Download

Annak idején, amikor Iván a vállalathoz került, Kálmán vezette be a szakma és más, általa nélkülözhetetlennek tartott életbölcsességek rejtelmeibe.

Már megjelenése is felejthetetlenné tette a magas, egyenes tartású, dús ősz hajkoronájú, örökké borostás, rövid szakállú férfit. Országos hírű, éles esze és munkabírása hatalmas tervezési feladatokhoz juttatták, egészen addig, míg ki nem égett. A szakmában, különböző okból ugyan, de elcsukló hangon ejtették ki a nevét, ki tisztelettel, Kálmán ugyanis kíméletlenül őszinte szókimondással pusztította el az általa silánynak tartott produktumok alkotóinak önérzetét, és fukaron bánt az elismeréssel. Ezért Iván okkal tekinthette sorsa különös ajándékának, hogy a nagy ember kegyeibe fogadta, és tanítványaként kezdte kezelni, sajnálatot vagy féltékenységet váltva ki ezzel a többiekből a pályakezdő iránt. Valójában sohasem tudta meg e szimpátia mélyebb okait, de annyit azért megsejtett, a korosodó férfi megláthatta benne egykori önmagát, és azt az esélyt, hogy tanítványa elkerülheti az ő zsákutcába futott sorsát. Sajátos pedagógiájának alaptételeként gyakran hangsúlyozta, hogy egy dolgot kell megtanulnod tőlem, ne legyél olyan, mint én. Na, remek! Ezért érdemes tanítvánnyá lenni!

De Iván rendelkezett azzal a képességgel, amivel túllátott Kálmán bunkóságán, engedte, hogy lenyűgözze a mester imponáló kreativitása és tudása, amely messze túlterjedt a műszaki tudományokon és európai szellemtörténeti távlatokba röpítette a meglehetősen egyoldalúan szocializálódott mérnököcskét. Tulajdonképpen jól szublimálták mindkettejük életében sérült és kielégítetlen apa – fiú viszonyt.

Élete nagy pillanatai közé tartoztak azok a percek, amikor Kálmán a tervezőasztal fölül felemelve a fejét hátrahajolt, rágyújtott és „tudod, amikor Párizsban jártam egy alkalommal” bevezetővel rákezdett mesélni. Nemcsak Eiffel irodájának vesszőfutásáról, a párizsiak vasszörny iránti utálatáról, majd rajongásáról beszélt, hellyel, névvel és időponttal, hanem alkalmi és visszatérő szeretői szexuális szokásairól, és a francia disszidensekben általa keltett érzelmi hullámokról is.

Mert az emberek viszonyát Kálmánhoz, és Kálmán viszonyát az emberekhez alapvetően meghatározta a testi egyesüléshez fűződő kötelék. Nála nagyobb nőfalót Iván sem addig, sem azóta nem ismert – Vera egyszer találóan meg is jegyezte, hogy minden bizonnyal már az oviban rombusz lehetett a jele. A férfiak java kimondva-kimondatlanul irigyelte, mások megítélték a nagy puncibubust, de semleges senki sem tudott maradni. A nők pedig? Na igen, a nők leginkább vágytak utána, beszéltek róla, elolvadtak, vagy agresszívek voltak a közelében. Várták, hogy reggelenként kilépjen szobája ajtaján, laza dohányszagot árasztva átvonuljon az irodán, odavessen egy-egy szót nekik, megsimogassa arcukat, megdicsérje új frizurájukat, miközben félreérthetetlen tekintettel szemlézze, hogy a cicijük feszes-e még, és jó helyen van-e a bimbó a melltartóban. Még a férjes asszonyok, a házastársi hűségükben állhatatos nők is haragos, elutasító tekintettel küzdöttek lefojtott vágyaik ellen. Akiket pedig kifelejtett a földesúri szemlén, azoknak, na, azoknak el volt cseszve a napjuk. Jobb volt elkerülni őket, mert a legvéresebb női karomvillanásokat az elmaradt reggeli flört váltotta ki. Persze, ezt csak egy éles szemű megfigyelő tudta így azonosítani, de Iván ezek közé tartozott, és kívülállóként, palástolt, ironikus mosollyal figyelte a tyúkfarm háborúit.

