Egy apa-lánya könyv

Nemrég jelent meg Lugosi Viktória ötödik regénye Akit itt felejtettek címmel, amelyben a holokauszt traumáját egy túlélő életútján keresztül, a következő generáció tapasztalatai alapján közelíti meg. A regény különlegessége, hogy az 1945 és 1948 között Deszken működő cionista gyerektábor történetét is feldolgozza. 

– Hogyan találtál rá a deszki sztorira?

Az apukám még gyerek volt a holokauszt idején, tudtam, hogy nehéz dolgokat élhetett át, de semmiről nem volt hajlandó mesélni. Egyszer azonban elejtett két szót: „voltam Deszken”. De hiába kérdeztem, hogy mi volt ott, nem beszélt róla. Apám makacs volt, úgy zárta el előlem a múltját, mint egy csapot.

– A főszereplő karakterét az édesapád ihlette?

– Nyilvánvaló, hogy nem tudok teljesen elszakadni a saját életemtől, de nem ő adta a mintát. Viszont hajtott a kíváncsiság, hogy mi lehetett Deszken. Miután meghalt, elkezdtem módszeresen utánanézni a tábor történetének. Egyetlen tanulmányt találtam, ebben Bányai Viktória és Frojimovics Kinga említik a Brichát, azt a cionista szervezetet, amely 1945 után az emberek kimenekítését szervezte az angol fennhatóság alatt álló Palesztinába, majd az önálló állam megalakulása után Izraelbe. A Szegedhez közeli faluban, Deszken, az üresen maradt Gerliczy kastélyban 1945 és 1948 között, a Bné Akiva egy zsidó árvaházat működtetett. A háborúban árván vagy félárván maradt zsidó gyerekek eszményi körülmények között éltek ott. Fiatalok – madrichok – vigyáztak rájuk, rengeteg programot szerveztek nekik, rendesen kaptak enni, ami akkoriban kifejezetten kiváltságnak számított. A kastélyparkban volt tó és medence, nyáron úsztak, játszottak, év közben a Tarbut iskolában tanultak, csodálatos életük volt ott. Ezeket a gyerekeket testileg és lelkileg is arra készítették fel, hogy kivigyék őket Izraelbe, és ott új életet kezdjenek, felépítsenek egy új országot. Folyamatosan vitték ki őket nagyobb csoportokban. Aztán 1948-ban egyik napról a másikra a magyar állam bezáratta a tábort. Akik ott maradtak, azokat vagy hazavitték, ha volt hova, vagy – mint az apukám is – árvaházba kerültek.

Beleástam magam a történetbe, de csak apránként tudtam összegyűjteni az információkat, mivel előttem még néhány rövid említésen túl senki nem foglalkozott a témával. Hirdetéseket adtam fel, kerestem a deszki tábor egykori résztvevőit, találtam is, és nagyon izgalmas beszélgetésekben lehetett részem. Az egyik idős úrral Skype-on már sok órája beszélgettünk, amikor elárultam neki, hogy az egész történet azért izgat, mert az apám is ott volt, bár nem tudom mennyi ideig.  Mire ő küldött egy csoportképet, és megjelölte, hogy melyik egyensapkás kisfiú az én apukám.

 – A regényben minden deszki gyerek új, héber nevet kap.

– Valóban így történt, amint beléptek a táborba, nevet kellett választaniuk. Ez nyilván segített abban, hogy elszakadjanak a múltjuktól, és egyfajta előlegként mindjárt az új életre is felkészítette őket. Az írás közben volt egy időszak, amikor a regénynek ezt a címet gondoltam: „Az apa, akinek három neve volt”, de végül nem így döntöttem. Szóval nem az apámat írtam meg, de persze a deszki történet ötlete anélkül, hogy tudta volna, tőle származik.

Két dolog izgatott a regény írása közben. Az egyik az elhallgatás, a hézagok, amelyek ott tátonganak a családban, a másik, hogy itt valóban egy sérült nemzedékről van szó, amelynek a gondjait, a fájdalmait a következő nemzedékek viszik tovább.

– De hogy miképpen, az már rajtuk is múlik.

Ez pontosan így van. Nem tudunk új múltat szabni senkinek, de legalább megpróbálhatjuk befoltozni a fesléseket, magyarázatot keresni a viselkedésükre, bár tudom, hogy a teljes felmentés nem lehetséges.

– Mi alól?

Szerettem volna megtörni az elhallgatás folyamatát. Hiszen már itt van az unokák nemzedéke, ők egészen máshogy érintettek. Nem szabad továbbvinni a titkokat, mert hiába nem tudják, a titok láthatatlanul is roncsolja a személyiséget. Ennek persze a megbocsátás is része. De miközben próbáljuk megérteni a traumákat elszenvedett szüleinket, mi is elszenvedjük a viselkedésüket. Sokféleképpen lehet megbirkózni a traumákkal. Nem feltétlenül egyedül, lehet, hogy terápiára van szükség, sok más út is lehetséges, de a rettenetes gyerekkor sem lehet mindig, mindenre mentő körülmény. Mi is igyekszünk, hogy a saját bajainkat lehetőleg ne adjuk tovább a gyerekeinknek. A szüleink generációjából is akadtak olyanok, akinek sikerült megbirkóznia ezzel, vagy legalábbis törekedtek rá. Én sem tudok jobbat, mint Assisi Szent Ferenc, aki azért imádkozott, hogy elfogadja mindazt, amin nem tud változtatni, megváltoztassa, amit lehet, és a kettő között különbséget tudjon tenni. Én a történetben persze sokszor csaltam, de hát nem vagyok szent.

