Egy jiddiser bóher Mexikóban

Írta: Ilan Stavans - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek, Történelem

Tisztában vagyok vele, hogy Mexikóban jiddis iskolába járni, mint ahogy én jártam óvodától középiskoláig, anakronizmusnak tűnik.

Ilan Stavans

Hogy a nyavalyába él meg a mame-loshn (jiddis) egy annyira nem nekivaló helyen? Pedig a hozzám hasonló több ezer tanuló számára semmi különös nem volt az Alte Jidishe Shuléban. Magániskola volt, amit szegény zsidók építettek, nagyrészt bundisták az orosz cár által kijelölt Települési övezet falvaiból és városi központjaiból, akik új élet reményében vándoroltak ki az Újvilágba. Mexikó tárt karokkal fogadta őket, míg más országok becsukták az ajtót. Mexikó szabadságot ígért nekik. A zsidók pedig örültek a lehetőségnek.

A tananyagot két nyelven tanították, az egyik felét jiddisül, a másikat spanyolul. A felosztás egyértelmű volt: a jiddis órákon a zsidóságunkról tanultunk, a spanyolon a mexikóiságunkról. A tanáraink számára a két identitás között nem volt ütközés, különbség vagy elágazás. Minek választani köztük, ha mindkettő lehetsz?

A tanulás akkora büszkeséget jelentett, hogy az iskolánk olyan volt, akár egy héder, hagyományos általános iskola, vagy akár egy jesiva, talmudi akadémia, csak éppen a vallást kultúra helyettesítette. Nem emlékszem, hogy valaha is az Istenben való hitről beszéltem volna az osztályban. Sőt, több osztálytársammal együtt én is elég korán agnosztikusnak vallottam magam. Nem mintha lett volna jelentősége. Mivel sok tanárunk holokauszt-túlélő volt, szerintem szimpatizáltak velünk, hiszen ők is fellázadtak egy olyan Isten ellen, aki azokban az időkben nem sokat tett a népe védelme érdekében. Nem emlékszem, hogy az iskolában egyszer is láttam volna imádságoskönyvet. De elképzelhető, hogy tévesen ábrázolom be őket, és néhány tanárom hívő volt. Mindenesetre ugyanazt kínálták nekünk, mint Mexikó nekik: szabadságot.

Emlékeim szerint a Tórát alig olvastuk az iskolában. A ritka alkalmakkor, amikor megtörtént, mindig mitikus történetek gyűjteményeként kezeltük: egy cselekmény szereplőkkel, jókkal és rosszakkal, akik állandóan úgy viselkednek, mint mi, értelmet keresnek az életben, amikor pedig nincs. Évekkel később, már felnőtt koromban, emlékszem, hogy mélységesen megdöbbentett a vallásos felhang szinte minden epizódban. Hogyhogy akkor nem vettem észre? A megérzésem azt súgja, hogy azért, mert a tanárok is ambivalens érzéssel viseltettek irántuk. Tetszett nekik a történetmesélés, ezért azt hangsúlyozták. Ma hálás vagyok nekik, hogy a Bibliát nem halachikus törvénykönyvként mutatták be, hanem a kollektív emlékezet tárházaként. Ezért nem zsarnoki a hozzá fűződő viszonyom.

Összesen olyan nyolc évig tanultam jiddist az Alte Jidishe Shuléban. Ez az oktatás nem csupán a nyelvi képességekkel látott el, hogy el tudjam olvasni Mendele Mojkher Szforim, Sólem Aleichem, Jichok Lejbush Perec és a Singer testvérek műveit eredetiben; arra is megtanított, hogy a kétnyelvű élet kétszeresen megélt élet.

Aztán valamikor az általános iskolai éveim alatt a mexikói zsidók között korszellemváltás történt. A hetvenes években jártunk. Izrael diadalmasan került ki a jom kippuri háborúból. Hirtelen világos lett a szülők, tanárok és adminisztrátorok előtt, hogy az iskolának nem a jiddisre, hanem a héberre kell fókuszálni. Ezért elkezdtek sliachokat (izraeli küldötteket) hozatni, akiknek az volt a feladata, hogy Hayim Nahman Bialik és Smuel Joszef Agnon nyelvére tanítsanak bennünket. Megtévesztő lenne azt állítani, hogy elkezdték nekünk a losn-kojdest (szent nyelvet) tanítani, mivel ezek az izraeli pedagógusok sem a vallásban látták az örökségüket. Ettől függetlenül a változás drámai volt: a jiddis második helyre szorult, másodosztályú nyelv lett, a múlt hagyatéka egy olyan iskolában, ami azon az elvre épült, hogy a mame-losn tesz bennünket zsidóvá.