Kálmán, ahogy öregedett egyre görcsösebben ragaszkodott férfiúi imázsához, mind mélyebbre nyomta magába a valóság félreérthetetlen jeleit, és menekült a cigi-kávé-alkohol magánytermő szentháromságába. Napról-napra mindinkább depressziós passzivitásba zuhant, munkáját elhanyagolta és életének az irodában töltött részét leginkább kezében cigarettával és kávés pohárral a monoton faltól-falig séta töltötte ki. Szinte már csak az érdekelte, amint erről minden betévedőt kérve, kéretlenül tájékoztatott, hogy férfierejének konkrét hanyatlását az NSZK-ból hozatott, biztos és tartós eredménnyel kecsegtető afrodiziákummal kompenzálja. A kollégái kezdték kerülni, korábbi liblingjei sóhajtva jegyezték meg, hogy sajnos már nem a régi. Hol volt már azoknak az édes értekezleteknek a varázsa, amikor Kálmán beléptekor a terembe négy kolléganőben is felidéződött a veretes hímtag esztétikus rajzolata? Ki emlegette már ekkoriban, hogy a fénykorban egy botor kollegina kopogtatás nélkül nyitván be Kálmán szobájába, ott mélyreható munkában találta munkatársnőjét a mérnök elvtárs nyitott slicce fölé hajolva?

Zuhanásának jeleként egyre primitívebb nőket szedett össze, és egyre nyíltabban, lenézőbben és drasztikusabban beszélt róluk.

A mélypont a vállalat egy karácsonyi buliján érkezett el, amelyre, bár látványosan rosszul érezte magát, azért még eljött, nem nagyon beszélgetett senkivel, és nem nagyon beszélgetett vele senki, mivel mindenki untig ismerte már sztorijai javát, vagy felkészületlen volt a kiábrándultság kálmáni örvénye iránt, így inkább csak a konyakospohárba és cigijébe kapaszkodva üldögélt. Ekkor bukkant fel előtte Zita, az egykori főosztályvezető, aki már regnálása idején is köztudottan hibbant volt, és finoman szólva ez azóta sem javult, mióta leváltották.

A főigazgatói köszöntő már elhangzott, ebben az évben is mindenki újra hallotta, hogy ez a vállalat egy nagy család, és a tervet rendkívül felül, a hiányt rendkívül alul, és mocskosul jók vagyunk népgazdaságilag. Ettől a kötelező kűrtől kezdve a kitartáson alapuló ivászaté és szolid táncikálásé volt a placc. A beszéd utáni első feladattal Kálmán kiválóan elbírt, de a másik tevékenységnek majdnem áldozatul esett, Zita ugyanis elkövette azt a hibát, hogy nő létére kezdeményezett, és egy merész húzással táncolni hívta. Kálmán lassan felemelte a konyakos poharat, belekortyolt, és ugyanezzel a fejmozdulattal Zitára tekintve csak annyit mondott: én nem táncolok. Ez világos beszéd! Minden normális, magára valamit adó nő erre vérig sértődik, és ért a szóból. Az már csak temperamentum kérdése, hogy némán, vöröslő arccal pördül meg és hagyja faképnél a faragatlan fickót, vagy fogai közül sziszegve örök impotenciát kívánva távozik. De nem így működtek a dolgok Zitában: ott valami rosszul volt összekapcsolva, belül a nyak felett, és a katonás tőmondatot huncut évődésnek tekintvén újra próbálkozott.

– Na, ne izélj Kálmán, gyere már! Kálmán meglepődött. Nem ehhez volt szokva. Habár nőügyekben egyre kevésbé volt finnyás, de Zita az inkább csomót kötök rá kategóriába tartozott még nála is. Megállt a kezében a stampedli, és cikázni kezdtek a gondolatok a fejében, hogy vágja ki magát a kellemetlen helyzetből. Nagy erővel megpróbált illedelmes maradni.

– Én, nem szeretek táncolni Zita – nyögte már rekedtes hangon, és érezte, hogy azonnal rá kell gyújtania, de abban a pillanatban, amikor a zsebébe nyúlt a cigiért, a nő kihívóan nekiszegezte a kérdést: hát mit szeretsz te Kálmán?

Kálmán szeme elhomályosult, keze beragadt a zakózsebbe, kicsit előrehajolt testtartásba merevedett, érezte, hogy ezt a meccset elvesztette, nem képes megőrizni híres flegmáját, és karcos, szétdohányzott, elivott férfihangján kibuggyant belőle az őszinte válasz: Zita, én baszni szeretek. Itt véget ért a beszélgetés. A nő egy darabig tétován, leforrázva álldogált, majd távozott. Megértette, hogy tökéletesen fölöslegessé vált, és ez még neki is megalázónak tűnt. Kálmán közben végtelen lassú folyamatossággal hátradőlt, felemelte az öngyújtót, rágyújtott, mélyen leszívta a füstöt és elnézett valahová a távolba.

