„Egy nő a meg nem született gyermekének is az anyja marad” – Interjú Wéber Katával

Írta: Szentgyörgyi Rita - Rovat: Kultúra-Művészetek, Történelem

Pszichológiai mélység, intimitás, zavarba ejtő tabumentesség jellemzi a Variety által a tíz legígéretesebb forgatókönyvírónak választott Wéber Kata írói világát. A Ruhrtriennaléra készült Evolúcióban a múlt irtózatával való találkozás, a jelen traumatizált csendje, és a jövőről szóló sejtelem formájában közelítette meg a vészkorszak utóhatásait. A Pieces of a Woman című Mundruczó Kornél filmben az újszülöttjét elvesztett nő gyászküzdelme mögött ott húzódik egy emigráns magyar zsidó család traumája is.

Wéber Kata

A holokauszttrauma három generáción átívelő hatása volt az origója a gigantikus koncert-színházi előadásnak, amelynek egy anya-lánya közötti drámai jelenet jelenti a gerincét. Van bármi köze ennek az anyagnak a Pieces of a Woman színdarab, majd a film változatához?

Az Evolúció nem egy hagyományos színdarabnak készült. A Ruhrtriennale részéről azt a felkérést kaptuk Mundruczó Kornéllal, hogy Ligeti György Requiemjéhez találjunk ki egy zenés színházi előadást, amelyben ez a kórusmű elhangozhat. Ligeti életét, a zenemű történetét tanulmányozva, úgy éreztük kikerülhetetlen, hogy valamilyen módon a vészkorszakkal foglalkozzunk. Mindazonáltal – ódzkodva attól, hogy kihasználjuk a témát vagy bármilyen módon szentimentálisak legyünk – mindenképpen személyes megközelítést szerettünk volna teremteni. Így jutottam el a trauma öröklődésének kérdéséhez, amellyel kapcsolatban a kezdetektől úgy gondoltam, csak a történetek személyességében, komplexitásában lehet kifejezni a szereplők sorsát. Közben rengeteg anyagot gyűjtöttem, előadásokat hallgattam, többek között például Orosz-Richt Angéláét is, aki az egyik a két Auschwitzban világra jött újszülött közül. Élesen emlékszem például, ahogyan azt taglalta, a múlt milyen különös módon jelenik meg az életében, milyen zavarban volt például, amikor az iskolában a születési helyéről kérdezték, és milyen szörnyű nehéz volt kibetűznie Auschwitzot. Én éppen ezekre a megközelítésekre voltam a leginkább kíváncsi. Nem a múltat szerettem volna boncolgatni, hanem a túlélők perspektívájáról és a következő generációkról beszélni. A Pieces of a Woman színdarab változata azonban egy egész más és sokkal későbbi történet, amit a Teatr Warszawa lengyel színház felkérésére írtam. Eredetileg nincs is benne szó zsidóságról, lévén, hogy Lengyelországban a zsidókérdés ma már, sajnos, ebben az értelemben nem releváns. Itt tehát egy teljesen más aspektusa jelenik meg a trauma-feldolgozásnak, egy gyerek elvesztésén keresztül. Ebből szökött szárba az amerikai történetté formált film, amit visszahelyeztem egy általam jól ismert közegbe, egy zsidó emigráns családba.

Az Evolúció szenvedélyes anya-lány harcában, az identitás felvállalása, eltitkolása között vergődő anya figurában, a lány szemrehányásaiban, hogy nem túlélő akar lenni, hanem élő, mennyire jelennek meg a saját tapasztalataid?

Nagyon ritkán érzem, hogy a művészetnek egy az egyben kellene tükröznie az életet, de ebben az esetben az édesanyámon keresztül valóban sok szöveg beemelődött a történetbe. Anyám a vészkorszak alatt csecsemő volt, gyerekként hallhatta a családi történeteket, amelyek a visszatértekről és a vissza nem tértekről szóltak. Rajta keresztül tehát számomra is ismerősek azok az attitűdök, amik a túlélőket vagy az itt maradtak nemzedékeit jellemzik. Ezek már a gyerekek, az unokák történetei, ahol alapvető kérdéssé válik, hogy mindazok után, ami történt, egy generáció el akarja-e titkolni az identitását, vagy pont ellenkezőleg, még inkább elől hordja azt. Kelet-Európában a kommunizmus alatt a rejtőzködés vagy az illeszkedni akarás szinte természetes magatartás volt, miközben egyesek – például anyai nagyapám is, aki 1953 és 56 között börtönbe került, majd elhagyta az országot – épp abban találta meg az identitását, hogy a zsidósága még erősebbé vált. Ezekkel a kérdésekkel szerintem a mai napig szembesülni kell ezekben a családokban, pláne akkor, ha az ember komolyan veszi, hogy valamilyen identitást adnia kell a gyerekének.