– A regény két idősíkban játszódik: először a főszereplővel felnőttként, apaként találkozunk, majd a középső rész a gyerekkora meghatározó részével foglalkozik, a háború utáni évekkel és a deszki táborral, végül ismét a jelenbe érünk, az apa élete utolsó időszakához. És ez az apa nagyon nehezen szerethető. Nem őszinte, nem lehet számítani rá, ígérget, majd visszavonja, öntörvényű és megfoghatatlan. A lánya mégis mindig megbocsát neki, holott az apa minden határt átlép.

Az apák helyzete ebből a szempontból valószínűleg nehezebb, hiszen őket nem tanították meg az érzelmeik kifejezésére. Valójában egy apa-lánya könyvet szerettem volna írni. A magyar irodalomban számos apa-fiú regény született, nekem fontos volt, hogy egy apa-lánya kapcsolatot is megírjak. Ez a könyv nem egy holokauszt-történet, nem arról szól, hogy milyen volt egy táborban, hogyan kínozták meg az embereket. Egy fiúról szól, aki egyszerűen csak rosszkor született, apa lett, és valljuk be, tényleg nehezen szerethető. De a lánya nagyon igyekszik. Magyarázatot próbál találni a döntéseire, a cselekedeteire, megért és megbocsát. Ez a regény nem a holokausztról szól, hanem arról a hatásról, amit a holokauszt traumája a következő generációra gyakorolt.

– Számomra az apa által őrzött két dosszié adja meg a kulcsot. Az egyikben azok nevét gyűjtötte össze, akik segítették a családot, erre az apa ezt írta rá: „Dosszié a felejtés ellen”. A másikban azok neve áll, akik meglopták, üldözték, feljelentették a család tagjait. Erre ez van írva: „Igazságtétel-mappa”. Az sem lehet véletlen, hogy a lány az apa halála után csak a másodikat kapja meg.

Nagy kérdés, hogy melyiket kell továbbvinni: a gyűlöletet, vagy a hálát, hogy mire kell emlékezni.  Persze ez is személyiségfüggő. Az én apukám azt mondta: mindig rosszabb jön. De én más vagyok, pozitív és bizakodó. A zsidó családi tradícióknak nagyon fontos eleme továbbadni a tapasztalatokat a következő generációnak. „És mondd el fiaidnak…” – ez az alap. Azt tudom mondani mindenkinek, a gyerekeimnek éppúgy, mint a barátaimnak, hogy próbáljanak kérdezni, amíg még élnek a szüleik, nagyszüleik. Egyszer mindenki megéri azt a pillanatot, amikor meghal az apja vagy az anyja, kinyit egy fényképekkel teli dobozt, és már nem tudja, hogy a fotók kiket ábrázolnak. Harmincévesen ez meg sem érintett, de ma már nagyon fáj.

– A regényben van néhány nagyon élesen kirajzolódó, összetett, rendkívül izgalmas figura, mint például Radoja, a szerb kamasz, vagy Jakov tanár úr a deszki táborban. A legizgalmasabb azonban a katolikus pap, aki zsidó embereket rejtegetett a templom kriptájában, a csontok között. Ezek fiktív alakok, vagy valós személyek vannak mögöttük?

Volt egy Radoja nevű szerb gyerek a faluban, de a figurája teljesen kitalált, nem tudok róla semmit. Ahhoz, hogy jól meg tudjam alkotni, rengeteget kutattam a Szeged környéki szerb hajóvontatókról, órákig tudnék mesélni erről a témáról. Jakov tanár úr valós alak volt a deszki táborban, róla mesélt nekem az egyik volt táborlakó, nagyon hálás vagyok érte, persze a részletek vele kapcsolatban is fiktívek. A katolikus pap történetét Dési János barátom mesélte. Egy szlovákiai bencés pap volt, aki 17 embert bújtatott a kriptában, és mindenki túlélte. Ennyit tudtam róla. Nem lehetett nem megírni. A nevek olyanok, mint a trambulin, a fantázia ugródeszkái.

– Vajon hogyan tud segíteni a következő generációnak egy ilyen regény?

Azt kérdezed, hogy megy-e a könyvek által a világ elébb? Vörösmarty óta tudott rá válaszolni valaki? Nyilván olyanok fogják kézbe venni ezt a regényt, akiket foglalkoztat a múlt, és a manapság talán túlságosan is népszerű transzgenerációs traumák témája. Engem az érdekelt, hogy a mi gyerekeink, a mostani 20-30 évesek gondolnak-e arra, hogy foglalkozni kell a múltjukkal. Néhány napja jött hozzám egy hatvan körüli úr, és azt mondta, hogy megtalálta az édesapja frontról írt leveleit, és most, hogy elolvasta ezt a könyvet, arra gondolt, hogy kötelessége összeszedni a történeteket a családjáról, mert nincs más, aki még olyan messze lát a családi múltban, mint ő.