Diplomata útlevél

Részletek a Diplomata útlevél és az Írói különszoba című emlékiratból, mely a Gondolat Kiadónál jelenik meg az Ünnepi Könyvhétre.

Anyám drámája

Mert persze, volt neki is. Még a háború idején egy zsidó táncesten ismerkedett meg Silberstein Jenővel, a Párisi Nagy Áruház könyvelőjével. Egymásba szerettek, Jenő megkérte anyám kezét, aztán őt is behívták munkaszolgálatra. Anyám valahonnan megtudta, hogy egy munkácsi táborban dolgozik, naponta írt neki, válaszok azonban nem érkeztek. A munkaszolgálatnak katonai szerepe nem volt, célja a fiatal zsidó férfiak elkülönítése, ahol a megalázás, nemegyszer a gyilkosságig elmenő brutalitás is megengedett volt. Anyám a háború alatt nagyival a pesti gettóban egy varrodában dolgozott. A felszabadulás után természetesen azonnal elkezdték a hozzátartozók felkutatását, egyre csekélyebb volt a remény, hogy az idő múlásával visszatérnek. Silberstein nem tartozott a szerencsések közé. Anya akkor már ismerte apámat, mindketten igyekeztek túllépni a múlton, bár teljesen ez nyilván senkinek sem sikerült. Végül 1947-ben összeházasodtak és két évvel később én is megszülettem. Anyám a „pártbizottság” nevű munkahelyen kezdett dolgozni, egyre feljebb emelkedett a ranglétrán, kitüntetéseket kapott és 1951-ben elkezdte a Marx Károly Közgazdaságtudományi egyetem esti tagozatát. Nem lehetett könnyű élet, rám a nagyiék felügyeltek. Már kisiskolás voltam, amikor ők ketten apámmal késő estig a nappali szoba íróasztalánál ültek és tanultak.

Mi lett volna, ha Silberstein mégis előkerül?

Már felnőtt férfi voltam, amikor megkérdeztem tőle. Kettesben ültünk a Bethlen téren, egy ideig nem válaszolt.

Vannak kérdések, amiket nem kell feltenni, felelte azután.

 

Anyám a fiatalkorom viharaiban

Kamaszkoromtól gyakran úgy éreztem, útjában áll az írói elképzeléseimnek. Nem mondom, hogy nem kedvelte a művészetet, de azt gondolta, hogy az egy szórakozás, kellemes időtmúlatás, és miközben apámmal gyakran jártak operába és színházba, lehet, hogy azt feltételezte, Puccini könyvelőként dolgozott, a zeneműveket pedig esténként vagy ebédszünetben írogatta, de az is lehet, hogy ez csak a normális anyai aggodalom volt, hiszen tudta, hogy írásból megélni nem egyszerű, kell tehát egy tisztességes polgári foglalkozás, és ezt sokszor meg is mondta nekem. Pláne, utalt rá egyszer, a maga határozott, szinte fenyegető módján, ha gyerekeid lesznek és el kell tartanod őket! Én csak legyintettem erre, éppen két randevú között voltam, ki gondol akkor a gyerekekre, így, ráadásul, többesszámban! Aztán akkor, amikor érettségi után a Vendéglátót választottam, némileg megkönnyebbült, és biztosra vette, hogy előbb-utóbb egy budapesti szálloda igazgatója leszek, mellette pedig írhatok, amennyit akarok. Nem nézte jó szemmel a lányok iránt feltámadt kalandvágyamat, lehet, hogy ebben is volt féltés, vagy aggódás, én azonban úgy éreztem, hogy beleszól az életembe. Ma már azt is tudom, hogy majdnem minden gyerek úgy érzi, a szülei kéretlenül is beleszólnak az életébe, míg mások arra panaszkodnak, hogy gyerekkorukban nem törődtek vele eleget. Amikor főiskolás és maléves koromban tényleg sok, rövid szerelmi kapcsolatom volt, már szóvá is tette, hogy a lakás nem átjáróház, és hozzátette, az sem jó, ha egy fiú élete átjáróház. Le is írtam a naplómba, amit anya titokban mindig elolvasott, hogy nincs is jobb dolog, mint szerelmi átjáróházban élni, és tetszett is nekem ez a megfogalmazás.