Pieces of a Woman – jelenet a filmből

A jövő nyitott kérdésként jelenik meg az Evolúcióban, elidegenített, arctalan képben, amelyben az antiszemitizmus a virtuális valóság részét képezi…

Az előadásban megjelenő chatelések, SMS-ek valós beszélgetések leírásai, miközben vizuális szinten egy teljesen futurisztikus kép látható. A fiatalok története azért nem jelent meg erősebben, mert úgy éreztük, nincs elég tudásunk hozzá. Tudvalevő, hogy a világviszonylatban növekszik az antiszemitizmus, mindez azonban valamiféle globális ideológiai válsághoz köthető. Amikor ezt az előadást készítettük, nem éreztem, hogy különösebb felhatalmazásom lenne a jövőről beszélni.  Ma már talán venném hozzá a bátorságot, hogy ezt a vetületét is körbejárjam a dolognak. Az biztos, hogy a következő generációnak is van feladata mindezzel.

A tragikus kimenetelű otthonszülés, a gyászfeldolgozás, a modern nő személyes szabadsága, önmegvalósítása áll a Pieces of a Woman darab középpontjában. Miben tekinthető a mai varsói közegbe helyezett színpadi mű az azonos című film előképének, ami a legszemélyesebb közös munkátok Kornéllal?

A darab esetében az otthonszülés, és annak társadalmi konfliktusa érdekelt. Az a téma foglalkoztatott, hogy egy gyerek elvesztésének a traumája hogyan osztja meg a családot, és mindez hogyan manifesztálódhat egy családi vacsorán. Valójában az előadásban két nagyjelenet van, mintha egy történet két legfontosabb elemét mutatnánk meg, míg az, ami közte van, a nézői képzeletre van bízva. Miközben aztán az előadáson dolgoztunk, úgy éreztük, értékes annyira, hogy bővebben is ki legyen fejtve a szereplők sorsa. Valójában a két kulcsjelenetet emeltem át a színdarabból, a forgatókönyvben aztán sokkal erősebben koncentráltam a gyerekét elvesztő pár kapcsolatára.

Az édesanyáddal folytatott párbeszédekből készített jegyzeteidet is felhasználtad az anya-lánya viszony, a trauma-feldolgozás eltérő módozatainak a megértéséhez.

Igen, amennyiben anya és lánya, akik a legnagyobb támogatói egymásnak, a veszteség feldolgozásának kérdésében egymás ellenségeivé válnak. Az a paradoxon érdekelt, amikor az, amivel az idősebb generáció meg akarja védeni, a fiatalabbat tökéletesen védtelenné teszi. Nagyon sok nővel beszéltem, aki elvesztette a gyerekét, és számtalan esettanulmányt olvastam. Ezeknek az anyáknak a története nemcsak a veszteség miatt szomorú, hanem azért is, amennyire a tragédia utóhatásaként elszigetelődtek a családjuktól, a szeretteiktől. Sokan közülük magányosnak és cserbenhagyottnak érzik magukat. Nem lehet általánosítani, hogy milyen egy gyászoló nő, aki elvesztette a gyerekét. Azt hiszem, sokkal szelídebbnek, megértőbbnek kellene lennünk, amikor másokat megítélünk.

Evolúció – jelenet az előadásból (Fotó: Heinrich Brinkmöller-Becker / Proton Színház)

A harmincas éveiben járó Martha valahol a belső önarcképed is? Mennyire tudsz azonosulni vele?

Martha makacs, rebellis attitűdjével teljesen tudok azonosulni – még akkor is, ha ezeket nem tartom száz százalékig pozitív jellemvonásoknak. De fontosnak tartom tisztázni, hogy a Pieces of a Woman film nem az én személyes történetem, nem volt tragikus otthonszülésem, amely során tönkrement volna a párkapcsolatom. Egészen másfajta módon van hozzá személyes közöm. Mindenesetre szerettem volna a veszteség elszigetelt érzéséről beszélni. És, hogy egy nő a meg nem született gyermekének is az anyja marad.

A Pieces of a Woman Bostonban játszódik, egy emigráns magyar zsidó családban. Milyen eltéréseket, hangsúlyeltolódásokat kapott az otthonszülés témája az amerikai konzervatív közegben?

