcvanas évek második felétől kezdve rendszeresen születtek közönségsikert arató izraeli filmek, máig igaz bizonyos fokig, hogy az izraeli filmrendezők egy része – legalábbis kritikusaik szerint – egy magát progresszívnek tartó, baloldali és szélsőbaloldali értelmiségi csoport, akik felismerték, hogy a nemzetközi filmfesztiválok zsűrijei előszeretettel díjazzák az izraeli vagy zsidó alkotók által készített, radikális Izrael-kritikát közvetítő alkotásokat, akkor is, ha azok egyébként művészileg nem különösebben értékes vagy eredeti alkotások. (Sokan jellegzetes példának tartják a Magyarországon is nagy sikert arató Libanoni keringő című alkotást, amelyet ha nem izraeli rendező jegyez, akkor valószínűleg mindenki antiszemitának tartana, hiszen a híres zárójelentben a fake news módszereit felhasználva olyan vizuális benyomást kelt, mintha a tömegmészárlást elkövetők az izraeli katonák, és nem pedig a keresztény arab falangisták lennének. Ez az eljárás persze jellemzi a nyugati mainstream média egy részét is, amely rendszeresen úgy tudósít az arab–izraeli konfliktusról, hogy nem állítja explicit módon, hogy Izrael a felelős a palesztin polgári lakosok haláláért, de főcímeit úgy fogalmazza meg, hogy a figyelmetlen – azaz a többségi – olvasóban ezt a benyomást keltse.)

Az izraeli sorozatok sokkal kisebb költségvetésből készülnek a filmeknél, viszont összjáték idejük jelentősen hosszabb, így sokkal részletesebb és árnyaltabb képet tudnak adni az izraeli életről. A sorozatok története valószínűleg a „Chedvá és Smulik” című, 1971-ben adásba került, természetesen még fekete–fehér szériával kezdődött, amely 100 százalékos nézettséget ért el – igaz ekkor még Izraelben is csak egy csatorna működött. Ez a sorozat napjainkban már komikusan régimódinak tűnik, de a maga korában kifejezetten merésznek számított a tehetséges kibuci zenész története, aki szembeszállva az uralkodó ideológiával, a saját művészi ambícióit választja a kollektív érdekekkel szemben, és megmártózik a – kor sztenderdjeit tekintve határozottan – frivol és bohém tel-avivi művészvilágban. (A sorozat elérhető ingyen a Youtube-on, a héberül beszélőknek mindenképpen érdemes néhány részt megnézni, igazi időutazás a hetvenes évek Izraeljébe.) Már az első sorozat is képes volt társadalmi szeizmográfként megjeleníteni az egymással egyre jobban szembekerülő klasszikus cionista, kollektivizmusra épülő – a kibuccal jelképezett – kultúrát, és az egyre inkább individualizálódó, a poszt-cionizmust távolról megelőlegező – Tel Avivval jelképezett – urbánus kultúrát, amelyek szembenállása ma is egyik meghatározó oka az izraeli társadalom feszültségeinek.

A nyolcvanas években az izraeli sorozatot egy része érdekes keverékét mutatta a hivatalos állami ideológiának és a „másként gondolkodásnak”. 1982-ben megjelent az izraeli televíziózásban a politikai korrektség előfutára is, és fontos leszögezni: ekkor még valószínűleg annak a legjobb formájában. A „Michel Ezra Száfrá és fiai” című sorozat, épp a fordítottja volt az Efrájim Kishon rendezte „Szálách Sábáti” című filmnek. E filmet nagyon sok kritika érte a keleti országokból származó zsidók szeretetreméltó, ám nagyon sztereotipikus ábrázolásáért. A sorozat ezt a hibát kívánta kijavítani, amikor egy nagy múltú, gazdag, tradíciójára büszke, szíriai zsidó család életét annak teljes komplexitásában, ellentéteivel, negatívumokat és pozitívumokat felvonultatva mutatta be. A sorozat határozottan foglalt állást a rasszizmus minden megnyilvánulási formájával szemben, ám ugyanakkor a zsidók és arabok, keleti és európai származású, diaszpórában és Izraelben élő zsidók közti kulturális és mentalitásbéli ellentéteket sem akarta elkendőzni.

