Egy nehéz ember kínos témái

Írta: Bóka B. László - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek

Negyvennégy esztendeje, 1975-ben jelent meg első kötete, s ez éppen a Sorstalanság volt. Pontosan negyvennégy éve küzdünk, viaskodunk Kertész Imre műveivel, Nobel-díjának átvétele, 2002 óta pedig életművével. És nem tartunk sehol. Mivel Kertész kedvelte a fura vicceket, írhatnám, pont, mint a mádi zsidó. Most a Magvető gondozásában jelent meg Clara Royer Kertész Imre élete és halálai című, írója besorolása szerint életrajzi esszéje, és ez a meghatározás rendkívül pontos.

A kötet bemutatóján, a Francia Intézetben szép számú érdeklődő vett részt, s ez vélhetően annak is köszönhető, hogy Clara Royer volt az egyik társ-forgatókönyvírója a Saul fia, illetve a Napszállta című filmeknek. Gyanúm már csak azért is pontos lehet, mert a könyvbemutató utáni napra szervezett interjú meghívójában külön kérték, hogy a kérdezők a kötetre koncentráljanak.

Clara Royer-ről érdemes tudni, hogy magyar irodalom-mániás, olyannyira, hogy doktori disszertációját a két világháború közötti magyar irodalomból írta. Első regénye, a Csillag 2013-ben jelent meg magyarul. Nem mellékesen nagyon szépen, bár kissé bohókásan beszél magyarul. A kötet eredeti címe franciául Halálaim története volt, aminek persze nyomós oka van, hiszen Kertész mindig halni készült. „1977. augusztus 2-án, a később leginkább szeretett regény, A kudarc munkálatai elején Kertész úgy biztatta magát az írásra, hogy a feladat végeztével véget vet életének. A kudarcnak kellett volna eltemetnie azt a valakit, akitől az író készen állt búcsút venni: önmagát. Négy évvel később megfogadta, hogy befejezi a regényt, és megöli magát, majd az a paradoxon foglalkoztatta, miként késlelteti a mű a halálos ítéletet” – írja Clara Royer. Vagy ahogyan maga Kertész fogalmazza meg Valaki más című könyvében: „Életem története a halálaimból áll, ha el akarnám beszélni az életemet, a halálaimat kellene elmondanom.”

Clara Royer először 2013. július 5-én találkozott Kertésszel, de nem az ő kedvéért, hanem a magyar irodalom iránti szeretete miatt tanult meg magyarul. Kertész Imre műveinek francia kiadója kereste meg az ötlettel, írjon könyvet Kertészről, de ő az ajánlatot, kis gondolkodás után, elutasította. Először arra gondolt, francia vagyok, és a legnagyobb francia írók, például Proust, elutasították az önéletírás műfaját. Két hónappal később azonban mégis igent mondott. Kertész, miután megkereste őt, megnyitotta előtte dolgozószobája ajtaját. Találkozásaik alkalmával összesen 19 interjú készült, s ezek majdnem mindig szabadbeszélgetéssé alakultak, s e beszélgetések közben, amelyek egyébként magyarul folytak, Kertészből lassanként „Imre” lett. Természetesen beszéltek arról is, mi is lesz majd ez a kötet, ha elkészül, és műfaját úgy határozták meg közösen, hogy életrajzi esszé. Érdekességképpen jegyzem meg, Kertész rajongott az életrajzi kötetekért.

Ha valaki elolvassa a könyvet, gyorsan rájön, hogy nagyon személyes anyagot tart a kezében. Olyannyira, hogy akár egy filmforgatókönyv alapja is lehetne, főképpen, ha hozzátennénk a kötetből kimaradt beszélgetéseket. Egy filmé, ami egy férfi íróvá válásáról szól. Kevés szó esik benne Kertész családjáról, iskoláiról, szüleiről, szerelmeiről, sőt deportálásáról. A kötetből kiderül, hogy Kertésznek voltak szeretői, de ez nem lényeges, az azonban már igen, hogy a nők miatt jobb lett a Kaddis szövege. Royer-t az érdekelte, hogyan fejlődött Kertész íróként, mikor mit olvasott éppen. Amikor Royer a Berlinben található Kertész-naplókat olvasta, rájött, hogy Kertész másképpen kezdi írni saját naplóját, miközben Kafka naplóját olvassa.

Clara Royer (Fotó: Hermann Ildi)

A könyvben mind irodalom-, mind színháztörténeti szempontból izgalmas szakasz az 50-es, 60-es évek lenyomata, amikor Kertész, jobbára megélhetése miatt, könnyed zenés vígjátékok szövegét írta. Bekopog a szerelem című vígjátékában csendül fel például a Járom az utam a macskaköves úton című örökzöld, amelynek zeneszerzője Horváth Jenő, szövegírója G. Dénes György (Zsüti) voltak. Színháztörténészként jegyzem meg: külön öröm volna Kertész színházi műveinek, és az azzal kapcsolatos valamennyi keletkezett anyag és emlék feldolgozása.

Miközben az ember a szöveget olvassa, képtelen elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy írója első kézből kapta az információkat kötetéhez. Jelenleg tehát ennél pontosabb iránytű nem létezik a Kertész-univerzumhoz. Olvasás közben jut eszembe az is, hogy a magyar kultúrának még el kell számolnia a Kertész-recepcióval, mert nem tartunk sehol. Kertész megítélése sohasem volt egyértelmű Magyarországon, és Nobel-díj ide-vagy oda, ma sem az. Egyszerűen nem kerültünk szemmagasságba Kertésszel. Feltehetően nem értjük Kertész alapvető és gyökeres pesszimizmusát, amelyet így fejezett ki egy Czeizel Endrének írt levelében: „Aki ebben az országban nem szúrja el az életét, az egyszerűen tehetségtelen.” Nem tudunk mit kezdeni ezzel a szemtelen, pimasz, sértődött és másokat is megsértő emberrel, aki könyveiben kínos témákat feszeget. Már sokan azt sem értik, hogy Kertész nem holokauszt-túlélő író, miközben persze az, hanem holokauszt utáni író.