Rengeteg munka, kutatás, együttműködés előzte meg a forgatást. Orvosokkal, bábaszakértővel, ügyvédekkel, és természetesen civilekkel is egyeztettem, akik ismerik az ottani társadalmi viszonyokat. Magyarországon egy tragikus otthonszülésnek politikai jelentése is van, ezt mindannyian megtapasztalhattuk Geréb Ágnes esete kapcsán. De egy ilyen eset kapcsán bárhol a világon arról van szó: valaki mer-e annyira szabadelvű lenni, hogy azt gondolja, a teste a saját tulajdona, illetve hogy a gyereke akkor születik meg, amikor akar. Vagy inkább át szeretné adni ezt a jogot, hogy a születés kórházi közegben, szabályozottan történjen meg, mert neki az jelenti a nagyobb biztonságot. Amerikában úgy tapasztaltam, kevésbé van politikai vetülete az otthonszülés megítélésének. Abban a kultúrában inkább annyi a jelentése ennek, hogy spirituális beállítottságú vagy, vagy sem.

Nyilván más jelentéstartalom tapad a túléléshez, a túlélőreflexekhez egy kelet-európai zsidó családban, mint emigránsként amerikai közegben. Ennek az árnyalása milyen kihívás volt?

Egy amerikai emigráns családban a vészkorszak, a holokauszt már nagyon távoli dolgok, a történetek inkább a családi legendárium részei. Mi itt, Magyarországon, ugyanazok között a díszletek között élünk a mai napig. De Berlinben is, ahol jelenleg lakom, mementókat látok zsidó emberek elhurcolásáról a kockaköveken, a házak falán. Olyan eseményeket idéznek, amelyek a mellettem lévő utcában történtek. Az Amerikában született túlélő leszármazottak nagymamája még gyűjtötte a krumplihéjat, amiért az unokák hülyének nézték őket. A Pieces of a Woman anyafigurájában egyfajta utolsó dinoszauruszként jelenik meg valaki, aki csecsemő volt a vészkorszakban, és tovább akarja adni a lányának a túlélés „szabályait”. Ez azért elég más, mint az Evolúció Évája, akinek a kommunizmus alatt simulnia kellett a rendszerhez. Számtalan út van, de az amerikai közegben talán könnyebb elől hordani a zsidóságot, ott ezek a dolgok ma már talán más értelmet nyernek. Amit sokszor hallottam odaát, az az, hogy a családon belüli beszélgetésekben gyakran felmerül az idősek részéről: ha én túléltem, te hogy képzeled, hogy szenvedsz mindabban a luxusban, amiben élsz. Magyarországon talán mintha kisebb lenne az a szakadék, amit egy túlélő érezhet az unokájával.

Harmadik generációsként a filmmel együtt te magad is végigmentél lelki stációkon identitás, a zsidósághoz való viszony tekintetében?

Vegyes családból származom, az édesapám nem zsidó. A szüleimtől olyan neveltetést kaptam, ahol a hovatartozás nagyon képlékeny. Bármelyik vallásban meg lehet találni Istent, és bármelyik vallás szülötteként lehet távol maradni tőle. Az én identitásom elsősorban az, hogy alkotó embernek érzem magam. Az pedig, hogy éppen milyen területen dolgozom – színészként, dramaturgként vagy épp forgatókönyvíróként – láthatólag változik. Játszottam kőszínházban, a Radnótiban, mellette független színésznőként a Proton előadásaiban, külföldi koprodukciókban. Dolgoztam európai színházakban, írtam operalibrettót, most pedig épp itt tartok. A személyiségemhez a folyamatos megújulás áll közel, így hálás vagyok a sorsomnak. A keresés az alkotói szabadságom legfontosabb eleme, ha máshoz nem is, de ehhez ragaszkodom.

A Berlinbe költözésed mögött is az alkotói szabadság áll, vagy az eltávolodás a hazai viszonyoktól?

Ha őszinte vagyok, nem is tudom. Kornéllal évek óta sokat dolgoztunk Németországban, és azt éreztük, főleg a kislányunk miatt, közelebb leszünk a kinti munkákhoz, ha ott is lakunk. Magyarországon, saját döntésből is egyfajta periférián mozogtunk, mondjuk nem is tapasztaltunk hatalmas nyitottságot arra vonatkozóan, hogy a színházi élet részesévé váljunk. Mindez, azt hiszem, teljesen természetesen adódott így, semmiképp nem valami kirekesztés következményeként. A külföldi munkák során viszont egyre terebélyesedtek a felkéréseink. Mégis, egy idő után azt hiszem – talán a korral is jár – belefáradtunk abba, hogy tűzijátékok legyünk. Visszajártunk Lengyelországba, Németországba adott színházakhoz, ahol már értjük egymás szavát.

Címkék:Evolúció, Mundruczó Kornél, Pieces of a Woman, Wéber Kata

[popup][/popup]