A közel-keleti helyzet számos aspektusa érthető okokból markánsan jelen van Izrael hétköznapjaiban, legyen szó akár fegyveres vagy hétköznapi konfliktusokról, akár a mindennapi együttélésről. A nyolcvanas évek második felében készítette az izraeli televízió arab nyelvű programjaiért felelős osztály az „A nagy vendéglő” (Hámiszádá  hágdolá) című sorozatot, amely egy jeruzsálemi zsidó tulajdonban álló, de arab üzletvezetővel működő vendéglő kalandjain keresztül mutatta be az arab-zsidó együttélést. A sorozat baloldali kritikusa szerint az „indoktrináció” vágya szülte a sorozatot, mely az elnyomás tényét hivatott elkendőzni, de az új-marxista ideológiában nem elég képzett, gyanútlan zsidó és arab nézők véleménye szerint a kétségtelenül meglévő idealizálás a jó ízlés keretein belül maradt, ugyanis a sorozat hatalmas sikert aratott, nemcsak Izraelben, hanem arab országokban, Törökországban és Cipruson is, így valószínűleg Magyarországon is a mediterrán sorozatok kedvelői találják majd a legszórakoztatóbbnak (ha le tudják győzni a nyelvi akadályt, mert a sorozatnak csak héber és arab verziói érhetők el).

Szintén arab szempontból mutatja be a 21. század első évtizedének Izraelét az (angolra is lefordított) „Arab munka” (Ávodá árávit/Arab Labor) című sorozat, amelynek alkotója az arab-izraeli író, újságíró, Szájed Kásuá, aki sokáig hitt az arab-zsidó együttélésben, majd 2014-ben Amerikába távozott, és deklarálta, hogy véleménye szerint ez az együttélés lehetetlen. A szatirikus sorozat egy a zsidó többségbe kulturálisan integrálódott arab értelmiségi család életét mutatja be. Az újságíróként dolgozó családfő (Kásua alteregója) folyamatosan beleütközik – mindkét oldalról – a tudatlanság és az egymással szembeni előítélet falaiba. A sorozat legnagyobb érdeme a humoros megközelítés, amely könnyen fogyaszthatóvá teszi az izraeli társadalom feszült, néha elkeserítően kilátástalan mindennapjait.

A közel-keleti valóságból a fegyveres konfliktust mutatja be az idealizálás nélküli, illúziótlan, de ugyanakkor mégsem teljesen reménytelen hangulatot sugárzó „Fauda” (Káosz) című sorozat, amely Magyarországon is elérhető a Netflix előfizetői számára. Ez az elmúlt években készült, eddig két évadot megért sorozat egy egymás ellen küzdő izraeli elit kommandó és egy palesztin terrorszervezet tagjainak életét mutatja be párhuzamosan, azzal a megközelítéssel, hogy „aki az egyik nép számára terrorista, az a másik számára szabadságharcos”. A sorozat nagy sikere valószínűleg annak köszönhető, hogy az alkotóknak egészen hihetetlen módon sikerült úgy ábrázolniuk ezt a nagyon komplex konfliktust, hogy közben nehéz őket részrehajlással vádolni. A sorozat szereplői végig emberként, és nem sztereotípiaként jelennek meg, aminek az ára az, hogy a sorozatban gyakorlatilag nincsenek pozitív hősök. Aki az izraeli–palesztin konfliktusról változatlanul fekete-fehérben szeretne gondolkodni, ahol az egyik oldalon jók és a másik oldalon a gonoszok állnak, az semmiképpen ne nézze meg, hiszen a „Fauda” mindenképpen alkalmas az egyoldalú világnézetet valók nyugalmának felzaklatására. (Csak az érdekesség kedvéért fontos megemlíteni, hogy a szintén a közel-keleti konfliktussal foglalkozó, nagy sikerű „Homeland” eredetije egy két évadot megért izraeli sorozat, a „Túszok” (Chátufim/Prisoners of War) volt, amelynek van angol feliratos verziója.)