Anyám szigorú volt pénzügyekben is. Gimnáziumban minimális zsebpénzem volt, amit apa megtoldott, ahogy ő mondta, titkos reprezentációs jutalékkal. Osztálytársaim a jó jegyekre kaptak otthon prémiumot, de nálunk ez fel sem merülhetett. És, mondta még anyám, nem kell a lányokat meghívogatnod moziba, van nekik is zsebpénzük. Amikor pedig főiskolás koromban már sok pénzt kerestem a fordításaimmal és elvittem Zalai Zsuzsit Prágába egy hétévégére, szinte belesápadt.

Hát  nem értelek, Gyurikám, komolyan nem értelek. Nincs érzéked a pénzhez. A nevelésem csak falrahányt borsó.

Ott álltunk az előszobában és elképzeltem anyámat, amint a falra hányja a borsót és közben a nevelésemre gondol.

Aztán előkerült a nősülés. Nem mondta ki nyíltan, de szerette volna, ha zsidó lányt veszek feleségül, és a maga részéről mindent meg is tett, hogy ez sikerüljön. Apámat az ilyesmi nem érdekelte, amikor már saját lakásom volt, még viccelt is vele, az nem jó, mondta egyszer komoly arccal, de nyíltan anyámat bosszantva, ha egy lány kétszer lépi át a küszöböt.  Számos baráti kapcsolatukban voltak hozzám hasonló korú és értékrendszerű lányok, akikről úgy gondolta, pont összeillenénk. Anyám úgy hívta meg hozzánk őket, hogy „a gyerek is jöjjön”, vagy rábeszélt, hogy én is menjek velük, mert „a Vera szeretne megismerni”, és ez a szándék sokszor a lányok szüleivel is egyezett. Én nem is ellenkeztem, volt bennem kíváncsiság és kalandvágy is, és jól is tettem, mert – bár házasság egyikből sem lett – jó időtöltésnek bizonyult, sőt néhányukkal még szexeltem is. A legemlékezetesebb Faludi Kati volt, az igazi vonzó vagány, akivel soha nem tudtam volna együtt élni. Mindenesetre született kettőnk történetéből egy novella.

 

A máltai egypennys

Faludi Kati nagyon szép lány volt. Akkoriban, amikor húsz éves voltam, a legszebb, akit ismertem. Nem érdekes, hogy miért, egyszerűen szép volt. Egy komoly, művelt és híres csembalóművész, Vrábel Ricsi volt kinézve neki, mert Faludi anyuka ilyen kinézős-anyuka volt, de nekem is jók voltak az esélyeim. A szüleink voltak jó barátságban, időnként eltöltöttünk egy hétvégét náluk, Zamárdiban, a nyaralójukban. Egyszer Vrábel Ricsi is ott volt, de csak ült egész nap az árnyékban, szalmakalapban, olvasott és a pattanásait nyomogatta, miközben mi napoztunk a stégen. Mert Faludiéknak saját stégjük is volt.

Egyszer, egy ilyen balatoni hétvégén állapodtak meg a szüleink abban, hogy Faludi Kati eljön velem Londonba. Én amúgyis mentem volna nagybácsikámhoz, Fleischmann rabbihoz, a hatodik nagybácsikámhoz,  egy hónapra, úgymond nyelvet tanulni. Nagy kedvem volt hozzá, a vidám hetvenes években voltunk, Angliában akkor mindenki virágokat szagolgatott, és dugni akart, nem háborúzni.

-Szeretném, ha Kati veled mehetne – mondta Faludi néni. Zamárdiban, a kertben ültünk, egy padon, apám és Faludi bácsi atlétatrikóban pingpongoztak, anyám sétálni ment Katival, szóval mindent elrendeztek, ahogy kell. – És vigyáznál rá.
-Persze – feleltem. Könnyű vállalni olyasmit, amiben nincs tapasztalat az embernek.

– Nem szeretném, ha belekeveredne valamibe – tette hozzá Faludi néni.
-Mibe keveredne bele? – kérdeztem mérgesen. Kati húsz éves volt, gondoltam, tud magára vigyázni.