Nem voltam egyedül azzal, hogy kényelmetlenül érintett a dolog. Nem mintha nem szerettem volna Izraelt. Voltak ott rokonaim. Egyszer el akartam majd utazni Jeruzsálembe, hogy a saját szememmel lássam, hogyan győzték le a zsidók a sivatagot. Az viszont nem tetszett, ahogyan a jiddist lecserélték. És ez is egy lecke lett, ugyanis megértettem, hogy a nyelv a kulturális tőke lerakata. Amint az a tőke elveszíti az értékét, a nyelv is idejétmúlt lesz.

Középiskola után terveim szerint el is utaztam a Közel-Keletre, aztán Európába és Afrikába. Még jó pár évbe telt, mire felismertem a Mexikóban kapott oktatás értékét. Mivel a jiddist az idősek kiközösítették, a fejemben egy távoli helyre száműztem.

Elsősorban spanyolul kommunikáltam, aztán ehhez jött az angol, amit a nyolcvanas évek közepén tanultam meg, amikor az Egyesült Államokba emigráltam. Ma ez az arány fordítva néz ki.

Csak akkor békültem ki a jiddissel, amikor újonnan érkezett mexikói emigráns voltam New Yorkban. Elég váratlanul történt, ahogy ki lettem téve a spanyol és az angol keverékének (ma úgy nevezik: spangol) a metrón és az utcán, a tévében és a rádióban. Először kivert a víz ettől a barbár hibridtől, nem volt se füle, se farka. Az imádott spanyol nyelvemet anglicizmusok özöne mocskolta be. Tennem kéne valamit a szennyezés megállítására? Hamarosan azonban megértettem, hogy egy „új jiddis” van kialakulóban az Egyesült Államokban, ezúttal a latinok között, egy olyan kommunikációs közeg, amely vad, szüntelen kódváltáson alapul, mint ahogy annak idején a jiddis is ezt csinálta a héber meg a német meg pár szláv nyelv között.

A jiddis automatikusan újra visszanyerte a vezető szerepét a számomra. Nemcsak vissza akartam állítani a státusát magam és mások előtt, de szerettem volna tanulmányozni a történetét, az evolúcióját, hogy így mérjem le a spangol lehetőségeit.

Manapság a jiddis nélkülözhetetlen része annak, ahogyan a világot látom. Ezen kommunikálok anyámmal és más rokonokkal, fordítok róla spanyolra és angolra, rendszeresen bemutatom olyan főiskolai kurzusokon, amelyek a nyelv átalakulásával és az identitások formálásával foglalkoznak. Van zsidó szókincsem, amiből merítek, amikor arról a darwini fejlődésről írok, ahogyan a szavak divatba jönnek, vagy éppen kimennek.

És rendszeresen álmodom jiddisül. Az egyik visszatérő álmomban az egyik tanárom a Di Alte Jidishe Shuléból állítja, hogy még nem adtam be az előző heti házifeladatot. Mondom neki, hogy még dolgozom rajta. „Esz kumt” – nyugtatom meg.

Pék Zoltán fordítása

Ilan Stavans (sz.: 1961) irodalomtudós, esszéista és fordító, Mexikóban nőtt fel, ahol egyszerre kapott oktatást jiddis és a spanyol nyelven. A nyolcvanas évek közepén vándorolt be az Egyesült Államokba, jelenleg az Amherst College-ban tanít. Írt egy memoárt (On Borrowed Words: A Memoir of LanguageA kölcsönzött szavakról, 2001), novelláskötetet (The DisapperanceAz eltűnés, 2007), képregényt (El Iluminado, 2012) és útikönyvet (The Seventh Heaven: Travels through Jewish Latin AmericaA hetedik menyország: Utazások a zsidó Latin-Amerikában, 2019). Műveit számos nyelvre lefordították, készült belőlük film, színdarab és rádiójáték. A Massachusetts állambeli Amherstben él.

támogatás
Pop up banner

Címkék:2020-05, Dél-Amerika, Dél-amerikai zsidó irodalom, Dél-amerikai zsidóság, Mexikó

[popup][/popup]