Egy erdő bejárása

Allen Ginsberg és a beat-nemzedék

Kiállítás a Ludwig Múzeumban

 

Allen Ginsberg, Jack Kerouac, William S. Burroughs az irodalmi önkifejezés, a nyelv új lehetőségeit keresték, ám egyidejűleg az életmód és a politikai cselekvés terén is radikálisan új utakat nyitottak meg. Amikor a későbbi beat-generáció meghatározó alakjai az 1940-es évek New Yorkjában egymásra találtak, nem egyszerűen egy költői, írói műhely született, hanem egy, a művészet és a mindennapi élet megannyi jelenségét átfogó szubkulturális közösség. Egy alternatív nyilvánosság, amely önmagát a fennálló – elnyomásra épülő – nyugati világrenddel szembehelyezkedve ellenkultúraként határozta meg. Fellépésük tehát messze túlmutat hátrahagyott szövegeik puszta irodalomtörténeti jelentőségén.

Ezt a komplexitást, a lehetséges értelmezéseknek ezt a sokrétűségét igyekszik érvényesíteni a Ludwig Múzeum november elején megnyitott kiállítása, amely Jean-Jacques Lebel szerkesztésében jött létre. A párizsi születésű művész, költő, az Üvöltés, a Kaddis francia fordítója maga is számtalan szállal kötődik a vonulat alkotóihoz, így igazán avatott, autentikus közvetítője a beat-generáció gondolatvilágának.

Jean-Jacques Lebel kurátori koncepciójának két meghatározó jellegzetessége van. Az egyik, hogy noha a kiállítás a beat-nemzedék egészét hivatott bemutatni, Lebel mégis kiválaszt egyet a csoport alakjai közül, hogy mintegy az ő kalauzolásával, az ő szemén keresztül ismerjük meg a többieket. Miközben a szerkesztés igyekszik az egyes alkotók személyes gondolkodását, egyéni világképét is érvényesíteni, a megjelenő anyagok döntő többsége mégis a csoportjelleget, az együttes fellépést és Ginsberg állandó jelenlétét hangsúlyozza. Ezt persze már önmagukban a történeti adottságok indokolhatják, de talán még inkább Ginsberg saját törekvései környezete dokumentálására. Így például az általa készített fényképek e nemzedék mindennapjainak lenyomataiként válnak a tárlat meghatározó elemeivé.

A szerkesztés másik sajátossága már a múzeum mint intézmény funkcióját, státuszát is érinti. Lassan hozzászokunk az olyan kiállításokhoz, amelyeken egyetlen klasszikus értelemben vett kiállítási tárggyal sem találkozhatunk. Márpedig Lebel projektje szintén épp ilyen: a beat-generációnak szentelt három teremben „eredeti” dokumentum egy sincs. Sehol egy kézirat, sehol egy első kiadás, sehol egy vitrin a költők, írók személyes tárgyaival, sehol egy bekeretezett, falra akasztott fotó. Minden kizárólag vetített képként, hallgatható hangfelvételként, esetleg számítógépen, helyben fellapozható adatbázisként tárul a látogató elé. Ha viszont így van, mi igazolja egyáltalán a múzeumi formát? Hiszen mindez elférne egy albumban, mellékletként pár dvd-lemezzel, vagy akár publikálható lenne a világhálón egy célszerűen megtervezett honlapként.

Amit a múzeumi tér adhat hozzá ehhez a csupán virtuálisan megjelenő korpuszhoz, az a kiállítás eseményszerűsége és a közös befogadás lehetősége. Egy Ginsberg-kötetet bármikor leemelhetünk a polcról, a költő egy előadásának archív felvételét ma már akár a villamoson ülve is megnézhetjük; a múzeumba viszont el kell mennünk, akár újra és újra visszatérve, mert a művekkel való találkozás – méghozzá közös találkozás – ebben a formájában csak ott történhet meg. E ponton lesz igazán találóvá Lebel metaforája, aki a kiállítást a megnyitón egyfajta dzsungelként, sűrű erdőként írta le, amelyben nem létezik egyetlen helyes út a bejárásra. A megfelelő attitűd tehát inkább a szabad barangolás, amikor még akár az eltévedést is megengedjük magunknak. Egy erdőt megnézhetünk fényképen, ahhoz viszont, hogy be is járhassuk, útra kell kelnünk.