A kötetből persze, ha morzsánként is, de pontosan követhetőek Kertész életútjának állomásai, szépen, komótosan hömpölyög a szöveg, kis történetekkel haladunk előre Kertész életében. Az egész egy óriási folyam, amivel úszni kell, levegőt venni alig lehet, tagolva kevéssé van, ezért sodor az egész. A könyv pontosan követi hol a beszélgetések fonalát, hol a regények éppen témába vágó, értelmező sorait. Royer nem csupán Kertész kínlódását meséli el szövegeivel, de olvasmányainak is hű tükrét adja. Szinte írásról írásra haladunk, megismerjük mindazokat, akikkel Kertész találkozott és mindazt, amit közben Kertész olvasott. Apróságok derülnek ki, például, hogy utálta Brechtet, Arthur Millert és Tennessee Williams-t, de Ionescot becsülte, Samuel Beckett és Thomas Bernhardt pedig a kedvencei.

A Kertész Imre élete és halálai minden tekintetben kegyetlenül őszinte könyv. Semmi édelgés, semmi ömlengés, semmi a nagy írónak járó koszorú. Éppolyan kegyetlen, mint amikor Kertész így ír: „Auschwitzról írok; márpedig nem azért vittek Auschwitzba, hogy Nobel-díjat kapjak, hanem azért, hogy megöljenek; mindaz, ami velem ezen túl történt, anekdota. Az, hogy nem kaptam Nobel-díjat, ugyanolyan képtelenség, mint ha Nobel-díjat kaptam volna.” (Mentés másként)

Kertész Imre

Clara Royer könyvével tehát végre van valamink, amin elindulhatnánk. Mert itt volna az ideje egy alapos és vastag Kertész monográfiának, amely végre minden közhellyel el- és leszámol, és a Royer kötet éppen ezt az ajtót nyitotta ki. Ma a Kertész repertórium jelen állapotában kis túlzással közhelyek gyűjteménye. Mindenki elmondja, mennyire ismeretlen volt Kertész Magyarországon, minden kötet bevezetője ezen búsong. Aztán elmondják, ez mekkora közhely, majd szépen sorban, nagyjából mindenki ugyanazokat a következtetéseket vonja le. Egyesek szerint Szirák Péter és Vári György 2003-ban megjelent kötetei monográfiák, de szerintem nem azok, maximum bevezetők lehetnek egy majdani monográfiához. Az összes kötet, ami eddig megjelent (Szirák Péter: Kertész Imre, 2003; Vári György: Kertész Imre, 2003; Erdődy Edit: Kertész Imre, 2008; Molnár Sára: Ugyanegy téma variációi, 2005) szinte ugyanazt a nyolc-kilenc szöveget tekinti át. Mindenki elemez, összefüggéseket, értelmezési lehetőségeket, megfejtéseket, áthallásokat, önéletrajzi elemeket, olvasatokat keres, és mindenki lázasan újraolvas. A recepció mást sem tesz, mint Kertésszel birkózik, inkább kevesebb, mint több sikerrel. A teljes életmű több mint 100 műből, 20 műfordításból áll, és akkor még nem beszéltünk a naplókról, a színdarabokról, az interjúkról és az esszékről.

Közben megjelenik két Kertész-bibliográfia, Székely Andrásé és Hafner Zoltáné. Az első 1999-ben, utóbbi tíz évvel később 2009-ben. Székelyé mindössze egy 22 oldalas saját kiadású füzetecske, amely a Sorstalanság íróját köszönti, és az előszóban leszögezi, hogy a bibliográfia korántsem teljes. Hafner Zoltán a Petőfi Irodalmi Múzeum által kiadott 226 oldalas bibliográfiája már a nyomtatásban megjelent művekkel kapcsolatban a teljességre törekszik, de még így is feltehető az a kérdés, hol van a Kertész színházi és előadói tevékenységét valóban teljességgel feldolgozó adattár.

Megjelent még Földényi F. László: Az irodalom gyanúba keveredett – Kertész Imre- szótár című munkája (2007), mely minden csodálkozásunk ellenére valóban szótár. Szószedet-szerűen, alfabetikus sorrendben veszi sorra a Kertész életmű jellegzetes szavait.

Kertész Imre és a sors címmel, Mit adtak a magyar-zsidó géniuszok kultúránknak alcímmel 2014-ben a Galenus Kiadónál jelent meg Dr. Czeizel Endre és Bárdossy Péter kötete, amely egy sorozat része volt, melyben több magyar költő, tudós, képzőművész, matematikus és zeneszerző családfáját elemezték. A Czeizel-könyvnek tehát deklaráltan semmi köze a hazai Kertész-repertóriumhoz. A szokott kertészi hozzáállás azonban itt is érezhető, hiszen egyfelől a K-dossziéban azt írja, sohasem érdekelte a családfája, míg A kudarcban így fogalmaz: kár az eredetemet kutatni, nincsen. Ez a kötet az egyetlen, amely célja okán hivatalból foglalkozik mindazzal, ami, akár tetszik, akár nem, sokakat érdekel, ez pedig nem más, mint Kertész Imre magánélete. Ez a kötet tehát egy majdani monográfia csekélyke részének is tekinthető.

Ezen a ponton, ahol jelenleg tartunk, Clara Royer kötete üdítő színfolt, amely valóban gyökeresen elüt minden más eddigi kötettől. Hogy mikor születik meg egy valódi nagymonográfia? Ki tudja.