Duna-part

Apám, Gríger Lajos, azt mondta egyszer otthon a konyhában anyámnak, ha a zsidó el tud egy üzletet vezetni és még nyereséggel is dolgozik, úgy arra az ő két fia is képes lesz.

Ezzel el is döntötte, hogy én, Józsi, meg Gyula öcsém is boltosok leszünk. Visszagondolva az elmúlt évtizedekre úgy látom, apánknak igaza volt. Testvérem is, én is jól éreztük magunkat az üzletben. És az emberek is szerettek minket ezen a helyen. Meg hát a háború utáni új rendszerben alig maradt hírnöke a régi, bevált kereskedővilágnak. Jól jött az nekünk egész életünkben, amit egy-egy zsidótól megtanultunk. Amikor apánk meghozta a fenti döntését, tett még egy dolgot, amit a zsidónál látott: több napon át bejárt Fuchs bácsihoz, tanácsot fogadott el, válogatott és könyveket vásárolt. Mert azt látta, hogy a zsidó olvas. Mert az igazság bizony akkor is az volt, hogy az olvasás a keresztény emberre nem igen volt jellemző. Apánk akkor valami miatt úgy gondolta – bár ezt az ő családjában nem valószinű, hogy mondta neki valaki –, hogy a helyi újság szép dolog, de jó lesz az, ha a fiai könyveket is fognak olvasni. Ne csak azt tegyék, hogy bejárnak és ezt-azt ellesnek a zsidótól.

Városunkban a bőr és az abból készült termékek mindig nagy becsben álltak, s így apámnak nem okozott nagy fejtörést, hogy egyik fiát – engem – bőrkereskedőhöz adjon. Stempel Henriket nézte ki. Nem volt rozsnyói ez a Stempel, de jó helyi családba nősült – Rosenblüth Rózsit vette feleségül –, és így hamar beilleszkedett a helyiek közé. Az üzlete az evangélikus parókiával szemben volt. Alig kerültem hozzá – ez még a csehek alatt volt –, Stempel összeállt a Tatrával. Vagyis ő lett ennek a cégnek a rozsnyói képviselője. Sikerült is nem sokkal az együttműködésük kezdete után eladnia a bányának négy teherautót. Aztán hosszú éveken át ezekkel hordták a vaskövet Dernőről Rozsnyóra. Ezek a nagy kocsik még később, Laci bácsi, meg Béla bácsi idejében is naponta –  szombatonként is – ott dübörögtek keresztül a piacon, amikor már ott voltam főnök a püspökség földszintjén lévő boltban.

Hát betanultam valamicskét az autók világába is, hiszen nem egyszer ilyen-olyan alkatrészeket is ott tároltunk az üzletben. Akkor még nem értettem, – mert Stempelék rendes emberek voltak, egy szép, Klárika nevű kislányuk is volt –, miért kerültek be azok közé, akik a visszacsatolás után, a magyarok alatt nem kaptak iparengedélyt. 1939 tavaszán még az akkori helyi újságunkban, a Rozsnyói Híradóban is ott volt a főnök úr neve, meg az, hogy A  m. kir. Kereskedelemügyi és Iparügyi miniszter az iparjogosítvány megújítása iránti kérelmet nem találta teljesíthetőnek. És az ő neve mellett sok zsidó neve szerepelt még az újságban közzétett listán. Olyanoké, akiket a Rozsnyói járásban fosztottak meg a megélhetésüktől.

Stempelék esetében sem volt erre orvoslat, hát fogták magukat – biztosan arra gondolva, hogy máshol, a fővárosban talán könnyebb lesz –, itthagyták városunkat, és elköltöztek Budapestre. Hogy ott mit csináltak, már nem emlékszem.

A háború után, nyár végén – amikor már az oroszok is kimentek Rozsnyóról,  a magyarsága miatt pedig rögtön kikezdték a felszabadulástól a várost vezető Laci bácsit –, egyszerre csak ott állt előttem Stempel Henrik. Szinte egymásba botlottunk a református templom közelében. Köszönni is alig tudtam, de csak kinyögtem, hogy: Jó napot, főnök úr!, vagy Isten hozta!, már nem is tudom. A kölcsönös üdvözlés után nem tágítottam mellőle, mert tudni akartam, hogyan alakult a fővárosban a sorsuk.

A házunkat jöttem eladni, mondta a köszönések után egykori mesterem. Elsétáltunk a templom mellett, és közeledtünk a házukhoz, ami a Csetneki utcában állt, két utca sarkán, Greck Lajosékkal átellenben. Néhány lépésre voltunk az udvari kiskaputól, ahol a vevő már várt Stempel Henrikre, de én még mindig a családról tudakolóztam. Klárika már biztos szép nagylány….

Azok között voltunk, akiket kihajtottak a Dunapartra és a folyóba lőttek, nem tudom, hogy nekem miképpen sikerült kiúsznom és megmenekülnöm – mondta, mielőtt elbúcsúztunk.

Nem hallottunk mi rozsnyóiak többet Stempel Henrikről. Olykor, ha valahol szóba került a neve, többen mondták, hogy talán már az országot is elhagyta.