-Kati félénk, visszahúzódó és tapasztalatlan. Olyan naiv. Ricsi komoly vőlegény, de még nincs közöttük semmi. – Faludi néni átnézett az északi-partra, Balatonfüred irányába. Én is arra néztem, hátha történik ott valami, de nem történt semmi. – És persze, fontos, hogy megtanuljon angolul.
-Az fontos – bólogattam.
-Ne hagyd magára, segíts neki mindenben.
Végülis megígértem, mi mást tehettem volna.
Dezső bácsi a repülőtéren várt bennünket, elegáns volt, mellényes öltönyt viselt és kockás nyakkendőt. Autóval mentünk hozzá, Golders Greenbe, ahol egyedül élt emeletes házában, amióta Emma néni meghalt. Este kicsit iszogattunk vele a nappaliban, mielőtt lefeküdtünk aludni. Természetesen Kati kapta a vendégszobát, nekem az alagsorban jutott ágy.
-Ki ez a lány? – kérdezte Dezső bácsi, miközben átadta a lepedőt és a párnát.
-Nem a barátnőm – lehet, hogy ezért is volt bennem némi kisfiús duzzogás. – A szülei rám bízták, hogy tanuljon meg angolul, ennyi az egész. Kicsit gyámoltalan.

Fleischmann bácsi reggel munkába ment, volt egy kis bélyegkereskedése a Finchley Roadon. Nem keresett vele sok pénzt, inkább az ismerősei jártak be nézelődni. De ő szerette ezt az életet, mi meg jártunk a nyelviskolába. Minden fiú megnézte Faludi Katit, én meg büszke voltam magamra, hogy velem van. Jó érzés az ilyesmi. Délután tanultunk a nappaliban, azután sétáltunk a parkban. Egyszer-egyszer elmentünk moziba, néha hóbortból lejött hozzám, az alagsorba, és együtt aludtunk. Faludi anyuka minden nap telefonált, megkérdezte, hogy vagyunk.
-Jól vagyunk – felelte minden nap Kati.
-Hogy megy a tanulás? – kérdezte Faludi anyuka.
-Jól megy – felelte minden nap Kati.

Esténként Fleischmann bácsival üldögéltünk a nappaliban, televíziót néztünk, iszogattunk. Fleischmann bácsi mesélt a bélyegeiről. Meg is mutatta a legértékesebbeket, még a híres máltai egypennyst is.
-Ez mennyit ér? – kérdeztem.
-Százezer dollárt. De nem adom el. Lesz, akinek többet is megér.
-Miért ilyen értékes? – érdeklődött Faludi Kati.
-Azért, mert hibás – Fleischmann bácsi mindig örült, ha valaki lelkesedett a bélyegeiért.
Kati alaposan megnézte, a kezébe is vette, úgy csodálta, aztán Fleischmann bácsi visszazárta a szekrénybe.
-Legalább egyszer elmehetnénk táncolni – fakadt ki szombat este Kati. – Itt vagyunk Londonban, a világ közepén és nem csinálunk semmit. Mi lenne, ha elmennénk a Sohóba mulatni?
-Gondolj Vrábel Ricsire – feleltem. Ostoba válasz volt, de jobb nem jutott eszembe. Az embernek nem akkor jutnak eszébe a jó válaszok, amikor kellene.
-Ugyan már, Ricsi! – legyintett csalódottan Kati. – Csak anya kedvéért tartom, igazából a magas, sportos fiúkat szeretem.
Rendben van, beleegyeztem. Végülis igaza volt. Itt vagyunk Londonban, esténként az öregedő bélyegkereskedő nagybácsikámmal likőrözünk, az élet meg elmegy mellettünk. És magamra is gondoltam. Igen, táncolunk, összebújunk, iszunk valamit, igen, talán megnyílnak a lehetőségek. Nem voltam ugyan sem magas, sem sportos, nem is voltam kitartó, de szerettem reménykedni. Kölcsönkértük Dezső bácsi autóját, én vezettem. Kerestünk egy táncklubot. Füst volt, zene volt, sokan voltak, ittunk egy Martinit, aztán Kati eltűnt a tömegben, nem is láttam már.