*

Még bejárt a vállalathoz, amikor alkalmanként rosszullétek kezdték gyötörni. Erős émelygés, szédülés, hirtelen gyengeség és hányás. Egy darabig igyekezett úgy tenni, mintha nem történne semmi, de amikor egy fűszeres vacsora és tetemes mennyiségű pálinka elfogyasztása után másnap reggel vérben úszott a budi, megijedt.

Felkereste öreg orvos barátját, aki főmufti volt a klinikán és kivizsgálást kért. Meglepő módon ez az ismeretség a teniszpályáról származott. Kálmán, aki egyébként komoly híve volt Churchill hosszú élet titkára vonatkozó „no sports” életbölcsességének, egy tekintetben hűtlenné vált tanítójához és választott önpusztító életformájához. Ez a kivétel volt a tenisz. Valami különleges oknál fogva megtetszett neki ez az elegáns, angolul beszélő, kifinomult labdajáték. Az sem zavarta, hogy ezzel kilógott megszokott közegéből, és a párttitkártól a szeretőiig mindenki szóvá tette sznob hobbyját. A vörös salakról az is hamar kiderült, hogy a fehér sortba és galléros pólóba öltöztetett maskarák között akad olyan, aki pályán kívül is kiváló a „gyere, igyunk egyet, én már ittam kettőt” sportágban is. Így lettek jóba professzor Dr. Koltói Szilveszterrel, aki hümmögve fogadta tenisz, és ivópartnerét a főorvosi szobában a vérvizsgálat és végbéltükrözés leleteivel.

Az orvos, magas, már kicsit görnyedt, korosodó ember mélyen belesüllyedve ült a kis szobában az íróasztala mögötti forgószékben. Szinte folyamatosan krákogott, és köszörülte a torkát miközben hosszú lábaival jobbra-balra ingatta magát a székkel. Keze az asztalon babrált, és szinte örömmel kapta fel a telefont, amikor az megcsörrent, és hosszasan beszélt valakivel a következő gyógyszerbeszerzés adminisztrációjáról. Eközben Kálmán vele szemben egy egyszerű fehér kórházi lepedővel leterített, szétnyitva ággyá alakítható kanapén ült keresztbevetett lábbal. Valójában készült. Már tegnap Szilveszter telefonjakor érezte, hogy valami nincs rendben, mert a vele mindig nagyon közvetlen orvos kifejezetten zavartan viccelődött, és az eredmények iránti faggatózására elhárító választ adott, mondván, hogy van itt valami apróság, de majd holnap megbeszéljük, és megyünk mi még teniszezni. Akarom mondani, megyünk is teniszezni – bakizott a telefonáló. És ma is, amikor megérkezett a kézfogásban az őszinte részvétemet érezte, bár a szevasz Kálmánt hallotta.

Készült ő tulajdonképpen arra, hogy egyszer majd elhagyja ezt az életnek alig nevezhető üres valamit, de most mégis ez a valami markolászta a torkát, miközben ez a beszari majom nem meri letenni a telefont, és végre elkezdeni a mondókáját. Mindig úgy gondolta, hogy vidáman int majd a kalapjával, és könnyedén távozik, de most önmagát is zavarba ejtette ezzel a kisfiús szorongással. Mi a tököm, csak nem tojok be? Még a végén kiderül, hogy nagyképű voltam? Már hogyne derülne ki, mindig is nagyképű voltam. Ha tudok valamit magamról, ezt igen – próbálta elütni az aggasztó gondolatokat. Na, viszlát, Jolika, akkor csak így tovább az analízissel, zökkentette vissza Kálmánt a professzor, és a telefonkagyló koppant a készüléken.

– Nos, akkor hogy is állunk kérlek? – próbálta meg Kálmán megkönnyíteni Szilveszter dolgát, aki kézbe vette a papírokat, belemélyedt, mintha most látná őket először és újabb harákolások után felnézett, szemüvegét feltolta a homlokára és megszólalt.

– Hát, magunk között vagyunk apuskám, magunk között vagyunk. Szóval, ne szépítsük a szót, mit van mit tenni, moirák. Ez bizony, sajnos egy szép, kifejlett moirák. Manapság magyarosan is mondják, hogy molyrák, de nekem inkább így jön a számra klasszikusan: moirák.

