Egy beteljesületlen szerelem – Weiner Leó és Hacker Mária  

Egy méltatlanul elfeledett festő- és zongoraművésznő életét és pályáját kívánjuk bemutatni, amit egy beteljesületlen szerelem kísért egész életén át.

Hacker Mária – hányatott sorsa ellenére – igen termékeny művészként haláláig alkotott. Férjét korán elvesztette, később fiaival és testvérével együtt elhurcolták Dachauba. Ő és egyik gyermeke túlélte a koncentrációs tábort, de lánytestvére és kisebbik fia már nem térhetett vissza. Élete utolsó éveiben visszavonultan élt, főleg zeneelméletet és zongorát tanított. Az utolsó önálló tárlata 1949-ben volt. Művei a mai napig szerepelnek az aukciósházak és galériák kínálatában. Eseménydús élete során társául szegődött Weiner Leó, akivel a Zeneakadémián ismerkedett meg, és barátságuk a komponista élete végéig kitartott. Kapcsolatukról a Weiner-hagyatékban található dokumentumok és Hacker Máriához és Hacker Borbálához írt levelek tanúskodnak. A hagyaték a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Vörösmarty utcai, a régi Zeneakadémia épületében lévő Kutató Könyvtár tulajdona.

Hacker Mária életrajzi adatait kutatva általában csak újságcikkekkel és számos kiállításának katalógusával találkozhatunk. Ezért elsősorban a sajtó, a katalógusok és az iskolai évkönyvek ténymozaikjain keresztül tudunk betekinteni az eseményben gazdag életmű részleteibe. Apja, Hacker Lajos (1853–1917) gabonakereskedő, Kecskeméten 1883-ban házasságot kötött Ligeti Lina kereskedővel (1866–?). 1886. május 15-én megszületett Mária, majd második lányuk, Hacker Borbála (?–1944/1945). A gyermekévekről kevés adat lelhető fel. Egyetlen részlet található a Pesti Napló 1912-es számában, amelyben Mária így fogalmazott: „Rövid életrajzi adataim bizonyítják, hogy a zenei és festői talentum nálam már ijesztő korán kezdett jelentkezni. Kortársak szavahihető emlékezései bizonyítják, hogy kora ifjúságomat – két-öt évemig – a zongora alatt töltöttem, ahonnan még az undok mademoiselle sem tudott kihúzni, ha ütött a francia óra. Ez a tény kétségtelen muzikális érzékre vall és korai művészösztönre, amely öntudatlanul is a művészetet a tudomány fölé helyezi. Ugyanezen korból hiteles feljegyzések bizonyítják (Rézi néni levele Pepi nénihez), hogy elcsentem az unokanővérem rózsaszín púderes skatulyáját és alapos színfolt tanulmányokat végeztem saját arcomon elődeim dicső példája szerint, amiért alaposan elvertek.” Ezek a sorok azonban inkább a szerző öniróniájáról tanúskodnak, mintsem tényleges eseményekről.

A felső leányiskola elvégzése után, 1900-ban, tizennégy éves korában Mária felvételizett a Magyar Királyi Zeneakadémiára, és 1901-ben felvételt nyert az Országos Magyar Királyi Mintarajziskola és Rajztanárképzőbe is. A Zeneakadémián Chován Kálmán növendéke volt, aki zongora tanszakon, később zongorapedagógus szakon is tanította. A kiváló előmenetelű tanuló 1906-ban sikeresen diplomázott, mint zongoratanár. Első nyilvános hangversenyét a Zeneakadémia igazgatósága által szervezett eseményen adta: 1905. október 21-én, szombaton, este fél 8-kor az intézet hangversenytermében szerveztek koncertet Liszt Ferenc születésének évfordulója emlékére. A Képzőművészeti Főiskola befejezése után Nagybányán folytatta tanulmányait (1909), majd Párizsban és Münchenben képezte tovább magát. Hazaérkezése után a Műcsarnok, a Művészház és a Nemzeti Szalon állandó kiállítója volt. Nem sokkal tanulmányai befejezése után, 1911. július 30-án házasságot kötött Dr. Turán Gézával (1883–1930), a Pápay Oltóintézet igazgató-főorvosával, aki kiváló pianista is volt, Máriát többször kísérte fellépésein. Mindkét gyermekük az első világháború alatt született. Máriát 1944. november 9-én, Budapesten tartóztatták le, Dachauba deportálták, testvérével és két fiával együtt. November 24-én érkezett a táborba. A felszabadulás után ő és egyik fia térhetett csak vissza. A munkatáborban is nagy valószínűséggel készített rajzokat. A több mint száz kisebb rajzot tartalmazó albuma a Magyar Zsidó Múzeum gyűjteményébe került. Az albumnak a Metamorfózis címet adta, tartalma három nagy egységre tagolható: portrék, karikatúrák és tábori jelenetek.