Másnap délben jött haza egy magas, sportos, bőrzakót viselő feketebőrű fiú társaságában. Jókedvűek voltak.
-Az új barátom  – mutatta be. – Amerikai egyetemista. Elköltözöm hozzá.
Fleischmann bácsi meg én ott álltunk a nappaliban, vártuk, amíg Kati összecsomagol.
-És mit mondjak anyukádnak? – kérdeztem.
-Ez a te dolgod – felelte mosolyogva. Aztán elment.
Este felhívtam Faludi nénit, és elmondtam, hogy mi történt. Nem volt könnyű beszélgetés.
-Hát vigyázhattál volna jobban is Katira – nagyon mérges volt. Persze, vigyázhattam volna.
-Biztosan hazamegy előbb-utóbb – próbáltam menteni a helyzetet, de éreztem, hogy nem sikerül. Ezt a helyzetet nem lehet menteni.
-És miből fog megélni? – érdeklődött tovább Faludi néni.
-Fogalmam sincs – mondtam, Faludi néni pedig letette Budapesten a kagylót.
Fleischmann bácsi töltött egy kis likőrt.
-A megélhetéssel egy ideig nem lesz gondja a kislánynak – mondta, miután koccintottunk.
-Miből gondolod? – kérdeztem.
-Biztosan tudom. Elvitte magával a máltai egypennyst.
Erre ittunk.

 

Anyám halála

Amikor hazajöttem Kínából, akkor láttam, hogy anyám mennyire megöregedett. Beteg is volt, az ízületi gyulladás, ami már korábban is kínozta, most már nagyon komoly fájdalmakat is okozott. Már elköltőzött a Bethlen térről, egy Miklós utcai panelben élt, tévét nézett, telefonon beszélgetett barátnőivel, és egyetlen igazi örömet a gyerekeim jelentették, így aztán hetente egyszer elmentünk hozzá, vagy elhoztam magunkhoz, a Márvány utcába, és ez jó alkalom volt, hogy rendesen kipanaszkodja magát, a társalgásban az ízületek játszották a főszerepet. A szinovális membránok begyulladtak, mondta, és jelentőségteljesen körülnézett. Az utolsó éveit lényegében kórházakban vagy orvosi rendelők reményteljes várószobáiban töltötte, ahol hasonló betegségben szenvedőkkel cserélte ki a tapasztalatait, állapota azonban fokozatosan, egyre romlott.

2007 nyarán éppen Brüsszelben voltam, és a másnapi külügyminiszteri tanács ülésének napirendjét olvastam a szállodában, amikor Mari, a feleségem telefonált. Behoztuk a Margitba, mondta olyan hangon, amiből pontosan éreztem, hogy mi is a helyzet. Egy héttel később halt meg, és akkor, ahogyan ez a szokás vagy a szabály, „hát akkor majd tessék bejönni a dolgaiért, meg hát megbeszélni, amit kell.”  Egy táska maradt anyám után a Margit kórház intenzívjén, kopott, majdnem ócska, valamikor márkás táska volt, benne egy ugyancsak kopott tárca, fotókkal, apám, én apámmal, a gyerekek, Mari. Lakáskulcs, mobil. Notesz, különös bejegyzésekkel, amiket nem értettem, nevekkel, amiket nem ismertem. Régi púderdoboz, ujjlenyomatos tükörrel. Szóval ennyi maradt. Ültem a folyosón, lapozgattam a noteszt, azon tépelődtem, milyen is volt a kapcsolatom anyámmal.

Azt kérte, hogy a temetésén a Zsidó rabszolgák kórusát játsszák el. Ez volt Silberstein kedvence. Szerette dúdolni is.

 

Klári, apa húga

A legtöbb borzalomban  nagynénikémnek, apa húgának, Klárinak volt része Ravensbrückben, az egyik leghírhedtebb koncentrációs táborban, ahol mélységesen megalázó orvosi kísérleteket is végeztek rajta, amiért aztán nem is lehetett gyereke.  Ott lényegében megsemmisült, rosszabb volt a halálnál, nekem csak ennyit mondott.