Ha visszatérünk a kronológiai felsorolásban a kilencvenes évek végére, akkor a korszak televíziós alkotásai közül mindenképpen ki kell emelni a „Florentin” című sorozatot. Látszólag semmi különös vagy radikális nincs a történetben, amely három, húszas évei végén járó, önmagát és a mindennapi boldogulást kereső izraeli fiatal életéről szól egy dél tel-avivi negyedben, ahol közösen bérelnek lakást. A sorozat mégis radikális áttörést hozott az izraeli televíziózás történetében. Az alkotók ugyanis a Florentinben merték először a televízió képernyőjére vinni a homoszexualitás témáját.

A két meleg férfi főhős szerelmének hétköznapi és természetes, a szenzációhajhászást és a bulvár- elemeket ügyesen elkerülő megvalósítás miatt, az izraeli LMBTQ közösség máig határkőnet tekinti az alkotást. A három évadot megért sorozat másik nagy újítása az volt, hogy a napi aktualitásokat, beleértve Rabin gyilkosságot, a terror akciókat és a mindennapi izraeli eseményeket az alkotók folyamatosan beépítették a cselekményébe, így a sorozat az oslói békefolyamat végnapjainak korrajzaként is nézhető – sajnos csak héberül.

A kétezres évek közepén egyáltalán nem tűnt kockázatmentes kísérletnek egy pszichológiai sorozatot indítani Izraelben, amely szinte teljes egészében egy zárt szobában játszódik, cselekményét pusztán egymást követő párbeszédek képezik, és a kameramozgás elsősorban a szereplők arcának változó bemutatására szorítkozik. A kockázatvállalás utólag jó döntésnek bizonyult, hiszen a „Betipul” lett az első izraeli sorozat, amelyet az HBO megvásárolt és számos más nyelvű verzióját elkészítette, magyarul „Terápia” címen láthattuk. Érdekes különbség volt az izraeli és a magyar változat között, hogy az alkotók nem találtak olyan figurát, aki egyértelműen pozitív hősként jelenne meg a magyar társadalomban. Ugyanakkor az izraeli hősábrázolásában is csendes fordulópontnak tekinthető a sorozat egyik legtipikusabb és mégis legformabontóbb karaktere. Jádin Jerusálmi, az izraeli légierő pilótája a jóképű, gazdag, sikeres, nagy karrier előtt álló tiszt típusát testesíti meg, a klasszikus „izraeli álmot”. A terápia folyamán lassan válik dicsőségesből tragikus hőssé. Jádin pontosan követve az utasításokat, végrehajtotta a feladatát, bombát dobott egy kijelölt célpontra, de egy terrorista helyett, a kapott információ pontatlansága miatt, palesztin gyerekek halálát okozta. A pszichológussal folytatott beszélgetések során jelleme, dilemmái, küzdelmei fokozatosan tárulnak fel, és mikor Jádin végül egy katonai gyakorlaton öngyilkos lesz, azt az izraeli „katonahős” típussal való képletes leszámolásnak is tekinthetjük. Ráadásul Jádin halála után apja, a holokauszttúlélők kemény, államalapító generációját szimbolizáló Menáchem is megjelenik a sorozat figurái között, és így apa és fiú története két generáció küzdelmének szimbolikus harcává válik.