A táborból való hazatérését követően az ébredező magyar kulturális élet új feladatokkal bízta meg. 1949-ben tagja lett a Zeneiskola Szervezetnek. A legutolsó önálló tárlatát ebben az évben mutatta be az Alkotás Művészház, ahol többek között 63 olaj- és vízfestményét állították ki. Az utolsó festményét 1961-ben készítette, amelynek a Rákóczi út címet adta. 1967. december 2-án halt meg, 81 éves korában.

Hacker Mária és Weiner Leó kapcsolata:

Berény Róbert egy 1906-ban készült karikatúra rajza örökítette meg azt a baráti kört, amelynek állandó tagja volt Hacker Mária. Mellette még a körhöz tartozott Kemény Frida, Weiner Leó, Kemény Sándor, Berény Róbert, Bodon Pál és Reiner Frigyes. Bodon Pál (1884–1953) zeneszerző, zenepedagógus szintén a Zeneakadémián végezte tanulmányait, minden bizonnyal innen az ismeretség Weiner Leóval és Hacker Máriával. Még akadémista volt, amikor Ady Fekete Hold éjszakáján című versére írt kantátájával a Lipótvárosi Kaszinó Erkel-díját nyerte el. Segítője volt Bartók és Kodály népdalgyűjtésének. 1910-től a kecskeméti városi zeneiskola igazgatója, ettől kezdve feltehetően már kevesebb része volt a baráti körben. Reiner Frigyes (1888–1963) Weiner legjobb barátja volt, zongorát és zeneszerzést tanult a Zeneakadémián, az ő egyik tanára is Chován Kálmán volt, mint Máriáé. 1907–1908-ban a Népszínház-Vígopera karmestere volt, majd 1911 és 14 között az új Népoperáé (ma Erkel Színház). 1922-ben az Egyesült Államokba költözött, a New York-i, Pittsburgh-i, Cincinnati Szimfonikusok karnagya volt, Leonard Bernstein is a tanítványai közé tartozott. Élete utolsó két évtizedében a Chicagói Szimfonikusok zeneigazgatója volt. És végül a körből Máriához legközelebb kerülő barát: Weiner Leó. Az ő hagyatékából kerültek elő azok a kiadatlan levelek, amelyek a Hacker testvérekkel kialakított kapcsolatának dokumentumai. A levelek számos adattal szolgálnak a fiatal Weiner Leó munkásságáról, életéről. De a levélváltások időrendbe tétele során sok olyan részletre derült fény, amelyek közelebb visznek Hacker Mária megismeréséhez.

„Kedves Maris! Kedves Mariska! Kedves M!” – íme csak néhány változat azok közül, ahogyan Weiner Leó megszólította leveleiben egy életen át tartó szerelmét, egykor zeneakadémiai évfolyamtársát. Bár a szerelem viszonzatlan volt és nem teljesült be kettejük között, barátságuk a legvészterhesebb időszakokban is kitartott. A Weiner-hagyatékban talált levelek az 1905 júliusától 1908-ig tartó időszakban íródtak. A legutolsó levél 1960-ban kelt, amelyben Hacker Mária tiszteletét, barátságát és gratulációját fejezte ki barátjának, Weiner Leónak a 75 éves zenei jubileumára. A Weiner-hagyatékban talált levelek szerint 1903 körül ismerkedhettek meg. Erről a tényről Weiner így írt 1906 augusztusában: „én nem is kértem magától önjellemrajzot, maga azt önként adta nekem. Butának kellene lennem, ha kb. háromévi ismeretség után ilyenre szorulnék.” Közel harminc levél maradt fent a Weiner-hagyatékban, amit a Király utcai lakásában találtak meg halála után, ahol élete utolsó évtizedét töltötte. Ezeket a leveleket Weiner Máriának, illetve testvérének, Borbálának írta munkájáról, utazásairól, egészségi állapotáról és kétségbeesett szerelmi vallomásairól, ezzel kapcsolatos szenvedéseiről is olvashatunk bennük.

