Egy bűntudat története

Az oroszok felállítanak egy tábori konyhát, ételt osztanak, valami hitvány, sűrű kását, de meleg, és ezt eszik ők is, legalább a kiskatonák. Délután kisebb-nagyobb csoportokban eligazítást tartanak az embereknek. Az Appellplatzon terelnek össze minket megint, de most nem lövik le azt, aki a földre dűl.

Ülünk, fekszünk mindannyian, pedig hideg a jéggé taposott, koszos hó alattunk. Egy tiszt azt kérdezi, beszél-e valaki oroszul, ukránul. Nem jelentkezem. Néhány utált kápót és ’ältestét már a katonák megérkezte után körbevett és ütlegelni kezdett a tömeg, kis híján meglincselték őket, a saját vérükön, a hajuknál és a zubbonyuknál fogva húzták a tisztek elé mindet, tartanának fölöttük rögtönítélő bíróságot. A tisztek jobbnak látták hadifogolyként összegyűjteni és elzárni őket. Nem adok sok időt, köztük leszek én is. Talán itt és most felpattan valaki, rám mutat, és kiabálni kezdi, hogy hiszen ez is közéjük tartozik. Ez is egy kápó, a doktor samesza, az SS csicskája, egy piepel, egy gyilkos. Fogják le, húzzák lámpavasra mindjárt!

Ugyan, Nitza. Hiába mondanád. Ki hallgatna meg? És ha meghallgatna is, kit érdekelne a meséd? Hiszen ezt mondja a legrohadtabb kápó is, éppen ezt. És ugyan ki tanúskodna érted? Néhány gyerek? Nem, Nitza. Egy ilyen pillanat persze hogy fekete-fehér. Nincsenek árnyalatok. Most felszínre tör minden, ami el volt temetve. A gyász, a harag, a bosszúvágy. A szégyen. Meg aztán mi van akkor, ha igazuk van, és csakugyan bűnös vagyok? Erre nem gondolsz?

Szeretsz, csak azért beszélsz így. Hagyjuk most abba. Fáj a fejem, angyalom. Hagyjuk abba, hiszen vége. Elmondtam már mindent.

Ja, igen, a levelek. Azokat még csakugyan nem. Elmondom a leveleket is, csak előbb adj egy kortyot. Köszönöm. Keveset iszom, pedig te mindig mondod, hogy igyak eleget.

A tiszt azt mondja, ingatag a helyzet. Egy beregszászi ember fordít, de én nem őt hallgatom, hanem a tisztet. A háborút megnyeri a Vörös Hadsereg, az nem kétséges, de a Wehrmacht elkeseredett utóvédharcokat vív. Harap a veszett kutyája, karmol, így mondja a tiszt. A szovjet marsallok ezért úgy mozgatják a csapataikat a térképen, ahogy a hadi helyzet épp kívánja. Ma itt vannak, de holnap talán visszább kell húzódniuk, vagy rohanniuk előre, nyugatra. Nem tudnak sokáig pesztrálni minket. Azt tanácsolja, hogy aki tud, menjen, induljon azonnal. Hová. Krakkóba. Ott a városparancsnokságon majd megmondják, hogyan tovább, merre tovább. Krakkó már az övék, ott van kórház, van élelem, van ruha, és lesz szállítójármű is, amivel majd hazamehetünk. Aki tud, induljon, ne késlekedjen. Ingatag a helyzet, ezt még egyszer elmondja.

Indulni akarok. El innen, el, el, el. Ondřej prágai. Azt mondja, unokatestvérei vannak falun, megmaradtak, ha megmaradtak, menjünk együtt oda, ott majd felhizlalnak egy kicsit, mielőtt továbbindulnék hazafelé. Ondřej tenyerébe csapok, menjünk, pajtás. Készülődünk az útra. Szerzek két wehrmachtos kulacsot, a lajtos kocsiról megtöltjük vízzel. A hadtáposoktól kapunk egy kocka savanyú feketekenyeret. Tömör és kemény, mint a föld, ölni lehetne vele, de olyan jó az illata, hogy alig tudjuk türtőztetni magunkat, a legszívesebben felfalnánk egy ültő helyünkben. Gyorsan az utásztáska mélyére dugjuk. A táskát is egy szovjet kiskatonától kaptuk, egy lengyel fiútól, mert vannak köztük lengyelek is.

Reggel indulunk, az elsők között leszünk, akik itt hagyják ezt az istentelen helyet, biztat Ondřej. Csak legyen világos, aztán kalap, kabát, biztatgatom Ondřejt. A lengyel fiú megmutatja nekünk, merre van Krakkó. Arra, ahol a nap majd felkel, kövessük a folyót, tartsunk mindig csak keletnek.

A főtábor egyik barakkjában töltjük az utolsó éjszakát, itt már mindenki a nagy gyaloglásra készül. Eljön a reggel. Kis csoportokban beszélgetünk, az égtájakat mutogatjuk egymásnak, mert tömött, szürke felhők takarják a napot, az a kevéske derengés, ami van, szétterül az égen, ettől lehetne kelet bárhol, balra vagy jobbra, előttünk vagy a hátunk mögött is. Az oroszok vajas, nehéz teát osztanak az indulás előtt, de legalább forró, akinek nincs csajkája, a merőkanálból szürcsöl. Néhány katona kapadohányból sodort, rövid cigarettát is nyújtogat az indulók felé. Jut egy-egy nekünk is.