Ráadásul ő éppenséggel megmenekülhetett volna a borzalmaktól, de rosszul párosította össze a jellemet a körülményekkel, nem tudta, hogy a jellemnek csak akkor van értelme, ha bizonyos körülményekkel párosul, ő akkor is erkölcsösen akart viselkedni, amikor megengedhette volna magának, hogy ne viselkedjen erkölcsösen, az volt a kérdés, hogy vajon jobb-e méltósággal a halálba menni, vagy menekülni. Klári szerint semmi sem fontosabb a méltóságnál, még az élet sem lehet fontosabb, mert ha mindenki feladná a méltóságát, akkor az életnek nem lenne értelme, és vannak elvek és vannak összetartozási szabályok, amelyektől soha nem térhetünk el. Annál a vállalatnál, ahol a háború előtt, mint fiatal gépírólány dolgozott, volt egy nem zsidó, de nem is nőtlen főmérnök, Komronczy, akinek nagyon tetszett Klári, néha hazakísérte és udvarolni is próbált, szeretem magát, mondta neki egy városligeti padon, és a kezét is megfogta, de Klári visszahúzta a kezét, mert ennél tovább, mint hogy egy városligeti padon üldögéljen egy nős férfivel, nem volt hajlandó elmenni, aztán akkor, amikor már mindenki tudta, hogy a zsidókat elhurcolják és kezdődnek az igazi borzalmak, igen, már mindenki tudta, legfeljebb sokan úgy tettek, mintha nem tudnák, a férfi egyszercsak azt mondta Klárinak, hogy válik, és hajlandó lenne vele, Klárival elmenni Portugáliába, onnan pedig tovább, hajóval az Egyesült Államokba, Klári azonban azt felelte, hogy mások boldogtalansága árán ő nem akar boldog lenni, valamint nem szeretné összekeverni a történelmet az érzésekkel, és sajnálatból senki se vigye őt Portugáliába, ez nem sajnálat, tiltakozott Komronczy, ez nem sajnálat, kérem, Klárika, ez szerelem, és egyáltalán nem baj, ha az ember keveri a történelmet az érzésekkel, mert az egész világ össze van keveredve, már a vonatjegyeket is megvette Lisszabonig, ott várt Kláriék kapuja elött a taxival, hogy akkor indulnának, Klári azonban hajthatatlannak bizonyult, az ember nehéz időkben se engedjen az erkölcsi elveiből, mondta, majd elhurcolták Ravensbrückbe.

És később sem engedett soha. Kemény volt és elszánt, soha nem panaszkodott, nem beszélt a borzalmakról, amiket átélt, nem veszekedett senkivel. Visszajött, de már nem volt az, akinek gondolta magát. Nem feltételezte magáról, hogy képes lesz ilyen emlékekkel élni. Élt, alig kapott valamit az élettől. Soha nem bánta meg a döntését, hogy nem ment férjhez Komronczyhoz, és később sem ment férjhez, mert megszűnt a nőiessége, amit adhatott volna, a végtelenségig ragaszkodott apához, ragaszkodott hozzám, ragaszkodott a gyermekeimhez. Soha nem emelte fel a hangját, akármilyen sérelem is érte, mert semmi sem érhetett fel azzal, ami vele Ravensbrückben történt. Elviselte, hogy keveset törődtem vele, elfogadta, amikor kifogásokat kerestem, ha segítségre volt szüksége, amikor pedig külföldön voltunk, soha nem írtam neki, pedig mindig megígértem, minden nap megnézte a postaládáját, türelmesen várta a levelemet, ami soha nem érkezett meg.

Most, évekkel a halála után, egyszercsak álmodtam vele. Magam is meglepődtem, hogy milyen pontosan emlékszem a részletekre. Nem hiszek az álmokban, és nem is szeretek mesélni róluk, de azért ez más. Azt álmodtam, hogy egy hideg téli napon vár a kapu előtt, ahol lakott, az Ugocsa utcában, sápadt, kendőt visel, kezében egy kis papírt tart.

-Felírtam neked a titkos telefonszámomat. Hívjál fel, ha szükséged lenne rám.

Aztán megölelt és eltűnt.