1905 nyarán Weiner három hetet egy vidéki szanatóriumban töltött, ahol gyomorbántalmait is kezeltette. Ebben az időszakban keltek az első levelek, amelyek soraiból kiderül az ifjú zeneszerző türelmetlensége és az, hogy reménnyel telve várja szerelme válaszsorait, aki késlekedve küldi azokat: „Kedves Maris! Tőlem tanuljon jószívűséget! Nézze, mennyi papírt akarok a maga szórakoztatására telefirkálni! Lám, maga nem ily figyelmes irántam! Sőt: cudarul megváratott! (…) Így megy ez estéről estére. Megőszülök! (…) Remélem többé nem várat így meg.” (1905. július 1.) A következő levélben Weiner aggodalmát és féltését fejezi ki Mária állapota iránt: „Kedves Mariska! Ismerem én magát: nem igen szeret panaszkodni, és ha mégis megteszi, bizonyára nagyon van rá oka. Nem szeretem a szentimentalitást és épp ezért nem is írok arról, hogy miként hatott rám azon közlése, hogy még mindig állandó fejfájás gyötri s hogy oly ideges. Rosszul esett nagyon. Nem tehetek róla: vannak emberek, kikkel erősen rokonszenvezem. No, hagyjuk ezt! (…) Számoljon be arról, hogy a napot mivel tölti reggeltől estig; (…) Mindezek érdekelnek, tehát írjon róla! Hisz nincs jobb dolga!” (1905. július vége.)

A következő fennmaradt levelet 1905 szeptemberében írta Weiner válaszul, ebben reagál azokra a felvetésekre, melyekkel Mariska próbálja meggyőzni a szanatóriumból hazatérő Weinert arról, miért nem tudja viszonozni az ifjú komponista érzéseit: „Kedves Mariska! Legutóbbi levele hatott rám, mégpedig kellemetlenül. Sok minden bosszantott abban a levélben. (…) Egyelőre csak azt konstatálom, hogy félreértett, s azt, hogy jó ideig nem fog még érteni. (…) Helyre kellene igazítanom tévedését. (…) Maga megállapít két eshetőséget, és, anélkül, hogy gondolna arra, vajon vannak-e még más eshetőségek is, lesajnál, következtet (persze helytelenül, mert hiszen nem igaz a prämissen). Maga, tehát téved. De azáltal, hogy magának véletlenül alkalmat adtam egy tévedésre (ez elvégre lényegtelen), magának impulzust akartam egy őszinte, rám nézve nem éppen a leghízelgőbb vallomásra (ez már lényeges). (…) A vallomást, amely a következőkben anyagul fog szolgálni egynehány kérdésre, idézem: (itt Weiner visszaidézte Mária mondatait – Sz. K.) „Hanem, magában – mit titkoljam – csalódtam Leó. Maga nem az, akit én elképzeltem. Csak most látom közelebbről, hogy mennyire más, mint én. Nem titkolom, roppant sok hiányt fedeztem fel már talán régebben is, de ezt szemtől szembe elmondani nem volt erőm. Bocsásson meg érte! – Mi bennünk sok az ellentét.” Weiner így folytatta: „Mennyiben vagyok más, mint maga? (Hiszen tudom, hogy sokban különbözünk, csak arra vagyok kíváncsi, hogy mik azok a különbségek, melyeket hangsúlyozni óhajt?). (…) Maga tényeket állít fel, én azokat, részint kétségbe vonom, részint okai és miben létük iránt érdeklődöm; ezért tettem fel a hat kérdést, magát arra kérve, hogy ugyanazon számok alatt rájuk legközelebbi levelében feleljen (ha akar?). Arra kért, hogy gondolkozzam »barátságunk nehéz problémájáról« s írjak, ha valamit ésszel kisütöttem róla. – Ha az ember barátságot nem érez, mit használ a logikai bevezetés? De, ha érez, mi szükség azt gondolkodás útján bevezetni? Vagy érzi az ember vagy nem érzi. Ha érzi, akkor van. Én érzem, sőt erősebben, mint valaha. Csak azt még, hogy ne várasson meg oly cudarul a válaszával…” (1905. szeptember.)