A kétezres évek első évtizedének végét és második évtizedének elejét a különböző szubkultúrákat bemutató, sztereotípiákat megkérdőjelező alkotások jellemezték. Ekkor született az értelmiségi, modern ortodoxia életét bemutató Szrugim című sorozat (erről lásd Gál Attila írását a…. oldalon – A szerk). A 2008 és 2012 között három évadot megért sorozat igazi sikere, hogy bizonyította: a fragmentálódott izraeli társadalom különböző, egymást alig ismerő csoportjai – legalábbis a tévé képernyő előtt ülve – érdeklődnek a sajátjuktól különböző szubkultúrák élete, értékei és problémái iránt. Viszonylag kevesen emlékeznek rá, hogy 2007-ben, tehát még a Szrugimot megelőzően, szintén meglepően nagy nézettségre tett szert egy az izraeli zsidó társadalom egymástól talán két legnagyobb távolságra lévő csoportjának, az orosz bevándorlók és az izraeli ultraortodoxia találkozását bemutató sorozat, a Merchák negiá, amelyet angolul a találó A Touch Away címmel fordítottak. A sorozat címe rendkívül ötletes, mert a merchák szó jelentése távolság, a negiá szó pedig érintést jelent, azonban a zsidó jog szóhasználatában ez azt a tilalmat jelöli, hogy egy férfi/nő megérintsen egy olyan férfit/nőt, aki nem a házastársa vagy a közvetlen vérrokona. (Ezért számít rendkívül udvariatlannak kezet nyújtani egy más nemű ultraortodoxnak, mert ezzel feloldhatatlan dilemma elé állítjuk, ugyanis mindenképpen arra kényszerül, hogy megszegjen egy számára fontos társadalmi-vallási normát, vagy azzal, hogy a saját csoportja normáival szembe fordul és kezet fog, vagy azzal, hogy megbánt egy másik embert, ami szintén tilos a számára.) Az ultraortodox lány és az orosz bevándorló szerelmi történetét középpontba helyező sorozaton keresztül a néző megismerhette az ultraortodox társadalmon belül működő társadalmi kényszerek és fenyegetések szövevényes rendszerét, és ezzel párhuzamosan láthatta a teljesen vallástalan új bevándorlók integrációjának kihívásait, és a vallástalan családokban felvetődő egészen másfajta, de nagyon súlyos problémákat.

Szintén a Szrugim által ihletett, a Netflixen Magyarországon is megtekinthető a harmadik évadára váró Stiszel (Shtisel), amely Jeruzsálem egyik leghagyományosabb ultraortodox negyedébe kalauzolja el a nézőt, és megkísérli a maga összetettségében bemutatni a sokszor jiddisül beszélő kelet-európai eredetű haszid ultraortodoxia világát. Különösen ajánlott ez a sorozat azok számára, akik szeretnék megismerni azt a világot, ahova a valódi életben lényegében biztos, hogy soha nem fognak eljutni. Csalódni fognak viszont azok, akiknek szentimentálisan idealizált képe van a haszidokról, akiket az „igazi” zsidóság képviselőinek tartanak, és mondanom sem kell talán, hogy azoknak, akik az ultraortodoxiát démonizálják és arctalan tömegnek tekintik, szintén csak akkor ajánlott a sorozat megtekintése, ha hajlandónak vélik magukat egy kevésbé általánosító felfogás befogadására.

Feltétlenül említésre méltó a kis túlzással az izraeli Maffiózóknak nevezhető 2007-2014-ig bemutatott „A döntőbíró” (Háborer) című sorozat, amely ugyan a képzelet szüleménye, de azért számos eleme egyértelműen utal az izraeli alvilág egyik legismertebb családjára. A maffia-filmek jellegzetes cselekményei minden fontos elemét felmutató sorozat érdekessége elsősorban az, hogy a zsánert zsidó és izraeli kontextusba helyezi. A főhősök nem olaszok, hanem mizráchi származású zsidók, akik az izraeli alvilág elitje. A hol szövetségest, hol potenciális konkurenciát jelentő „új generáció” nem a Távol-Keletről érkezett, hanem az ex-Szovjetunióból. A kegyetlen maffia vezér nem vasárnapi misére megy, hanem szombati sáchrit imára, a fia nem keresztet vet, hanem a mezuzát csókolja meg, a nemi erőszakoló pedig pontosan számon tartja, hogy milyen áldást kell mondani a kuszkuszra. A zsidó hagyomány ismerői számára különösen szórakoztató megfigyelni, ahogy a forgatókönyv írói beépítettek egyes bibliai történeteket a cselekményláncba, és a maffiavezér különböző anyáktól származó fiai közti versengés Sára és Hágár, illetve Izsák és Ismáél történetét idézi. Megjelenik az leitatott Lót és lányai vérfertőzésének epizódja, illetve Dávid, Bát Sevá és a hittita Urijá történetének remake-je is. A zsidó hagyományhoz való ambivalens, de elkötelezett viszony éppúgy szerves részét képezi a mizráchi gengszterek világának, mint ahogy annyi maffia filmben láthattuk, hogy az olasz maffiózók is egyszerre tudnak elkötelezett keresztények és kíméletlen bűnözők lenni. Nem meglepő, hanem tipikusan izraeli jelenség az is, hogy a politikai korrektség szigorú csendőrei rasszista sztereotípiák terjesztésével vádolták a sorozat alkotóját, Resef Levit, az izraeli televízió és színházvilág egyik legsokoldalúbb tehetségét. A némiképpen szelektív látástól szenvedő kritikusok elmulasztották észrevenni a „normatív” életet folytató, a sorozatban szereplő szintén mizráchi származású, pozitív hősöket. Megfeledkeztek arról is, hogy a sorozat fő kérdése az, vajon mi határozza meg jobban az ember sorsát, a génjei vagy a társadalmi környezete, és az, hogy a sorozat az izraeli társadalmi csoportok kultúrája, esélyei közti létező különbségekre fókuszál, és nem rasszista sztereotípiákat javasol magyarázatként.

