E föld befogad, avagy számodra hely

Mohácsi János rendezővel beszélget Váradi Júlia

Az Örkény Színházban mutatták be a Mohácsi testvérek (Mohácsi István és Mohácsi János) által írt és rendezett drámát, amelynek témája az 1941-ben Kamenyec-Podolszkban elkövetett tömegmészárlás. Ez volt a magyar holokauszt első tömeggyilkossága.

– Nemcsak a tömegmészárlást követően, de a második világháború után eltelt hosszú évtizedeken keresztül sem beszélt senki erről a rémtettről. De hogy ebből színházban is előadható műalkotás szülessen, az mindezidáig senkinek sem jutott eszébe, amíg a testvérével, Mohácsi Istvánnal együtt nem írták meg és nem mutatták be a „Számodra hely” című darabot. Nem egy hasonló témát dolgoztak már fel a drámáikban, például nemrég a Dohány utcai seriff is hasonló kérdéseket feszegetett.

– Én sem hallottam róla korábban. De amikor a Dohány utcai seriff-et készítettük, amely a Magyarországról megsemmisítő és munkatáborokba deportáltak túlélő és menekülő történeteit dolgozta fel, akkor adta a kezembe az egyik főszereplő, Bánfalvi Eszter Szirtes Zoltán „Temetetlen halottaink” című magánkiadású könyvét. A szerző többek között arra törekedett, hogy dokumentálja és egyértelművé tegye, hogy azok a szörnyűségek ott a Kárpátalján valóban megtörténtek. Amikor elolvastam, én is végtelenül megdöbbentem, mert bár a történelem és különösen az említett időszak iránt érdeklődő és olvasó embernek tartom magam, de erről a borzalomról ekkor olvastam először. Bizonyára azért, mert az ott történteket elhallgatták.

– Néhány hónappal ezelőtt az Orbán kormány által létrehozott és igencsak megkérdőjelezhető nevű Veritas Intézet élére Szakály Sándor történészt jelölték, aki a Kamenyec-Podolszkban történteket idegenrendészeti eljárásnak minősítette, s ezzel a jogi formával próbálta „megmagyarázni”, hogy miért volt rendjén a zsidók akkori deportálása. Mit szólt ehhez?

– Végtelenül cinikus kijelentésnek tartottam. Még abban sem vagyok biztos, hogy Szakály Sándor saját maga egyetértett azzal, amit mondott. Ez elég gyakran előfordul mostanában, hogy a sikerkommunikáció elvárásainak, amelynek szerves része a valóság eltorzítása, sokan minden áron meg akarnak felelni. Ezt már a Kádár rendszerben is átélhettük. Talán nem is akadtam ki annyira, mint a testvérem, István. Annyira, hogy azonnal gondolkodni kezdett az egész történet színházi feldolgozásán. Nagyon fontosnak tartotta, hogy a nézők megértsék, mi a felháborító ebben a szenvtelen és félrevezető kifejezésben, vagyis hogy mi volt az igazság Kamenyec-Podolszkkal kapcsolatban.

– Ebben a darabjukban is – hasonlóan a korábbi múltfeldolgozó témák esetén (pl. a Dohány utcai seriff, vagy a Rákosi korról szóló Egyszer élünk… című drámákban) – a “mohácsis”, vagyis a groteszk elemek teszik jellegzetessé a rendezést. Nem tartottak attól, hogy ez olyan véresen tragikus téma, amelynek láttán a nézők nem viselik jól a humort, a viccelődést, sőt, esetleg fel is háborodnak az ilyesmin?

– Komoly elméleti kérdés, hogy egy darabban miféle eszközöket használunk. Ebben az esetben a pátosztól a nagyon kemény s fájdalmas eszközökön keresztül a groteszkig és a viccig mindenfélét alkalmazunk. Azért nem tartok a közönség felháborodásától, mert a halálos helyzeteket bagatellizáló és ezáltal épp horrorisztikussá váló elemek a tragédia ábrázolásához segítenek bennünket. Olykor épp a trivialitással, olykor pedig a fonák helyzetekkel tudunk megfelelő feszültséget teremteni.

– Én nézőként nagyon nehezen viselném, ha két és fél órán keresztül csak a szörnyűségekkel szembesítenének. Így olykor – bár magam is csodálkozom ezen – nevetni támadt kedvem a legnagyobb szörnyűségek közepette.