Egy ideig szünetel a levelezés, Weiner azonban sürgeti a folytatást: „Kérem írjon sokat és gyakran! Minden érdekel (…)” És persze érzései változatlanok: „Az igazi megértés egy igen intenzív ragaszkodást eredményez, mely egész másként nyilatkozik meg, mint a maga barátsága irántam. (…) Jól van ez így, ahogy van, de azért nincs kizárva, hogy idővel másképp legyen. Már rég mondom, hogy: bízzuk az időre! Ezek után – ezt hiszem – megérdemlem a feltett hat kérdésre a feleleteket. Elvárom őket mielőbb.” A folytatás azt sugallja, Weiner megértette, hogy érzései viszonzatlanul maradtak: „Kedves Mariska! Amint a tények igazolják, maga nem túlságosan sokat gondol rám, ami azt jelenti, hogy jól érzi magát. (…) De hogy egészen őszinte legyek, megemlítem, hogy a maga viselkedése, egész lénye különösen hatott rám az utóbbi időkben. Mostanában, ha magára gondolok, az a sajátszerű érzés fog el, melyet az ember akkor érez, ha tudatára ébred annak, hogy valakiről nagyobbat gondolt, mint ami van. (…) Maga ugyanaz, aki volt, csak én látok most tisztábban, mint azelőtt.”

A következő levél különösen fájdalmas lehetett Weiner Leó számára. Végleg elveszni látta szerelmét és egyben barátját is. A levélben arról írt, hogy szeretne beszámolni neki arról az esetről, ami egy kávéházban történt vele 1907 januárjában. Egy idegen férfi lépett hozzá, és arra kérte, többet ne látogassa meg a Hacker kisasszonyokat, különösképpen Máriát. A sorokat olvasva fény derül arra a tényre is, hogy Mária nem sokkal a kávéházban történt incidens előtt megkérte barátját, Weiner Leót, hogy többet ne látogassa meg őket.

A következő levelet már nem Máriának, hanem testvérének, Boriskának írta Weiner 1907. augusztus 29-én: „Kedves Boris! Levelét a legnagyobb örömmel vettem, és mint látja, sietek rá felelni. Őszintén szólva, meglepett, hogy most magától levelet kaptam, de hozzáteszem: kellemesen lepett meg. Határozottan az újszerűség varázsával hatott rám, hogy maga, ki eddig fölényes és kicsinylő mosollyal jelezte, hogy a maga érdeklődési körén teljesen kívül esem, újabban kezd látni bennem valakit.” A levél záró soraiban Weiner megemlíti Máriát: „Ne higgye, hogy megszűntem jó barátja lenni, amiért nem mutatom magam; ez csupán engedelmességi ténykedés részemről. Nevezetesen, mikor legutóbb fenn voltam maguknál, kedves nővére újból kért, hogy távol maradjak, én pedig, mint jó fiú, szót fogadok. Istenem, milyen sok is egy év, hogy változik közben az ember? Mikor múltévben kért ugyanerre a nővére, mennyire kétségbeestem; milyen bolondságokat követtem el! …már ő nem tud engem megbántani.” A kapcsolat végének megfogalmazása a testvérhez írott levélben: „…meg lehet nyugodva az iránt, hogy kigyógyultam! Ugyanilyen kigyógyulást kívánok a maga kedves Maris nővérének”.

Hacker Máriát a deportálási papírok alapján 1944. november 9-én, Budapesten tartóztatták le, és november 24-én érkezett Dachauba, ahol a 131764-es fogolyszámot kapta. Testvérét és két fiát is elhurcolták, velük együtt Bergen-Belsenbe szállították át.

Az írás egy korábbi változata a MúzeumCafé 96. számában jelent meg.