Most egy kis csend. Ugye az embernek kell egy perc csend, hogy felfogja a felfoghatatlant, hogy innentől visszaszámlálási viszonyba került az idővel. Na, akkor, a rákos embernek van idő vagy nincs? Vagy mikortól és meddig? Mert felmerül ez a két kérdés, hogy mikortól, vagy mióta – ez csak stiláris különbség, és a másik a meddig. A miótánál az a macerás, hogy egy perce, amióta tudja Kálmán, vagy az első beteg burjánzástól, amiről fogalma sem volt? Akkor hány perccel, órával, nappal ezelőtt indult el a visszaszámlálás? Kálmán előtt mindez még teljesen zavaros volt, csak az tűnt világosnak, hogy rendkívül sok tisztázandó kérdés állt hirtelen eléje, és ezekkel neki dolga van. Ettől meglepetésszerűen megnyugodott, és valahonnan a múltjából felbukkanva erőt vett rajta pontos tárgyilagossága.

– Na ja!  – sóhajtott  – Valóban igaz, hogy egészséges ember nincs, csak olyan, akit még nem vizsgáltak ki. És akkor most mi következik? – fordult a csendet megtörve Szilveszterhez, aki kissé meglepetten, de megkönnyebbülve nyugtázta magában, hogy Kálmán, aki új minőségében páciensévé avanzsált, józanságával megkönnyítette a dolgát. Szerette a nem túl személyes, nem túl drámai orvosi helyzeteket, mert bár a rengeteg haláleset fásulttá tette az emberi tragédiák iránt, de önmagáról alkotott víziója nem engedte, hogy nyíltan is vállalja érzéketlenségét.

– Három lehetőségünk van. Az első a tablettás kúra. Felírok neked Lakhesziszt. Aztán, majd meglátjuk hogyan tovább a másik kettővel.

– Two more please – válaszolt ösztönösen Kálmán, a teniszből ismert, két adogatást ítélő bírói utasítással. Amint elhangzott az angol mondat mindketten megrökönyödve kapták fel a fejüket és meredten bámultak egymásra. Aztán előbb Kálmánból, majd kisvártatva Szilveszterből is kitört a röhögés. Féktelen, artikulálatlan, nyerítő hangon fuldokolva hosszan, szinte véget érni nem akaró módon nevettek, hahotáztak gurgulázva, lerázva magukról a halálos betegség bejelentésének görcsét, kiröhögve a legnagyobb ellenség színpadi belépőjét. Tumor plíz! Dadogta először szóhoz jutván Kálmán. Bassza meg, ez pont így hangzik, és pont most – dőlt hátra kicsorduló könnyeit törölgetve. Hogy te mekkora marha vagy, reagált, most már kicsit szégyenkezve az illetlen szituáció miatt, de egyúttal végtelen felszabadulással Szilveszter. Még egy ideig fel-felbuggyant belőlük a nevetés furcsa böffenésszerű rohamokban, de már készültek a kezelés további ismertetésére.

– Nos, jó, csak a tumora ne hagyja el az embert – csavart még egy utolsót a váratlan szóviccen Kálmán, tudva, hogy a humor a nagy szenvedők morfiuma, az igazi érzékeny bunkók szellemi kábítószere, mintegy lezárva és egyben továbbgördítve új életének megszületését.

– És hogyan tovább, ha már ilyen sorsot juttattál nekem?

– Igen, kérlek szóval – próbált meg úrrá lenni magán Szilveszter. – Szóval, ha nem reagál jól a szervezeted, akkor próbálkozhatunk a keményebb drogokkal, nevezetesen Klóthót fogsz kapni, hatheti rendszerességgel, ami újrafonja a szétesett szöveteidet. Ez már remélem elég is lesz, de ha mégsem, akkor még ott van az a bizonyos kérlelhetetlen gyógymód az Atroposz, amit csak az igazán tökös gyerekek bírnak ki. Tudod erre szoktam mondani, hogy aki mindvégig kitart, az megmenekül. De erről most még ne is beszéljünk, erre nem kerülhet sor – szeppent meg önmagának is szokatlan őszinteségétől az orvos és gyorsan elővette a receptes tömbjét és felírta a Lakhesziszt. Egy reggel egy este étkezés előtt, és…, és alkohol nélkül, nyújtotta át olyasmi együttérzéssel, amelyből Kálmánnak világosan lejött, hogy a sajnálatot az utolsó instrukció váltotta ki az élet őréből.

– Akkor most beneveztem – vette át a recepteket, mint rajtszámot, búcsúzva – a kitudjamiért futás az életért maratonra, és blazírt pofával elhagyta a rendelőt.

(Részlet a Kicsi hűség című regényből)