– A borzalmakat és a tragédiát a színpadon kizárólag borzalmas és tragikus elemek használatával lehetetlen lenne ábrázolni. Ezt oldani kell és ügyelni arra, hogy minden és mindenki épen maradjon a következő estére, amikor majd elölről kezdjük az egészet. Ez nem olyan, mint a film, ahol élethűen megölik azt, akit a történetben is megölnek. Mi a brutalitást hangeffektek és másfajta technikai és színészi eszközök segítségével kell, hogy bemutassuk. Ehhez szolgáltat ragyogó hanghatásokat a darab zeneszerzője és egyben a színpadon megjelenő zenekar vezetője, Kovács Márton, akivel évek óta együtt dolgozunk minden darabunkban.

– Olyan a főbelövés, hogy a néző gyomra is belefájdul.

– Igen, ő igazi színházi eszközökkel jeleníti meg a borzalmat.

– Visszatérnék ahhoz a tartalmi kérdéshez, hogy miért most került színpadra ez a szörnyű történelmi tragédia? Hiszen nagyjából tíz éve azért már lehetett tudni róla. Hogy lehet, hogy ennyi év alatt senkinek nem jutott eszébe ezt színre vinni?

– Az igaz, hogy Randolph Braham már a kilencvenes évek végén említést tett ezekről a szörnyűségekről a tudományos kutatásaiban, aztán a kétezres években kerültek elő erdeti dokumentumok. Egyébként még akkor sem sikerült mindent kideríteni. Parti Nagy Lajostól tudom például, hogy egy teljes magyar zászlóaljjal nem tudunk elszámolni, nem lehet tudni, mit csináltak ebben az ominózus három napban. Vagyis a magyarok részvétele ebben a szörnyű gyilkosságsorozatban máig nem tisztázott dolog. Miközben az, hogy a színházcsinálók számára mikor válik egy ilyen történet megelevenítendővé, arra nincsen egyértelmű válasz.

– Jól érzékelem, hogy az a politikai és társadalmi környezet, amely mostanában körülvesz bennünket, konkrétan a történelemhamisítás, az emlékezettörlés és a múlt tagadása, mint a jelenlegi politikai rezsim egyik kardinális módszere, azt a hatást váltja ki az igazán érzékeny művészekből, hogy ezekre választ kell adniuk?

– Ennek mindig van szezonja. Persze a nagy elhallgatások értelemszerűen mindig nagy hullámokat vetnek. Biztos, hogy az „idegenrendészet” szót nem használtam volna a darabban, ha nem történik meg az, amiről már beszéltünk. De az ilyesmi inkább formailag határozza meg, hogy hogyan nyúlunk hozzá egy-egy témához.

– A színlapon a következő mondatokat írták a darabhoz: “Azért csináltuk ezt az előadást, hogy emlékezzünk erre a huszonvalahányezerre és velük együtt egy kicsit többre is. Mert ha nem emlékezünk rájuk, ha tagadjuk azt, hogy a bestia bennünk van, bennem, aki írom, benned, aki olvasod, bennünk, akik csináltuk és bennetek, akik nézitek, akkor nem fogjuk felismerni a fenevadat, amikor ébredezik, és akkor mindez bármikor újra megtörténhet. De ha elismerjük a létezését, akkor egyszer szembe is tudunk nézni vele… És talán le is tudjuk győzni.” Vagyis mindannyiunk felelősségét érzékeltetve, talán azt is sugallják ezzel, hogy nincsenek egyértelműen bűnösök és áldozatok, mert valójában az ilyen történelmi helyzetekben mindenki lehet ez is, az is?

– Ez a darab erről szól. Ha valaki akár enyhén antiszemita, és fölül erre a „biciklire”, ha együtt karikázik az elfogadhatatlanokkal, először csak egy kicsit, aztán még egy kicsit, akkor hogyan hajt bele a szakadékba. A szereplők között vannak olyanok is, akikhez hasonló valószínűleg nemigen létezett. Az a lány, aki náciként és vehemens antiszemitaként beleszeret egy zsidó fiúba, s amikor rájön a fiú származására, együtt vállalja a halált a zsidó családdal – nos ilyesmiről csak nagyon elvétve tudunk. Sajnos nem ez volt a jellemző. De azt nagyon fontosnak tartottuk, hogy a szörnyűségek hétköznapisága, az eleve elrendeltnek tartott döntések, a vita nélküli beállások a sorba, és a résztvevők érzéketlensége megjelenjen a színpadon, mert enélkül érthetetlen hogy ennyien lehettek ennek a borzalomnak az elszenvedői, és az is, hogy az elkövetőket mi és hogyan motiválta.