Végül meg kell említeni egy újabb sorozat zsánert, a bűnügyi-horrort, amelyben Cion Báruch komikus, színész, forgatókönyvíró megteremtette a héber-vámpírtörténet műfaját. Annyiban idézi a korábban tárgyalt Háborer mintáját, hogy egy létező, népszerű műfaj, a vámpírtörténet találja meg az útját az izraeli-zsidó kontextusba. A Twilight, a Buffy és a hasonló alkotások jellegzetes elemeit felsorakoztató Juda című sorozat nemcsak azt mutatta meg, hogyan lehet a francia gengszterek, erdélyi vámpírok és izraeli alternatív haszid rabbik világát ötvözni, hanem még a feminista kritikusok elismerését is elnyerte azzal, hogy a nők a cselekmény szempontjából fontos és önálló szerepet töltenek be, autonóm személyiségük van, nem kizárólag a férfiakról beszélnek, és a sorozat nem használja a jobb nézettségi mutatók megszerzése érdekében a női meztelenséget vagy a nők elleni erőszakot.

Hogyan kapcsolódnak egymáshoz a világ minden pontján megtalálható ex-izraeliek által alapított humusz bárok, a Dél-Amerika legveszélyesebb helyeit bejáró izraeli turisták, a zsidó vallástól elidegenedett szektaalapító guruk, a nemzetközi kábítószercsempészetbe bekapcsolódott volt kommandósok? A Netflixen látható a 2018-ban adásba került „A hősök repülnek érte”(Bisvilá giborim áfim/When Heroes Fly) című sorozat szerint a nagy közös nevező az izraeli hadseregben szerzett tapasztalatok és a háborús veszteségek, más szóval a poszttraumatikus tünetek. E téma természetesen önmagában nem újdonság az izraeli művészetben, noha sokan úgy vélik, hogy ahhoz képest, hogy hány ember szenved tőle, a jelenség fontosságát még mindig sokan nem ismerik el, és ezért különösen fontos minden olyan alkotás, amelyik segít ráirányítani a figyelmet. A szerelmi, a bűnügyi és pszichológiai dráma elemeit ötvöző sorozat cseppet sem fest optimista képet, de mindenképpen igaz rá az, ami a többi jól sikerült izraeli sorozatra is: egyedi nézőpontot és friss betekintést nyújt az izraeli mindennapokba, problémákba, társadalomba.

E sorozatok megtekintése nagyban hozzájárul a komplex izraeli valóság megismeréséhez, épp ezért álljon itt néhány további említésre méltó széria, amelyek e felsorolásban – elsősorban helyszűke miatt – nem kaptak helyet, de angol felirattal megtekinthetők:

Mosad 101 (Hámidrásá) és a Duplumok (Kfulim/False flag) a kémdrámák – és főleg a Moszád mítoszok – szerelmeseinek, Meszudárim (Az izraeli „Silicon Valley” – DVD) és a Rámzor (DVD) a komédiák kedvelőinek.