Egy magyar polgár hitvallásai: Bálint András 80 éves

A ’60-as évek közepén vált a háborús nemzedék arcává Szabó István gyönyörű filmjeiben, volt papnövendék zsidófiú, túlélő a Fényes szelekben, aki a száműzetés himnuszát, a 137. zsoltárt énekelte héberül. Érzelmes és szemérmes, az egyetemesbe vezető magyar kultúrát hazájának választó zsidó volt mindig, már akkor is, és máig is.

Az ő nemzedéke született a háborúban vagy utána, egy világ halála szülte őt is. A hit, amely egy új világot ígért a régi helyébe, korán cserbenhagyta őket, Jancsó filmjében papnövendékként szkeptikus volt ezzel már, Szabó filmjében végképp nem tudta, miben higgyen, hogy kezdjen hozzá az élethez az unalmas és fullasztó konszolidáció, a világrenddé avatott hazugság posványában, amelyben fiatalnak kellett volna lenni, hinni valamiben mindannak ellenére, ami odáig történt. Senki sem döntheti el szabadon, mikor fiatal. A Szabó-filmek nemzedéki filmek voltak, az a nemzedék, amely most lép be az élet utolsó szakaszába, amelyik végigcsinálta a kádárizmust és eltelt vele a fiatalsága, amely megtanulta a rendszerváltás új világát és felnevelte benne a gyerekeit, egy minden eddiginél bizonytalanabb korszakban kell, hogy megkezdje élete utolsó felvonását. Bálint András őket képviseli, őket képviseli széparcú, angyali alkatú fiatalemberként és őket képviseli ma is, hitével és tartásával, barázdált arcú, bölcs, idős férfiként. Az ő élettörténete és nemzedékéé aligha szétválasztható, rajta keresztül képzelhetjük el a legegyszerűbben őket.

Vallomásos színész, ha teheti, önmagát játssza. És saját magáról beszél és a nemzeti klasszicizmus magyar irodalmi ízléséről, világfelfogásáról, amely mélyen és bensőségesen az övé, amikor Arany Jánost, Heltait és Radnótit, Szép Ernőt szaval, berendezi a színpadon és eljátssza életüket és művüket, művüket vallomásként, életük lenyomataként. Ez a kánon a magyarrá lett zsidó polgárság ízlése, hitvallása és szerelemvallása a magyar kultúrának és rajta keresztül az egyetemesnek. És panasz is, a kitagadtatás felpanaszlása, fellebbezés a magyar nyelvhez és irodalomhoz a magyar történelem ellenében.

A Radnóti Színház igazgatójaként harminc éven át képviselte ezt a finom és konzervatív, polgári ízlést és a hozzátartozó világnézetet. Ezt a feladhatatlan, identitást kínáló hitet választotta Thália papjaként, úgymond, és az ő esetében elfér még ez a pátosz, színészként, előadóművészként és színigazgatóként, és nem az a kérdés, igaznak tartjuk-e mindezt, hanem hogy elhisszük-e neki személyesen. És neki elhisszük, hogy ez a hagyomány, Arany János nyelvének hagyománya él. Mert nagy színész és súlyos, komoly, letűnő korszak tanúja egy olyan korszak hajnalán, amelyről nem tudni, túléli-e az emberiség. Ilyenkor minden múlt felértékelődik.

Jó, hogy Bálint András velünk van, maradjon velünk, adja Isten, még sokáig. Isten éltesse!

Kapcsolódó cikkek:

“Mindenfajta faji gondolkodást megvetek” – interjú Bálint Andrással

“Vetítővászon még soha nem voltam” – interjú Bálint Andrással Heltai Jenőről