Bádogszínű hideg és öblös csönd. Visszhangzik minden szó, a varjak károgása, a távoli fatörzsek reccsenése. Ondřejjel a teáskondérok mellett álldigálunk egyik lábunkról a másikra. Várjuk, míg a nap egy kicsit elvékonyítja a felhőket, aztán isten neki, indulunk.

Egyszer csak: Spielmann bácsi. Aztán más hangon is újra: Spielmann bácsi, Spielmann bácsi. Ott teremnek körülöttem sorban a fiúk, mintha a föld alól bújnának elő. Spielmann bácsi, cincogják, mikor megyünk haza. Ondřej néz rám nagy, kerek szemekkel. Nem ért egy szót se magyarul, mégis ingatja a fejét.

Azt mondtad, hazaviszel minket. Hova mész. Mikor indulunk. Megígérted. Ne hagyj itt. Spielmann bácsi.

Hogy tudnék én segíteni nektek, mondom halkan. Nézzetek körül, tél van. Farkasordító hideg, derekatokig ér a hó. Messzi ám a város. Majd a katonák. Küldenek értetek autót, nemsokára. Meglátjátok. Nagy ponyvás teherautót, azzal visznek bennetek a városba, aztán vonattal tovább. Haza. Itt biztonságban vagytok. Kaptok enni, inni. Nézzétek, már fűtik a barakkot. Mit csinálnék én veletek? Kétnapnyi járóföld a város. Tél van. Most már a katonák vigyáznak rátok. Ne butáskodjatok.

De megígérted. Megígérted, megígérted, megígérted.

Ondřej hátrálni kezd, mint aki váratlanul förtelmes titkot tudott meg rólam. Lépeget az ikrek mögé apró mozdulatokkal, észrevétlen, a szemem sarkából látom, ahogy zsugorodik az alakja.

Felnőttnek is nehéz út az, mondom ekkor, nemhogy egy gyereknek. Majd a katonákkal. Maradjatok veszteg. Nem bírnátok. Ejnye.

Kibírjuk, mondja az egyik Katz, és makacsul beharapja az ajkát. Azt mondtad, hogy hazaviszel, mondja a kis Vámos. Engem is, szajkózza a többi, engem is. Haza, haza.

Na hiszen.

Ondřej már egészen elszakad tőlünk, a fiúk csoportja mögött áll, némán integet, hogy nézzek az égre, kezd pislákolni a sápadt, téli nap, arra van kelet, arra van Krakkó. Azután a katonákra mutat, teát osztanak, a kondér fölött úgy leng a gőzfelhő, mintha füst lenne. Végül a gyerekekre bök az állával. Hagyd ezeket, nem inged, nem gatyád egyik se, nem vagy már Zwillingsvater, csak Spielmann Ernő, azt mondja a szeme. A megölt anyád fia, a megölt apád fia, megmaradt bátyja a húgodnak, aki talán Krakkóban vár. Gyere. Azután legyint egyet, indulatosan, szlávosan, egyszerre a karjával meg a fejével. Nincs itten már semmi dolgunk. Ne bolonduljál meg, pajtás.

Tudom, hogy igaza van. Üvölteni szeretnék, először üvölteni, mióta a téglagyárból elindult velünk a vonat. Hagyjatok békén, takarodjatok, nem vagyok az apátok, nem vagyok az anyátok, nem vagyunk egymásnak senkijei. Eresszetek! Nem fogok most megdögleni miattatok, ha már idáig meghagyott az isten. Eredjetek innen, kis vérszívók, kullancsok. Engedjetek az utamra.

Ezt gondolom, és ezt üvöltöm belül, de nem jön ki hang a torkomon, nem mozdul a kezem és a lábam se, csak a szemem rebben ide-oda, mint egy ázott veréb. Ondřejt keresi a tekintetem, az útitársamat, aki egyre csak csóválja a fejét, aztán legyint egy utolsót felém. Szánakozás van a mozdulatában, harag és csodálkozás. Elmegy.

Itt maradok az ikrek gyűrűjében, nézem, ahogy a pajtásom hátrahagy, meg sorban a többi gyalogos, csupa életrevaló felnőtt. Eltűnnek hamar, belevesznek a koszos, téli reggelbe, már csak a semmit nézem ott, ahol az előbb még ők álltak. Az egyik Grósz gyerek megfogja a kezemet. Felriadok, mintha áramütés érne. Nézem a repedtre fagyott, mocskos tenyeremet: olyan mintha egy idegen keze volna. A kis Grósz tartja ezt az idegen kezet, mégis én érzem a tenyeremben. A fogása nem puha és nem szoros, csak éppen felesleges, minek fog ez a kis madárijesztő, mondom magamban, hiszen már eldöntöttem, hogy maradok.

Részlet a szerző könyvfesztiválra megjelenő könyvéből